Népújság, 1985. szeptember (36. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
Hihetetlen bőség: « búvár vsak megáll, ujját leérintvp egyensúlyoz a súlytalanságban es a vadászó bonitó. a Csőrös csuka groteszk alakja, a vadászó sügér és a csipegető korallhal. a nagyszemu. barlanglakó sügér és a viaszrozsa halálosztó karjai között búj káló bohóchal. a soktollu. halálos mérget fecskendező tuzhal — megannyi csodája az, életnek, köriilússza öt. (Kóhidi Imre képriportja) A húszfilléres olt 1'ekUdt szépen, nyugodtan a kőpadlón. Időnként meg-megcsillant a rávetődő fénysugárban. Nem nyúlt hozzá senki, mígnem a bolt bezárása után rákerült a szemétlapátra, s a hulladékokkal együtt elnyerte végleges helyét a kukában. Nem azért, mintha nem látta volna senki. De hát mit ér ma húsz fillér? Mit lehet érte kapni? Es egyáltalán — érdemes lehajolni érte? Többször elgondolkodtam már azon, hogy vajon közömbösségből, hozzánemértésből, hanyagságból — és sorolhatnám bőven tovább az okokat — vajon mennyi pénzt dobunk ki évente a népgazdaság „ablakán’? Másrészt fogalmazva: mennyit pazarolunk el fölöslegesen a közösség, adott esetben egy ország pénztárcájából. Mert vannak olyan részkimutatások, hogy ha mondjuk az ország energiaszükségletének egy százalékát megtakarítanánk, akkor ez forintban mennyi lenne. Aztán azt is kimutatták a szakemberek, hogy bizonyos nyersanyagféleségekből mennyivel kevesebbet használnak a fejlett ipari országok, mint mi — és így tovább. De olyan kimutatás __legalábbis tudomásom szerint — nem készült, amelyik az összpazarlást tartalmazta volna. És bizonyára soha nem is készül, hiszen ki tudná azt összegezni, hogy az egyének, a kollektívák — összegészében, takarékossággal mit tudnának felmutatni. D e bizonyára valami fantasztikus ösz- szeg jönne ki. A közelmúltban Faluvégi Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettese egy beszédében arról szólt, hogy a népgazdaság egy napjának kiesése három és fél- milliárd forint veszteséget okoz. Annyit, mint amennyi a nemzeti jövedelem ez évre tervezett növekedésének egyhatoda S vajon népgazdasági szinten a pazarlás miatt csupán egy nap megy veszendőbe egy évben? Aligha tűnik ez hihetőnek. Az már inkább, hogy — több. De vajon miből ered az, hogy nem bánunk óvatosan javainkkal. Csupán a rossz szándékról, hanyagságról lenne szó? Természetesen nem. Bizonyos mértékig a pazarlás a társadalmi, technikai fejlettség függvénye. Hiszen a gyenge, vagy a közepes technika az embertől függetlenül, annak legjobb szándéka ellenére is pazarol Az ölvenkilós öntvényből egy néhánykilós alkatrészt egészen más kihozni, mint egy ötkilósból. Vagy egészen más egy energia- takarékos berendezéssel dolgozni, mint egy olyannal, ami falja az áramot, vagy az olajat. Tudomásul szükséges tehát vennünk, hogy jelenlegi fejlettségünk szintjén, az anyagi eszközök hiányában bizonyos mértékig és ideig még a technika is pazarol. De ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy bele is kell nyugodnunk. Mert a pazarló technikánál is lehet megtakarítást elérni, nem pedig még ráfejelni az egyéni hanyagsággal, nemtörődömséggel. De azt is érdemes őszintén elismerni, hogy a pazarlás igen nagy részét nem a technika, hanem mi, dolgozók, állampolgárok „állítjuk elő", sőt termeljük újra és újra minden évben. Azzal, hogy lebecsüljük az apró megtakarítások lehetőségeit. azzal, hogy nem fordítunk kellő figyelmet a fegyelemre, az ésszerűségre, a munka minőségére — és így tovább. Nálunk például egy tégla nyolc ember kezét érinti, míg beépítik. A fejlettebb országokban a felét sem Aligha hihető, hogy az a törvényszerű, ami nálunk van. A fejlett ipari országokban az úgynevezett másodlagos nyersanyagok — papír-, fémhulladék, stb. — egyre nagyobb arányban biztosítják a nyersanyagszükségletet. Van, ahol a papírhulladék aránya eléri a 40 százalékot. Nálunk hányán és hányszor javasolták már, hogy a lakóházak hulladékgyűjtőiben külön helyet képezzenek ki a papírhulladéknak, vagy a vissza nem váltható üvegeknek. De még mindig csupán az ötletnél tartunk. De vehetünk más példákat is. Vajon milyen munkakiesések keletkeznek amiatt, hogy bizonyos ügyeket csak munkaidőben, hosszas huzavonákkal lehet elintézni. Vagy. mennyi idő ment az elmúlt években veszendőbe amiatt, hogy a családiház-építés- hez vagy a „papír”, vagy a pénz, vagy a tégla, vagy a cserép hiányzott, — ami miatt az építő állandó lótás-futásban volt. Vagy ismét más: ki tudja hány szállítmányunk jött vissza külföldről a gyenge minőség, a korszerűtlen csomagolás, illetve a rossz időzítés miatt. Azért például, mert mondjuk a téli kabát tavaszra érkezett meg. Mindezek azt bizonyítják, hogy a takarékossági szemlélet korántsem honosodott meg nálunk. Sőt sikk talán — a kicsire nem nézünk szemlélet. Mosolygunk az osztrák „sógoron", aki mondjuk vendéglős létére a szódavizet is felszámolja — nem is akármilyen áron. Vagy nem értjük a németet, aki, ha egy pohár sörre hív meg valakit — akkor annyit is ért alatta. Nálunk „az inkább romoljon meg, de kevés ne legyen" — mondás a divat. Vagy elhülünk azon, hogy míg mi agyontraktál- juk az ide hivatalos látogatásra jövő külföldit, addig egyes országokban a fogadáson adott ételt, italt kifizettetik azzal, aki fogyaszt belőle. Persze, egyáltalán nem arról van szó, hogy máról-holnapra számoljuk fel a magyaros vendégszeretet, vagy visszatérve a takarékosságra: ésszerűtlenül takarékoskodjunk. Inkább arról, hogy lehetőségeinket figyelembe véve, valóban próbáljunk megtakarítást elérni a költségekben, az anyagokban, az energiában és próbáljuk különösen ésszerűen bánni az idővel és az emberi munkával. Nálunk sokáig divat volt a kampány. Volt idő, amikor az engergiatakarékossági kampány idején munkaszünetekben egyes helyeken villanylámpafénynél ették a dolgozók a tízórait. Vagy a vasgyüjtés során azt jutalmazták, aki a legtöbb vashulladékot gyűjtötte be, mert addig éveken át ott hevert a hulladék az udvaron. Nem lenne jó, ha a takarékosság, illetve a pazarlás megszüntetése elleni küzdelem is kampányjelleget öltene. Inkább okosan, higgadtan, ésszerűen kellene csinálnunk a dolgot mindannyiunknak. Hogy ne pazaroljunk világba. Kaposi Levente r()azaidunk aiLágJxa
