Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-10 / 187. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. augusztus 10., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM HÁSsAta ILDIKÓ > KOVÁCS KAROLY MAJA KOMOROWhK.S ■> f ran iislk BIZALOM :-ra SMIítt EBKA « SZAKI ISTVÁN « ;**««, jBIAi LAJOS ftotc» ssassgí naw. ahwsa: «teb, kaias jot. tM iíswawí, CSÁKI ICAaOtY. SÍU2S0W5S IAJ0S. BUTÁÉ* 20U»K REDL EZREDES hi. Seines magyor osarak - NSZK Ism . írta Seal)* swân ès Dotai Past Kap Kottái La/os - Zens Taroassy Zítepse-Refittezte SZA8Ö iSTVAN Srtirttpiok . KLAUS MARIA eRANDAUEfi. Arma MMerStetii. GixJnm LandgreOff Jan NAIas. Mans Chnstan Siech Udvaros Oorotlya. Salnl Aixfrtt Eperjes Károly. Galffy UM> Mam*t» iasrio Ratooyi Roben. Major r»eas Oyárlű MATL.M Uhjartiv Srirfcï Mnnlred űcnvrL PrraJulricr. ŐRI ZDf MOKEI> * A Mephisto külföldi fogadtatása selő dialógusok kellenek, nélkülözhetetlen a drámai. a konfliktusmintázó készség. A leíró betétek azonban feleslegesek. Ezt pótolja a kamera. a szinészválasztás és vezetés. — Ügy tűnik: ragaszkodik ugyanazokhoz a művészekhez. . . — Kétségtelen, hiszen a szerepeket hozzájuk, adott" ságaikhoz méretezem. Ezt tettem például a Szerel' mesfilmben Bálint And' rissal és Halász Jutkával, s így jártam el Klaus Maria Brandauer esetében is. Hiszek abban, hogy így maradéktalanul kibontakozhatnak a valódi képességek. Siker, közelről Kossuth-. Balázs Béla- és Oscar-díjas, azaz mindent elért, amit ez a pálya adhat. — Az újabb kezdéskor nem nyomasztja ez a szint, hiszen a szakemberek és a közönség most már ennél is többet vár öntől? Csodálkozva néz fel: — Meggyőződésem, hogy mindig nulláról kell rajtolnom. Ez akkor is igaz, hogyha a méltatás jólesik, s önbizalmat ad. Az Oscar azonban nem dolgozik helyettem, a kitűzött célok eléréséért magamnak kell viaskodnom. kedves, barátságos jószággal oda. ahova csak akartunk. A legegyszerűbb eszköz és a legegyszerűbb szó: mindennek a kezdete, az alapja. Ebből felépíthetnénk újra a sosemvoltat. apró mozaikszemekből a harmonikus szépségű arcot. így, együtt próbálkozzunk meg a lehetetlennel. vessük neki a vállunkat a sárga fémtestnek, lejtőn lefelé és felfelé küszködjünk meg a méterekért, a kilométerekért, a napokért és évekért. Hiába, az út nem fogy, csak az idő. ★ A felnőttség első pillanataiban kezdődött a baj. Valamikor érzéseinkben föltárult az egész világ, értettük a jelenségeit, s nem hatoltunk a mélybe. Nem is érdekelt a végső értelem, mert tudtuk, hogy az megfoghatatlan, kisiklik a kezünkből, mint a hal. Biztosak voltunk gyermekkori szerelmünkben, nem tétováztunk a választásban: ö kellett csak. senki más. Igaz, a véletlen terelt össze bennünket. de minden köteléknél jobban összeláncoltak a közösen eltöltött évek. Aztán minden összekuszálódott. Ami addig kapocs volt, az elválasztott bennünket, egyre jelentéktelenebbek és halványabbak lettek a közös élmények. Talán mindegy is, hogy most hol vagyunk, a tengernél-e, vagy a Tűzoltó utcában: mindig csak a most. a határtalan jelen számít. Mindenestül eltűnt a múlt, mintha víz alatti világ képei derengenének föl. ha felénk nyúlnak az emlékek. Eltűnt a gyermekkor és eltűnt a szerelem. A dolgok és emberi viszonylatok számtalan dimenziója elveszett. — Talán túlzás a kifejezés. . ? — Szó sincs róla. A költségek nőnek. az állami támogatás változatlan. azaz minden vállalkozás legnehezebb része a szükséges pénz előteremtése. A többi már öröm, alkotás, a hétköznapokat ünnepivé varázsló lendület. Az elismerés egyébként sem zavartalan „gyönyör". Csak egy példát. Eddigi legmagasabb kitüntetésem sajtóvisszhangja egyáltalán nem volt egyértelmű, akadtak gán- csoskodó, gúnyolódó hírlapírók is. Reagálásuk nem bántott, legalább emlékeztettek a soha nem meT főzhető, egészséges önkontrollra. Nem versenytársak — Tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán is, azaz ismeri a következő nemzedék tagjait. Milyennek minősíti őket? Korrektül, de korántsem bizakodóan fogalmaz: — Köztük éppúgy akadnak kiugró tehetségek, mint korosztályomban. Közelednünk kell egymáshoz, s ennek érdekében mindkét fél sokat tehet. Dehát más az indíttatás, az élményvilág, így teljes egymásra- találás aligha képzelhető el. leegyszerűsödött. Hiába indulunk már felé villamossal, vagy gyalog, esetleg egy száguldó zongora tetején: felnőttek vagyunk, jóvátehetetlenül. ★ Mihez is kezdjen az ember felnőttségével? Talán évekig eltöltheti még az idejét azzal, hogy számolja a homokórán lepergő szemeket. kutatja, hogy miben is áll a változás, mit veszít azzal. hogy a temérdek összegyűlő törékeny tárgyat — éveit — már nem tudja két karjában tartani, s mindig elejt valamit. A csöirrenésre összerezzen, végigfut a hátán a hideg, mert ez a hang halálára emlékezteti. Megkeresheti gyökereit. egyre mélyebbre áshat a földbe. De minden egyes ásónyommal életének tóját gyengíti, minél mélyebb a gödör, annál könnyebben kicsavarhatja a szél. Lassan rájön hát arra, hogy felnőttek között kell felnőttként élnie. Minden így arányos hozzá, így találhatja meg a feladatát. A célt. amiről sejtelme volt. de úgy gondolta, hogy kamaszésszel és indulattal elérheti. Nem ő változik, neki lesz hatalma a dolgok felett. De minden beleszólt egyéniségébe, megkarcolta magabiztosságát, s mire észrevette, már valaki más lett. Álarcot vett fel. így aztán nem maradt hátra más, mint hideg fejjel mérlegelni: a világ puha burka mögött milyen szilárd váz húzódik meg. Milyen csontok tartják a testet. milyen indulatok mozdítják a kart. Az igyekezetről persze nem mondok le, mert ők a folytatás... Szereti a tévét, de nem rajong érte: — Szerepkörét fontosnak, felelősségteljesnek tartom, hiszen az így továbbított információk milliók gondolkodásmódját alakítják. Én a vitaműsorokat kedvelem, a filmek közül csak a legértékesebbekre áldozok időt. Egy címet kérek. Töpreng, nem jut eszébe. Talán ez is jelzés. ■. A videótól — másokkal ellentétben — nem tart: — Nem konkurrencia, sőt népszerűsítheti az iga' zán rangos alkotásokat, amelyek oda kerülhetnek minden igényes család könyvespolcára. Terveiről faggatjuk, nem áll kötélnek. Igaza van, majd beszél helyette a kész mű. Ars poétikájával azonban megajándékoz : — Megszenvedett tapasztalatokat közlünk a tőlünk remélhető minél hatásosabb formában. Tesz- szük azért, hogy embertársainknak jószándékú tippe- két adjunk arra, hogy miként lehetne tartalmasabban, igazabbul élni. Szívmelengető hitvallás. .. Pécsi István Az ember vizsgálódik. Felnőttként az ítélet a legfőbb dolga. Ismeretlen erőket fedez fel, olyan folyamatokat, amelyeket eddig nem látott meg. Figyeli az emelkedőket és a süllyedőket, a megalkuvókat és a hajlíthatatlano- kat. Néha még valami visz- szatér a hajdani időkből, egy ismerős gesztus, egy fordulat, elmosódó emlék. Mégis elsősorban arra koncentrál, hogy küldetését teljesítse. A feladat választotta őt, vagy ő a feladatot? Nem lehet tudni. De talán nem is fontos. Tudtán kívül — szinte melléktermékként — felépül az utca és a ház, amelyet tudatosan soha nem sikerült rekonstruálni. Igaz. másnak. De mégiscsak áll az épület, kiteljesedik a világ. ★ Talán igazuk van a régi kínai bölcseknek: az út bennünk van. A valóságban soha nem találjuk már meg azt az otthont. A térkép elveszett, az emlékezet kifakult. Ha a váza cserepeit puszta kézzel próbálnánk ösz- szerakni. hiába akarnánk istenként lelket lehelni belé: még vizet sem tudnánk belé tölteni. Amikor ' valahová megérkezünk, talán éppen akkor indulunk el. Itt állunk a Tűzoltó utcában, be- húnyt szemünk mögött a’ kép: valaki az ablakból integet, valahol várnak ránk, valahol minden szerelem és minden öröm bennünket illet. De föl kell nyitni szemhéjunkat. s rezzenéstelen tekintettel szembenézni. Basler Zeitung (1981. május 29.) „.... nagyszerűen ért Szabó és Brandauer Höf- gen kétarcúságának és csupán túljátszott belső meghasonlottságának ábrázolásához, kurvaként és áldozatként, elveszett emberként és érvényesülni akaróként való bemutatásához . ../” Bruno Jaeggi Times (1981. május 25.J __ Szabó invenciózus an választja meg a helyszíneket a nemzeti-szocialista Németország grandiózus külsőségeinek felidézésére, s bemutatja, hogyan vállalja egy ember nyitott szemmel a lelkiismeret poklába vezető utat. /.../ Szabó egy olyan művész archetípusaként ábrázolja Gründgens1. aki úgy érzi, hogy a művészet felül áll a politikán, de kijózanodik, amikor behálózzák és belevonják a korszak bűneibe /.../” David Robinson Westdeutsche Allgemein (1981 május) „/... A Mephisto [.. művészi meglepetés volt Cannesban. Nem hittem volna, hogy Szabó Istvánnak /.. ./• sikerül Klaus Mann irodalmilag jelentéktelen bosszúregényét /.../ ennyire intelligensen és ilyen stiláris biztonsággal filmre vinnie... Szabó úgy teszi fel a kérdést: miért zárkózik a művész a terror környezetében t a maga elefántcsonttornyába? Miért az önmegvalósítással próbálkozik az elszigeteltségben támadás helyett? /.../” Michael Leotz L’unitá (1981. május 22.) „/.../ Élvezettel figyeltem a ragyogóan megfogalmazott dialógusokat, az erőteljesen megformált, plasztikus alakokat, a lélektani és történelmi-politikai ábrázolás tökéletes egyensúlyát. /.../ Szaÿp a legszerencsésebb megoldást választja, mert ellenáll a pletykaszintű információk és az álszenteskedő megbotránkozások kísértésének, s nem a regény életrajzi vonatkozásaira helyezi a hangsúlyt, hanem ellentmondásos karakterű hősét. Hendrik Höfgent ruházza fel öntörvényű, jelképes jelentőséggel. A nácizmus kialakulásának bemutatása igen eredeti a filmfjen : kevés uniformist látunk és sok civilruhát, több fogadást, mint díszszemlét; a rendszer osztályjellege így minden külsőség és erőT tetettség nélkül válik hangsúlyossá a néző számára. !... A Mephisto rendezője tökéletesen ura a választott témának, filmnyelve kiforrott; világ- színvonalú rendező. Figyelemre méltó az a módszer ahogyan több országból való színészeinek játékát irányítja, a játékstílus egységét biztosítja, de oly módon, hogy megőrzi és kibontakoztatja egyéni, sajátos tehetségüket ...” Aggeo Savioli The New Standard (London) (1981. május 28.) „/... Ez a film minden általam látott filmnél jobban szuggerálja, miért támogatta oly sok német színház- és . filmművész a nácikat — eleven, érzékletes, roppant szórakoztató tanulmány... /.../ Klaus Maria Brandauer alakítása egyike a legjobbaknak, amit valaha Cannes-ban láttam /.. ./” Alexander Walker Frankfurter Allgemeine Zeitung (1981. március 5.) „/... Szabó filmje a középponti figura: Hendrik Höf gen személyiségét /.. intuitive jobban ragadja meg, mint a regény. /.../ Ellentétben a náci időkről szóló filmekkel, ahol — a KÍGYÓTOJÁS- tól a LILI MARLEEN-ig — minden fel van tupírozva, itt semmi; a film sehol nem lép át a revű- és ka- ttarészerűbe, sikamló pornográfiába I.../” Brigitte Jeremias Spiegel (1981. május 25.) •„/. ■ •/ Azt, hogy ha a művészet a hatalmasok kezébe kerül, elveszti legitimációját, Szabó a film végén egy kitűnő jelenetben mutatja meg. Ebben Höf- gen a sajtó előtt ugyanazokkal a szavakkal fejti ki koncepcióját egy, a nácik szellemében elképzelt népi színházról, mint amelyekkel Hamburgban harcolt proletár agitációs színházáért .../ Ahogy az árulás, úgy a hősiesség is csak idő kér' dése. Höfgen nem pozitív hős. s Szabó ezt nem veti a szemére. Amit filmje vádaskodás nélkül közvetít, az annak a felismerése, hogy aki együtt üvölt a farkasokkal, annak a végén nincs min nevetnie /.../” Wolfgang Limmer Szovjetszkaja • Kultúra (1982. április 9.) „ ... A történelmi, politikai. pszichológiai gondolatok egy kemény, szárazon konkrét elbeszélésben jelennek meg. A főszerepet, Hendrik Höfgen alakját a híres osztrák színész, Klaus Maria Bran' dauer alakítja, a színészét, aki a „politika vagy művészet" alternatívából a művészetet választja. A HAMLET rendezői példányával hadonászva hisztérikusan kiáltozik: Csak ennek van jelentősége! Csak ennek!” A vásznon bemutatott szituációban nincsenek kiskapuk és vészkijáratok: Höfgen a művészetet akarta szolgálni, s egy igazságtalan, durva hatalom kiszolgálója (vagy túsza) lett. A fauszti párhuzamot a film — amely címét is a regénytől kölcsönözte — hangsúlyosan mutatja be számtalan jelenetből, ahol Höfgen vagy a Mephistót játsza, vagy erre a szerepre készül. A goethei sátán maszkjában hangsúlyozottan, szembetűnően teátrá- lis, egyidejűleg kísértetiesen hasonlít a kövér mar- sallra, a náci vezetés egyik reálisan létező figurájára. Szabó a filmet szimbólummal zárja: a marsall Höf gent a sötétbe borult éjszakai stadion pályájára küldi ki, a szörnyű nürnbergi stadionba, a rituális náci ünnepségek színhelyére, amely szégyenletes emlékkép az emberiség számára. Ezt az arénát ajándékozza a Kövér az udvari művésznek, „mely a legjobb a világon”. A fényszóróktól elvakítva, mint egy légy a pókhálóban vergődik Höfgen és elesetten kiáltozza: „Hiszen én csak egy színész vagyok!” Ez, ez a kérlelhetetlen kegyetlenség a film végső kicsengése.” Irina Rubanova
