Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-29 / 202. szám
■ : ra^iTf^TW 4. NÉPÚJSÁG, 1985. augusztus 29., csütörtök Hatvani Galéria-naptár Holnap: a Sevillai borbély — Patay László gyűjteményes tárlata — Festmények Boldogon és a Cukorgyárban — A pódiumon Tompa László A Hatvani Galéria és Játékszín jelentős vállalkozása a II. zenés színházi nyár műsora, a péntek esti nyitó előadással kezdődik. A népkerti szabadtéri színpadon (rossz idő esetén a sport- csarnokban) a szegedi színház operatársulata vendégszerepei, Rossini: A sevillai borbély című vígoperájával, amelyben a vezető szerepeket többek között Gregor József, Vámossy Éva és Egri László alakítja. E nagy sikerre számító produkció után, szeptember 2-án, hétfőn este, Erkel: Hunyadi László című operájával, a Debreceni Csokonai Színház, 3-án, kedden, Molnár Ferenc zenés vígjátékával, a Delitá. val, a pesti Józsefvárosi Színház lesz a galéria-játékszín vendége, a befejező előadáson pedig Dunajevszkij: Szabad szél című nagyoperettjét mutatja be a Békéscsabai Jókai Színház. Az előadások minden este fél 9 órakor kezdődnek. A galéria kiállítótermeiben szeptember 15-ig változatlanul a Kossuth-díjas Kohán György emlékkiállítása, illetve az Egy évtized szerzeményei című, értékes válogatás tekinthető meg. Ezt követően, szeptember 19-én. a kortárs magyar festészet egyik kiemelkedő egyénisége, Patay László Munkácsy- díjas Érdemes művész gyűjteményes kiállítását nyitja meg dr. Dömötör János műtörténész, a Tornyai Múzeum igazgatója. A mindkét szintet megtöltő anyag 25 év termése, és híven követi a művész munkásságának fejlődését, stílustörekvéseit. Lesz a galériának két kihelyezett, üzemi tárlata is. amelyet Húsz művész, húsz alkotás címmel Boldogon, illetve a cukorgyári művelődési házban nyitnak meg, szeptember 24-én. Folytatódnak a népszerű pódiumműsorok is, mégpedig a széppróza jegyében. Szeptember 19-én, este fél 7 órai kezdettel, Anyám könnyű álmot igér címmel, Tompa László előadóestjére kerül sor az emeleti kiállítóteremben. E program a Marosvásárhelyen élő író. Sütő András művészetébe nyújt betekintést. Mezőgazdaság a képzőművészetben Mezőgazdasági témájú festmények, szobrok, grafikák, ér' mek kiállítása nyílt a Mezőgazdasági Múzeumban. Szurcsik János> Halászbárkák Kubinyi Anna: Búzatábla Szurcsik János: Piac (Hauer Lajos reprodukciói —« KS> D cigányok tanára Kisebb, mint a szokványos lakóházak. Szürkébb, kopot- tabb is azoknál. Falán fehér tábla díszeleg, rajta felirat: Általános Iskola, Szaj- la. Szűk folyosóról nyílik az egyetlen tanterem. A bejáAzok a fekete szemek ... rati ajtó mellett glédában áll 23 pár kis cipő. Ma nincs hiányzó. A gyerekek zokniban, papucsokban ülnek a padokban. A sarokban bádogkanna, benne ivóvíz. Véget ér a tanítási óra. Az első, második és harmadik osztályosok a padba süllyesztik könyveiket, leadják az iskolaceruzákat és indulnak haza. A hat negyedikes megrohanja a katedrát. — Tanár bácsi, a jegyért hadd fizessek ma én! — kiáltoznak, egymás szavába vágva. Aztán megkapják a pénzt és sietnek, mert az autóbusz nem vár. Bükkszékre, oroszórára viszi őket. Ősztől már az ottani iskola lesz második otthonuk, hiszen felsősök lesznek. Az ajtóból mindegyik visszaköszön, né- hányuk többször is. Tekintetük huncutan villan ránk. A szemük és a hajuk fekete, bőrük barna. Nem a „felső akarat", nem is a kísérletezőkedv hozta úgy, hogy hét év óta ebben az iskolában csak cigány- gyerekek tanulnak. így alakult. A magyar fiatalok átköltöztek egy lakótelepre, más körzetbe kerültek. — Régen zajosabb volt itt az élet. De az összevonások óta elvitték a felső tagozatot. Csak én maradtam itt, meg a fekete szemű lurkók. Jó ez így — mondja Eiben Imre tanító. Az egri Líceumban 1940- ban szerezte meg a diplomáját, de tett egy vargabetűt. Martinász lett Miskolcon, s csak tíz év után érezte újra, hogy gyerekek között van a helye. Néhány hónapig Sírokban és Párádon tanított, ötvenhétben került Szajlára. Azóta Egerben naponta felszáll a hajnali buszra, hogy a nem is olyan rövid zötykölődés után oda érkezzen, ahol valóban várnak rá. Biztosan kapott volna állást a megyeszékhelyen is, de nem vágyott rá. — Szeretem ezeket a füstös arcú kölyköket — mondja. — Nagyon vágynak a szeretetre, s ha megkapják, vissza is adják. Persze, nem leányálom velük dolgozni, mert tanulmányi téren kevés a sikerélmény. A követelmények 50—60 százalékát képesek csak teljesíteni. Van, akinél azt is nehéz elérni, hogy hosszú évek után végre megtanuljon írni. Felsőben meg is buktatják őket, de többségük így is elvégzi az általánost. Néha én is buktatok. Butaság csak azért kettest adni, hogy beírhassuk a bizonyítványba: felsőbb osztályba léphet, önmagunk becsapása lenne. Ilyen „jó tettekért” később (Ura készen (Fotó: Perl Marion) úgyis a gyereknek kellene a „büntetést kifizetni". — Azért, mert cigányok, törvényszerű, hogy rosszul is tanuljanak? — Cigány. Ez a szó nem csak egy fajhoz tartozást jelent. Életformái is. legalábbis nálunk így van. A szülők szabadosabb életei élnek, sokan közülük csak alkalmi munkából szereznek némi pénzt. Kökényt, csigát gyűjtenek, s ha keményebb feladatra vállalkoznak, azt is csak rövid ideig csinálják. Életükkel akaratlanul is olyan példát nyújtanak, ami ellenkezik az általunk hirdetettekkel. Gyerekeik „inger- szegény" környezettjen nőnek fel. Hatesztendős korukra még azt sem tudják, mit jelent az: mellett, alatt, felett Sokan vannak otthon. Regen. amikor megengedtem, hogy hazavigyék a füzeteiket, könyveiket, összetépve hozták vissza. Arra se számíthatok, hogy délutánon ként előveszik őket. — Hogyan lehetne ezen változtatni? — Nemcsak segíteni kell őket, hanem megérteni is Akik alkalmasak lennének „felemelésükre", finnyáskodnak inkább. Hogy milyen lassan lehet csak előre lép ni, azt én tudom a legjobban. Generációk során is alig változik valami. Mai diákjaim mindegyikének tanítottam a szüleit is. Tudom, milyenek voltak. Legtöbbjük annak idején elhatározta másmilyen felnőtt lesz, mint az anyja, meg az apja roll — de többnyire olyanok lettek ök is. Ha egyest adok u gyereknek, semmi szégyen- érzetet nem érez, mert hogy rosszul tanul, az otthon bocsánatos bűn. Pedig a szülők nagyon szeretik őket. Sokszor jobban, mint mi. magyarok, a saját csemetéinket. Csak persze, szeretni is ésszel kell! — Eddig csupa rosszai mondtam róluk — szól elgondolkodva —, de higgye el, kedvelem őket. Segítek is rajtuk, amiben tudok. Intézem a tanácsi ügyeiket, hívatlan „védőügyvédként tárgyalásokra járok, kérvényeket írok. kezességet vállalok, néha pénzt is adok kölcsön. Eddig még mindig visszakaptam. Velem ők jók. nyíltak és becsületesek. Eiben Imre az ötvenes évek végén tanköteles korú. de iskolába nem járó gyerekek felkutatásának szentelte délutánjait. Ma már nincs erre szükség, a hat- esztendősek önként jönnek Talán, ha valaki „őt megelőzve", az óvodába is „beterelné" a csöppségeket, kevesebb gyereket kellene itt ..gyógypedagógiai határesetnek' minősíteni. Imre bácsi 25 év után kapta meg a Kiváló Munkáén járó első, s mind ez idáig az utolsó kitüntetését. Elégedett, de kicsit megfáradt ember. Ma már a nyugdíjra gondol. Vajon lesz-e valaki, aki átveszi tőle a stafétát? S ha igen. elmondhatja-e. amit a piciny iskola mai gazdája oly boldogan ismételget: — Oszajlán szeretnek a cigányok. mert szeretem őket Szabó Péter Álarc mögé bújva ANATOLIJ FINYKO: Majd holnap megbeszéljük! tmmm Egyik este. amikor Pe- tyelkin kissé ittasan hazafelé ballagott, a téren hirtelen Ivan Sztyepanovicsot pillantotta meg. Igen, Sztyepanovicsot, annak az irodának az igazgatóját, amelyikben Petyelkin könyvelőként dolgozott. A direktor összegörnyedve ült a pádon, a feje majdnem a térdét verdeste, és kegyetlenül horkolt. Sapkája a földön hevert egy üres üveg társaságában. — Na, tessék! — kapta fel a fejét Petyelkin. — Minden világos: itt a sapkája, a szemüveg^! . . Szóval, így állunk, Ivan Sztyepano- vics? Hát ezt is megértük, drága igazgató elvtárs?...? Ejnye, ejnye! Nekem meg a múlt héten fegyelmit sózott a nyakamba! Hát persze... Nem tagadom, volt bennem egy kis szesz, amikor bementem dolgozni. Erre ő, a drága direktor, zsupsz. gyorsan írásbeli figyelmeztetést nyomott a markomba. — És most. ugye Ivan Sztyepanovics barátocskám. maga is bejött a csőbe, he- hehe? — gondolta némi kárörömmel Petyelkin, mert még mindig a fegyelmi járt az eszébe. — Én most ünnepélyesen összehívom az iroda teljes kollektíváját!... Nem, elnézést, a kollektívát ilyenkor lehetetlen összetrombitálni, lejárt a munkaidő ... A kijózanítóba telefonálok. Beszólok nekik, hogy a mi drága Ivan Sztye- panovicsunknak egy kis gyógyításra van szüksége, hehehe! Hogy fog ez az ember holnap a beosztottak szemébe nézni?... Nem. inkább segítek rajta ... Nekem biztosan azt mondja majd: elnézést kér azért a fegyelmiért, majd korrigáljuk, valahogy, nem felejtem el, hogy nehéz perceimben mellém álltái, barátocskám! — Hát akkor tényleg álljunk mellé, segítsünk! — döntött Petyelkin. — Ezt a sapkát zsebre dugjuk, nehogy elvesszen, Ivan Sztyepanovicsot pedig legjobb, ha a hátamra veszem ... Jó ég. ilyen nehéz ember ez a direktor? Persze buszra így nem jutunk fel, kénytelen leszek gyalog cipelni hazáig Különben sem érdemes buszra szállni, mert véletlenül összetalálkozunk valamelyik kollégával, s akkor kész a botrány, a pasas mindent kibeszél . Így hát elindulunk gyalog. Hazaviszem én Ivan Szlyepanovi- csot, még szép, hogy hazaviszem! A feleségének pedig megsúgom, hogy én hoztam haza, én Petyelkin Igen. igen, Pe-tyel-kiri! Igv mondom, szótagonként, hogy emlékezzen a nevemre! Másnap aztán hívat a direktor, próbál mentegetőzni, hogy ne haragudj Petyelkin. az a fegyelmi csak tévedés volt, te az én emberem vagy, szólj csak bátran, ha valami kell, szívesen segítek ... ha óhajtod, elintézem, hogy Szocsiba is kapj beutalót, különben hu a főkönyvelő nyugdíjba megy. neked tartom fenn a helyei, érted ? Ilyen gondolatokat forgatott a fejében Petyelkin. s közben megérkezett ahhoz a házhoz. amelyikben Ivan Sztyepanovics lakott. Petyei- kin egyre nehezedő terhével felbotorkált a lépcsőn, nagy nehezen rátalált a lakásra és becsengetett. Kis idő múlva nyílt az ajtó, s a küszöbön álmos, gyűrött arccal ott állt Ivan Sztyepanovics annak az irodának az igazgatója, amelyikben Petyelkin könyvelőként dolgozott. — Jó ég, már megint maga az, Petyelkin? — kérdezte dühösen az igazgató. — Az még hagyján, hogy éjnek idején részegen csavarog össze-vissza, meg hogy valamelyik szesztestvéréi ide-oda cipeli a hátán. Ez a maga dolga. De miért olyan arcátlan, hogy mag hozzám is becsönget? . . . Felháborító! Nemrég kapott fegyelmit italozás miatt, emlékszik Idefigyeljen, Petyelkin! A barátját most elviszi a legközelebbi kijózanítóba, maga pedig szépen hazaballag , világos“1 A többit majd holnap megbeszéljük! Fordította Kiss György Mihály /
