Népújság, 1985. augusztus (36. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-27 / 200. szám
4. • NÉPÚJSÁG, 1985. augusztus 27., kedd A valóságnak nem kell tiszteletdíjat fizetni Társadalmi problémáink dokumentumfilmeken Pataky Béla kiállításáról „A stílus: a kor és a tehetség találkozása“ Ritkán szoktam megengedni magamnak, hogy a kiállító művésztől idézzek. Most megteszem: lelkiismeretem szerint is azért lehetséges, mert a címben idézett, katalógusból kiragadott félmondat mindazzal egybevág, amit Pataky Béla tárlatán láttam. Remete Hagyományosan erőteljes ágazata volt a magyar filmművészetnek a dokumentum. készítés. Gondoljunk a hatvanas évek termésére, a Balázs Béla Stúdió fiataljainak világfigyelmet keltő, tehetséges kirajzására. Sára Sándor, Huszárik Zoltán, Szabó István munkálta, a dokumentarista Kovács Andrásnak a gazdaságirányítás reformját filmes eszközökkel támogató-előlegező műveire. Mi a helyzet napjainkban? Megéledöben van ismét .a dokumentumfilm. Ennek egyrészt társadalmi, másrészt szakmai háttere van. Amiként a XIII. párt- kongresszus is hangsúlyosan érzékeltette: bonyolultabbak a feladataink, a valóság minden eszközt igénylő kutatása létkérdéssé vált, így a dokumentumfilm is hozzájárulhat az útkeresés, a tisztázás, az önmagunkkal való szembenézés folyamatainak elmélyítéséhez. Ami pedig a dokumentaristák hazai föl- eszmélésének szakmai okait illeti, e vonatkozásban két szempont látszik jelentősnek. Világszerte — így nálunk is — roppant mértékben megdrágult a filmgyártás, ezért kevesebb játékfilm készülhet. A dokumentumfilm azonban továbbra is viszonylag olcsó műfaj, a valóságnak nem kell tiszteletdíjat fizetni, nincs szükség költséges díszletekre stb. Másrészt: a filmszakma jelenleg folyó — e részben már lezárult — átszervezését a dokumentaristák vészelték át a legjobban, s kevésbé küsz. ködnek olyan jellegű stilá- ris gondokkal is, mint amilyenek az utóbbi esztendők játékfilmes nemzedékváltását szembeszökően kísérik. Mindez persze, nem jelenti azt, hogy a dokumentaristák körében ne volnának alkotói gondok, viták, tisztázásra váró elméleti és gyakorlati kérdések. A 25. miskolci filmfesztivál előtt, ez év tavaszán, például arról folyt eszmecsere, hogy a dokumentumfilm készítője milyen mértékben avatkozhat bele a valóság folyamataiba, s milyen mértékben szabad, kell, lehet nevetségessé, ellenszenvessé tennie valakit. S vitatkoztak, vitatkoznak persze, arról is: mi a különbség a riport- s a dokumentumfilm között. Van, aki arra esküszik, hogy az életből kiválasztott figurákat valamilyen konfliktushelyzetbe kell hozni, pontosabban: engedni kell, hogy a kamera előtt éljék a maguk életét, önmaguk lehessenek. Ezzel szemben sokan nem ódzkodnak attól a megoldástól sem, hogy kérdésekkel faggassák hőseiket, akik aztán a kamera felé fordulva, közvetlenül mondják el érzéseiket, gondolataikat, amiként a televízió- képernyőjén is lát- * hatjuk-hallhatjuk számos esetben. A megéledő magyar dokumentumfilm- művészetről szólva, örvendetes tényként könyvelhetjük el, hogy a Balázs Béla Stúdió — mely épp az idén részesült a film- kritikusok nemzetközi szervezetének kitüntetésében — ismét nagyobb figyelemmel fordul a hazai valóság ábrázolásának lehetőségei felé (mert volt egy korszak a közelmúltban, amikor meglehetősen öncélú formai kísérletek, polgárpukkasztó hatáselemek uralkodtak el a stúdió munkájában). Balogh Gábor Otthon című filmje részvéttel és megdöbbentő erővel szól azokról az idős emberekről, akik magukra hagyatva — esetleg hasonló sorsúakkal összekapaszkodva — tengődnek, s még a bürokrácia, a lélektelen hivatalosság akadályaiba is beleütköznek. Vajda Péter Hazatérése pedig — itt-ott némi formai bizonytalansággal, szépelgő megoldásokkal bár — németajkú embereket bír szóra a filmkamera előtt, ök voltak azok, akik mindvégig hűségesek maradtak magyar hazájuk, szülőföldjük iránt; elszenvedték azokat a sérelmeket, amelyeket a hitlerizmus miatt méltatlanul zúdítottak rájuk, s szenvedést, megpróbáltatást vállalva szöktek vissza Magyarországra, amikor kitelepítették őket. A dokumentumfilm — s ez így van jól — nálunk nem egyetlen stúdió kiváltsága. Készített ilyen más műhelyben például Gazdag Gyula a közelmúltban. Társasutazás című, megrázó alkotása nem csupán a negyven év előtti fasiszta rémtettek fölidézése a szenvedések színhelyén, a koncentrációs táborban, hanem a közgondolkodásban ma is létező, súlyos torzulásokra is fényt vet — például az antiszemi. tizmus, a zsidóellenesség megbúvó, néha azonban nyilvánvaló jelenlétére. Annak ellenére, hogy legújabb dokumentumfilmjeinkből izgalmasan áll össze a mai magyar társadalom tablóképe, annak ellenére, hogy ezek a művek fontos lajstromot adnak eredményeinkről és hiányosságainkról, nincs megoldva épp azoknak a dokumentumfilmeknek a moziforgalmazása, amelyek a Híradó- és Dokumentumfilm Stúdióban készülnek. Ezek a húszperces vagy néha hosszabb filmek el-elsik- kadnak a játékfilmek vetítése előtt, vagy el sem jutnak a közönséghez. Pedig számos alkotása ennek a műhelynek komoly figyelemre számíthat közönségtalálkozókon, nem hagyományos mozielőadásokon. Magyar József például rengeteg közönségtalálkozón vesz részt a filmjeivel, és legújabb — a mozikban is hamarosan megjelenő — munkája, A mi családunk is számíthat „késhegyig menő” vitákra, szenvedélyes elutasításra és ro- konszenvre. Körképet ad társadalmunkról, és olyasmit vétet észre, amit naponta meg kellene látnunk, mégsem tudatosul bennünk. Műsorra tűzik a mozikban Zom- bori Katalin rövid dokumentumfilmjét, a Húzzák a nótánkat című alkotást is. A manapság égetően időszerű közművelődés, szórakozás furcsa jelenségét ábrázolja, egyebek között azt, amikor a kocsma s a művelődési ház alkalmilag társul, s valójában .mindenki rosszul jár, ami a szellemi értékek gondozását illeti. Talán a képernyő nyilvánossága lehet az, amely ezeknek a filmeknek a hatását nem csupán megsokszorozza, hanem egyáltalán működni engedi, valameny- nyiünk érdekében. K. ZS. Nem számoltam össze, hány különböző technikával készített lapot, alkotást rakott ki a grafikus a Hazafias Népfront egri kiállítási termében. A szám nem érdekes, hiszen ez a terem ez alkalommal tele van -köny- nyed hangulattal, színes derűvel; itt-ott a humor nyomai is olvashatók.A vezérfonala ennek a vonalakba zárt világnak: a tisztességes és fénylő rend. A kor és a tehetség — je- len esetben Pataky Béla — úgy találkozott, hogy ez a legjobb alkotó éveiben járó 'művész a kornak vall. Többek között arról is, hogy észreveszi a világ szépségét, harmóniáját, hangulatát, rejtett vagy nagyon is nyilvánvaló kontrasztjait, mindazokat a fellelhető csomópontokat, amelyeket a művész észrevesz, lejegyez, ö azt mondja — s nem is fogalmaz hányavetin — hogy tisztelettel befogadja a látható világot és az abban foglalt rendet. Szerintem bölcs alázat és nyugalom is járul ehhez a befogadáshoz. És némi átalakítás, válogatás is, hiszen azért a világot mégsem lehet és illik egy az egyben odatenni a lapra, a táblára, a vonalak közé. Ki kell emelni a nagy. nagy áradásból azt a megvizsgáltat, megvizsgálan- dót, amelynek az anyaga segíti a művészt a benti élmények leképezésére. Azt, amivel azonosulhat. Pataky Béla tudatosan nem akar korszerű, divatos lenni. Nem is az. Manapság csak úgy puffannak a tár latokon a bombasztikus fogalmazványok, mintha az el- pukkanás pillanatig tartó felhajtó erejével tartós benyomást lehetne kelteni. Ennek a művésznek van mire szerénynek lennie. A vonalakat az élmény lüktetése készteti rendbe, s nekünk nem kell kutatnunk, honnan indított, csak« azt kell megállapítanunk,- hogy a téma nem- több önmagánál, hogy a szépség és a rend nyugalmat, bölcsességet áraszt. Nyoma sincs bizonytalankodásnak, alul- vagy túlfogalmazásnak. Még ak. kor is a grafikus szólal meg, akkor is a vonalak rendjét dicsérjük magunkban, ha látványán Sopron tavaszi zöldben sugárzik, ha Kor cala házai a téglavörös ragyogás áhítatában köszönnek ránk, ha a Várakozás című fekvő akt klasszikus pózban könyököl élénkbe, vagy ha a Juhhodály évszázados háborítatlanságát. építészeti egyszerűségét kapjuk élményként. Capri, Velence, Óbuda, az északi fehér éjszaka lehet turista-közhely. Itt ezek a Én már itt maradok (Fotó: Koncz János) formák kiemelkednek a való ságból és azzal, úgy változnak át grafikává, alkotássá, más élménnyé, új - varázslattá, ahogyan a művész a vonalak rendjét megszabja. A Józsi bácsi a Gazdára várva éppúgy a szemembe és a jövőbe néz és éppúgy a derűt árasztja, mint »az Én is voltam szép és fiatal. vagy az A költő útja vagy a Vágyódás, a Remete, vagy az Én már itt maradok vagy a két Tanulmány, a Váróteremben vagy a Törülköző mellett látomásszerűen álldogáló fiatal nő. Szinte másokkal, magával szemben is tapintatosan vigyáz arra a művész, hogy szertelenséggel ne vádolhassák. Ha már ilyen józan, nehéz járású munkáskörnyezetben találta meg környezetét, ne mondhassa senki, hogy üres fantáziálá- sokra pazarolja idejét, tehetségét. Pedig — éppen mert hallatlan fegyelem veszi körül a művészt és munkáját — biztatnánk arra. a Tornyok és egyéb allegó- riás „álmodozások-’ láttán: vágjon neki merészen annak a szélesebb belső horizontnak, amit eddigi munkássága sejtet. Itt több van még az ujjakban és főként az agytekervények csodái között. A kor hagyni fogja őt repülni, ha már eddig barátságot kötött a művész az idővel és közönségével. Majd kitetszik, hogy ez a rajztudás és a benti feszültség mekkora magasságba segíti őt. Nemcsak a ma figyel, a jövő is nyitva van annak, aki alkotni szeret. S méghozzá örömmel ! Farkas András TÓDOR JÁNOS ____Infarktus____ M egfagyott, lila derengés az arcon. Eszméletét elvesztve, szemei nyitva maradtak, a száj, mintha a levegőbe készülne harapni. Nem érti, mi készteti arra, hogy csaknem egy órája figyelje ezt 'a szisztematikusan rutinszerű küzdelmet egy ember életéért. Miféle perverz, félelmetes kíváncsiság ez, amely odavonzza a rácsos ablakhoz? Az utcán emberek jönnek és mennek, s mindannyiszor tőle kérdezik, hogy vajon mi történt odabent az étteremben. Észrevétlenül, cigányzene dallamfoszlányaira lopakodott be a halál, hogy kiválassza a maga emberét a jókedvűen nótázó asztaltársaságból. Ök már éppen indulni készültek, amikor barátjuk invitálására átültek a szomszédos asztalhoz, ahol Béla bácsi, a nyugdíjas asztalos- mester és ősz hajú barátnője múlatta a korántsem oly drága időt. Szinte irigykedve nézte az öreget, aki hetvennek mondta magát, ám barázdált arcával, tömör, koromfekete bajuszával, csontkeretes szemüvege mögött csillogó, huncut szemével hatvannak sem látszott. A társaságában levő asszonyság, akinek feltűnően fiata- talos arca sehogy sem volt szinkronban a feketéből hirtelen őszbe váltott hajjal, egyre azt bizonygatta, hogy neki öt kiskorú * gyermeke van. S bár ezt senki sem vonta kétségbe, a nő mégis minduntalan a gyerekeiről beszélt, fényképüket mutogatta, dicsekedett a legkisebbel, aki csak nemrégiben született. De nehogy azt higgyük, hogy ő most magára hagyta őket (mi akkor éppenséggel semmit sem hittünk), vigyáz rájuk a szomszédasszony. Értelmetlenül múlt az idő, az életnek igenis, vannak efféle üresjáratai, amikor magányunkat nyüzsgő társaság veszi körül, és mégis .. . 2. Nem látta, mikor került a padlóra a fehér inges, sötét bőrű férfi. Az ősz hajú magyar anya éppen arról fecsegett, micsoda disznóság, hogy a vakációra hazahozott állami gondozottak után ilyenkor is kell gondozási díjat fizetni. Béla bá’ állandósult mosolya elárulta, hogy ő már a világba való belenyugvás békevonatán utazik. Tőlük néhány méterre, a piros szőnyegen ott feküdt az élettelennek látszó test; részvétlen résztvevőivé váltak a halállal beárnyékolt emberi színjátéknak. Most, utólag visszaidézve, volt az egészben valami groteszk, vállrándító tehetetlenség. Mintha csak tévében nézték volna, borukat kortyolgatva, a halállal szemben időközben megkezdődött küzdelmet. Kibomló tincsekkel hajolt az eszméletlen férfi ajkára egy átlátszó tüllruhás amazon. Lélegzetével igyekezett mozgásba hozni a dermedt szívizmokat; könnyező barna szemében az őrült aggódás szikrái csillogtak. Karnyújtásnyira ültek ettől a némafilmtől, mégis, mintha asztalukat üvegbura venné körül; a múlás szigorúan racionális halottkémeiként akaratlan, ám mégis tüntető mindennapisággal. „Az a nő egész este ivott, még megmérgezi azt a szerencsétlent” — mondta aí- fektálva asztaltársaságukból a rövidre stuccolt frizurás, őszes hölgyemény. Két rövid nadrágos, pólós fiatalember masszírozta a férfi mellkasát. Német dokik, súgta oda a tüsténkedő főpincér. Amikor udvariasan felszólították őket, hogy hagyják el az éttermet, szinte szabadkozva tettek eleget a kérésnek. A belső terem homályló üvegű ajtaja mögött meghúzódó zenészek csak hangsúlytalan árnyak voltak. Látod, mondta neki a barátja, ennyi az élei Minden vagyunk és semmik leszünk — (tette hozzá már ő, természetesen csak magában). De hirtelen a tudat kla- usztrofóbiájává zsugorodott a mindenség. Nem ismerte a halált, ha a laikusoknál (és ki nem az) valamivel többet is vélt tudni róla. A halál, mint zavaros, agyagtól piszkos, sárga víz. egy tizenkét éves fiú megérzésében. Akkor már harmadszor dobta föl a Duna, s ha nővére nem ugrik utána másodperceken belül, vége a dalnak. Miközben sodorta a nagy folyam, kizárólagosan az járt a fejében, hogy immár többé nem focizhat. Nem anyjára, apjára, testvérére — egyedül a játék elvesztésére gondolt. A gyermeki tudat őszintén barbár infantilizmusa, amikor még el merte képzelni vágyait. Az élet akkor még maga volt a játék. Ahogy ma felidézi: nem kétségbeesetten. csupán valamiféle szomorú belenyugvással gondolhatott az a srác, ott, a Dunában fuldokolva, a halálra. Ma már, persze, a halál nem rezignált nyugalom, sokkal inkább gyáva kényszerképzet. Ha ez a halál, szánalmas dolog a vég, gondolta, miközben egyre a fiatal doktornő szőke hajának játékát figyelte, belemerülve a szemlélődés imbolygó semmijébe Méltatlan volt ez a les- kelődés (meglesni a halált), ám szorongásába vegyült valami, a szánalmon túlmutató drukk is. Szurkolt ennek a sötét bőrű férfinak, egyfajta humán fair play nevében: ahogy a gyengébbnek szurkolunk. Figyelte a doktorlány kezét; amint oxigént pumpált a férfi fejére húzott gumimaszkba; kívülről valószínűtlen játéknak tűnt az egész, akár egy légógyakor- lat. Szerette volna megszólítani, segítségéről biztosítani, szerette volna szeretni, igen. ezt érezte akkor, szeretni, fenntartás nélkül, azért, ami. azért, amit tesz. Szeretni a halál miatt, a közhelyek rohadt valóságával: a halál ellen. — Nem, kérem, nem halt meg. Az intenzív osztályon fekszik — mondta másnap a telefonba a mentőszolgálat ügyeletese. A doktornő nevét is feljegyezte egy papírfecnire, hogy majd esetleg felhívhassa. Persze, mint annyi minden, ez is elmaradt.
