Népújság, 1985. július (36. évfolyam, 152-178. szám)
1985-07-12 / 162. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. július 12., péntek A közművelődés szolgáltatásai A közművelődésben dolgozók az elmúlt öt esztendőben meglehetősen gyakran panaszkodtak, hogy sokszor erős ellenállásba ütköztek. ha az üzemeken belüli művelődés szélesítéséről volt szó. Amikor a gazdaságok pénztárcája laposabb lett. amikor szerényebben kezdtek csordogálni a pénzeszközök. elsőként a művelődésre fordítható összegeket nyirbálták meg. vagy zárták el. Szerény vigasz, hogy az üzemek. a szövetkezetek napjainkban már egyre gyorsabban rádöbbennek: a művelődés nemcsak pénzt visz el, pénzt is hozhat! Lássunk néhány példát ! Az üzemek (főként a kisebb üzemek) sokszor nem tudják házon belül megoldani a szakmai továbbképzésekkel kapcsolatos feladataikat. és a közművelődési intézményhálózat széles kapcsolatait használják fel a maguk érdekében. Szakembereket, ismert szak- tekintélyeket kérnek, akikhez — a már kiépített utakon — könnyebben, gyorsabban juthatnak el az intézményhálózat segítségével. De ahogyan egy művelődési központban hallottam, arra is volt már példa, hogy egy ruházati szövetkezet azzal kereste meg őket, szervezzenek műsoros divatbemutatót. A szakmai érdek közvetlenül kimutatható, és nem is kárhoztatható. A szórakozás mellett nyilván nemcsak a látványban gyönyörködtek a résztvevők (egytől-egyig a ruhaipari szövetkezet dolgozói), hanem módjuk nyílt a munkával kapcsolatos gondolataik elmondására is. Ezt már csak azért is feltételezem. mert azt is kérték a népművelőktől, hogy hozza őket össze ezen a bemutatón a tervezőkkel is... Hogy profitáltak-e a találkozóból, s hogy mennyit profitálhatnak. nem tudom, de a szórakoztató rendezvényekre szánt pénz mögött nagyon is nyilvánvaló volt a szándék: valamiféle kitekintés, talán ötletszerzés is. A művelődési központ tehát közvetítő szerepet töltött be ebben az esetben. Mondhatnánk úgy is. szolgáltatást vállalt. Mint ahogyan szolgáltató funkciót tölt be akkor is. amikor szakmásító tanfolyamokat szervez, átképzéshez biztosít előadókat. Ez is egy szerepkör, amelyet a közművelődésnek kell vállalnia. Persze sajátos érdekei is erre terelik. hiszen a mind költségesebb, de a hagyományok és a szokásjog alapján ingyenes, vagy csak képletes belépti- dliú egyéb rendezvényeiket ezekből a tanfolyami bevételekből tudják megszervezni. Bár vannak kísérletek, egy-egy író—olvasó találkozóra. kiállításra azonban még ma sem szívesen kérnek beléptidíjat a művelődési intézmények. S az amatőr művészeti mozgalom, a szakkörök fenntartása igencsak költséges, a saját pénzügyi forrás elégtelen hoziá. Túlságosan egyszerű lenne azonban csak erre visz- szavezetni a hagyományos népművelői formák mellett megjelenő, s egyre erősödő szolgáltató jellegű tevékenységet. Nemcsak az anyagi bázis módosításáról von szó. Inkább a kultúra eddig elhanyagolt (s éppen ezért vissza is ütő!) területéről, az úgynevezett hétköznapi vagy munkakultúráról. A művelődésnek nemcsak a magas művészetek, az irodalom, a képzőművészet, a zene (hogy csak néhány példát említsünk) közvetítését kell végeznie. részt kell vennie az emberformálásban is. Az emberformálás tágan értendő, benne foglaltatik a gazdasági háttér, a szakmai képzés is. Mert nem igaz, hogy aki a saját munkájában nem tud előrelépni. az előbbre lép az igényes művelődésben is. Az általános önműveléshez a legközvetlenebb út a munkakultúrán keresztül vezet. Ez az egyébként, amiben összefutnak az egyén. az üzem (a gazdaság) és a köz- művelődés érdekei. Cs. A. AGRIA JÁTÉKOK Az élmény igazságával Az Agria Játékok első hangversenyét a székesegyházban, a Miskolci Szimfonikus Zenekar és a Magyar Állami Népi Együttes kórusa adta. J. S. Bach János-passióját szólaltatták meg nagy sikerrel és ritkán tapasztalt érdeklődés mellett. Az élőben elvétve hallható, Egerben mindenképpen zenei csemegét jelentő művet az alkotóereje teljében levő Bach irta, s ezzel mutatkozott be 1723-ban. Lipcsében, új állomáshelyén. Bach nemcsak a szenvedéstörténetet, mint drámát kívánta megzenésíteni, azt a tömör és csak a lényeget érintő szöveget, amely Jánostól származik. Háromtételes zenedrámát, oratóriumot épített belőle, és mert szándékait csak részben szolgálta az evangélista leírása. így hát kiegészítette azt olyan szöveggel, amely a kor érzésvilágát is közvetítette. A cselekmény az elárulta- tásnál kezdődik. Már ebben a minden lélektani váltásra felkészítő részben is kitetszik. mennyire nemcsak a jámbor bibliai szövegnek zenével való felruházása itt a cél. Bach a hit, a jog, a hatalom kérdéseit veszi körül azzal a zenei környezettel. A mai embernek szokatlan talán, a barokk korban az egész közösség kérdése volt: ki, miben, kinek hisz? Az egyéni sors meg különösképpen alávetett volt ennek a kérdésnek. A jog és a hatalom mindig is figyelembe vette az életnek ezt a sarkalatos pontját. Ha tehát Jézus azt kívánja, hogy neki higgyenek és ne a főpapoknak; ha új országot akar építeni; ha példabeszédeiben egészen mást tart a hatalomról és magáról, mint amit a piacon és otthonaikban az emberek gondolnak. az lázadás. Meg kellett tehát ölni a lázadót. De a római helytartó. Pilátus egy embert látott csak maga előtt. Ennek a szenvedéstörténetnek a második részében, ahol az elítéltetés és a keresztre feszítés megtörténik. Bach a legmélyebb lelki tartományokat érinti. Megszólal itt Jézus. Pilátus, de leginkább az Evangelista hangját halljuk a szenvedélyes tenort. A zene a maga módján, a legbensőségesebb érzelmekkel szolgáltat igazságot abban a perben, amely a passiónak nemcsak témája; tanúsága is. Ezt a fenséges hatású, alázatra intő művet Christian Ewald (NDK) vezényelte. A fiatal karmester a két magyar együttest úgy dirigálta, mintha évek óta együttműködtek volna már korábban. Szabályként szoktuk emlegetni, hogy minden karmesterben kell valamen.y- nvi szuggesztivitásnak lenni. hogy mindazt képes legyen megvalósítani. amit az előadandó műről hisz vagy gondol. A vendég az érzelmek és szenvedélyek oldaláról közelítette meg a művet és ezzel tette még sokszínűbbé és gazdagabbá a szenvedéstörténet hatását. A karmestert dicsérve mondjuk el azt is. van abban valami különösség, hogy a mű elején a kórus szinte hozsannázik. de ugyanaz a néhány torok később a szenvedélyektől felfűtve Fe- szítsd meg!-et kiált. hogy aztán a mű végén éteri hangon. a bánat és a bocsánatkérés keretébe ágyazza mindazt, ami történt. Ennek a hullámzásnak vetette alá Chritian Ewald a közreműködő együtteseket, a hallgatóságot, azt is érzékeltetve. hogv nem betévedt idegenként kell részt vennünk egy ilyen örök érvényű gondolatmenetben. A Miskolci Szimfonikus Zenekar a Bach által elképzelt szerényebb felállásban működött közre. A fúvósok kitűnően látták el vállalt feladatukat. Az együttes úgy adott alaphangot az egész műnek, hogy csak a hálás taps közben állapíthattuk meg: mekkora alázat és fegyelem kell ilyen zenéléshez. A szólókat Szőkelfalvi- Nagy Katalin. Farkas Éva. Fülöp Attila. Bordás György és Tóth János énekelték: egy egységes hatású, magasszintű teljesítmény művészei és részesei voltak. Orgonán, azaz continuon Kovács Endre orgonaművész működött közre. Ismerjük és szeretjük plasztikus játékstílusát. És a közönség? Hosszan és forrón ünnepelte a művészeket, mert Ferencsik János emlékezetes hangversenye óta ekkora élményt nem kapott Farkas András Ifi. Rác* Endre fotói Ragaszkodás — Hol a halott? — kérdezi a fuvaros, homlokát törli; siet, délután még szénát hord másoknak. Ágnes néni köténye sarkával szeme előtt babrál, előremegy a tisztaszobába, kapcsolja a villanyt, mert sötét van. a zsalugáter behúzva: sosem nyitja ki. Mert csak szívná a nap a drága bútorkárpitot. A vénember ott fekszik az ablak előtt, a régi sátorlapon, amit még a háborúból hozott, talpig feketében. Keze összekulcsolva a mellkasán, ujjai alatt az imádságos könyv, kicsit lejjebb a nyúlszőr kalap, amit úgy szeretett azzal a fácántoll bokrétával a széles szalag mögött. Fel van készítve tisztességgel a nagy útra. úgy. mint, vasárnapokon, szentmisére menet. — Jó lesz, ahogy van? — szipogva néz a fuvarosra Ágnes néni. — Magam öltöztettem, az ember lánya nem bízza másra a hites urát. Amint meghalt, és lezártam a szemét, menten hozzákezdtem, amíg meleg, .hogy könnyebb legyen, mert, hogy addig nem merevszik. Megborotváltam az aranyomat, hogy álljon majd az Úristen ítélőszéke előtt, ne hogy azt mondják, no, jóember. miféle asszonya volt magának abban a siralomvölgyben, hogy ilyen borostás ábrázattal engedte el erre a hosszú, nagy útra. Illatos vizet is permeteltem az arcára, meg is füstöltem, így. — Ágnes néni szusszant egyet, kicsit felhagy a sírással, két tenyerét elégedetten pihenteti kötény alatt ziháló mellkasán. A fuvaros türelmetlenül legyint: — Hagyja már, hagyja. Minek annyi beszéd? Megtette, hát jól tette. Halottnak minden jó — az arcán látszik, legszívesebben hóna alá csapná ezt a madárcson- tú öregembert, s vinné, mint a rongyot kifelé, a kocsihoz, mert igaz, ami igaz; ki nem mondaná ugyan, de cseppecskét neheztel a halottra. Hogy pont most. legnagyobb dologidőbén? Ráért volna vele várni kicsit, télig, amikor kevesebb a dolog, vagy éppen elbúcsúzhatott volna már korábban, kora tavaszon. amikor a tenger sok esőtől a fuvaros jobb híján egyik oldaláról a másikra fordult a napközben is vetetten ágyon. De, ha így jött, így jött, nem kezdhet semmit vele, bele kell törődni az ilyen fuvarokba is. mert emberbaráti szeretet is van még ebben a kacifántos világban, s lám, máris sebes léptekkel a portákat elhatároló kerítésnél terem, s belekiált a levegőbe: — Jani, te! Hallod, te Jani, hol esz a fene? — Na, mi kő? — Gyere át. azt’ segíts. — Jani bátyám? — Az. Csak gyere. Ezután a koporsót leemeli a szekérről, becipeli a szobába. s oda fekteti majdani lakója mellé, a világ dolgai iránt már teljesen közömbös ábrázatot mutató öregember mellé. Az öregasszony előhozza a szoba sarkából a lepedőbe csomagolt széna- halmocskát, még az este odakészítette. a legfinomabb- jából, bánta kicsit, hogy a jászolból szedte el, a marhák szája elől, de hiába, a kinti vizes volt, nedves, nem száradt még le róla a hajnali eső. Selymes, jó illatú széna, s az öregasszony szemében az örökös fáradtság megtört fényét az irigység fénye veszi át; milyen jó fekvés esik majd azon a finom szénán, tudom istenem, sóhajt maga elé, kipihenné rajta az ember lánya ezt a hetvenhat esztendei munká- lódást. — Nyugodjék szegény — motyogja maga elé, s keresztet vet. Jön János, a szomszéd. Ketten emelik a vénembert, de csak nem is szusszantanak, mert könnyű, mint a pihe. Kicsi igazítás, hogy a fej jól álljon, Ágnes néni odarakja boldogult férje mellé a nyeles fésűt, amit úgy szeretett. Ezen jócskán töprenkedett; nem prédaság-e, oktalan pazarlás egy teljesen jó. használható állapotban lévő fésűt föld alá küldeni, végül mégis megtette, gondolván, van még fésű ezen kívül fölösen is. mert, hogy a múlt évben találta azt a nagy, ritka fogú, barnát. Hozza a szemfedőt, gondosan kivágja rajta a lélek- nyílást, kereszt alakban, majd széles mozdulattal párjára teríti, és utolsó lstenhozzá- dot mond. — Mennyi a fizetség? — a tornácon, kérdezi könnyein át figyelve. — Erre jövök visszafelé, belépek a pénzért. Nem olyan sürgős, hogy mindjárt kellene. — A kocsis a bakra pattan, illendőségből levett kalappal ül, szelíden, gyászos lassúsággal indítja a lovakat, csak kint az utcán vág közéjük, mert hajtja az idő. — Gyí, Holló, gyí, Haty- tyú! — kiáltása messzire hallik. Ágnes néni visszatipeg a tisztaszobába, összekulcsolt kézzel megáll az esküvői kép előtt, s hosszan nézegeti egykori önmagukat, a hajdani ifjú párt. Különösen a fekete, fölfelé kunkoródó bajuszé, dús hajú, nyílt tekintetű férfit, amint mellőle néz le rá hatvan esztendő távlatából. Erősen töri a fejét; ugyan, mi az élet? Ugyanazt az embert vitték ki perccel előbb, de mi lett belőle? Madárcsontú. örökké kö- hécselő hajlott hátú, megkopott vénember. Mégis, mi változott? Akkor is ilyen nyár volt, mint most. amikor először gyűjtötték a szénát a Sári-réten, s minden percben érezték az egybekelt emberpár önfeledt boldogságát. Mert volt boldogság, bőven volt. Jó ember volt az ura, szépen folydogált el az a hatvan esztendő. Szép volt, no, szép. — Elmúlt — súgja maga elé Ágnes néni. Szédülést érez. Odalép a tornyosra vetett ágyhoz, s amit még sosem cselekedett, azt most megteszi: beljebb tolja az egymásra rakott dunyhákat, vánkosokat, helyet csinál magának, leül a szalmazsákos ágy szélére, szembe az esküvői képpel, hátát az ágyneműtoronynak veti, s várja, hogy elmúljon szeméről a hirtelen jött sötétség. Jön a fuvaros. — Ágnes néni! Hallja? Hol van? Gyűjjön má', mer' sietni köll. Megint szól, aztán újra, í hangosabban. Semmi nesz. Rossz érzéssel nyitja a tisz- 1 taszoba ajtaját, s belép a huszonötös égő szórta halo- vány fénybe. Ott az öregasszony, háttal az ágynemű- f nek dőlve, arcán békesség, . nyugalom, fekete kendője alól kibukott hófehér hajának tincse, s csak a szeme árulja el: elment a férje után. Varga S. József _____________________I
