Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-01 / 127. szám

NÉPÚJSÁG, 1985. június 1., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM 9 Tabáni részlet állítása pérlh István rajzaiból, életének dokumentumai- iallitast a Kassák emlék- in. a Zichy kastélyban. A kus körülmények között iktivista festő Kassák kö- t. A kiállításon készült festő hagyatékából rn u - i.vat. kvő hatakt Kápolna (Hauer Lajos reprodukciói — KS) — Harminckettő? Megdöndült a mellkasa. a kezében reszketett a cso­kor, ahogy megszámolta. Alig bírta aláírni a papírost. Pon­tosan annyi: harminckettő. Az ő éveik száma. Alig hitt a szemének. Még sosem kér­dezték, mióta élnek együtt. Ö sem mondta senkinek, leg­alábbis nem emlékezett rá. hogy említette volna ezen a telepen. Persze, a káderla­pon ez a dátum is szerepel. És éppen Forgács Balázs­nak jutott az eszébe meg­nézni! Mi mindent gondolt már ő erről az emberről! Az örökös sietsége, bizalmat­lansága. türelmetlensége.. Azt akarta, fél szóból is megértsék. A Békekölcsön (egyeztetéskor is azt tette legutóbb, s a szónoklatában összekeverte a kötelességet a kötelezővel, amit ő föl is hányt neki... A másik meg ez a megszólítás, egyszerűen csak öreg, mintha bizony már neve sem volna. — Te jószagú Űristen! — álmélkodott szavajárásával a virágoknak, és valóságo­san is beleszagolt a csokor­ba. El nem képzelte,- hogy ennyire félreismerhet vala­kit az ő élettapasztalatával. — Hej, Róza — cirógatta a piros szirmokat. — Har­minckettő. A mi éveink száma. Az évek ... bizony, már nem pirosak. Éjjel eltaikarodtak a fel­hők. reggelre kisütött a nap. A gyülekezők tréfálkoztak, nevetgélték a telep udvarán. Amikor szertartásmesterük, a csapott vállú főbizalmi bero­bogott. már csak az öreg portás hiányzott a csoport­ból. — Szaktársak, a szegfűt mindenki tűzze a gomblyuk­ba! — vezényelt zsémbelőd- ve. — Külön fölszólításra várnak? Ilyet az ember ma­gától kitalálhat. Ekkor kiderült, hogy nem tudnak róla, híre-hamva sincs a gomblyukba való szegfűnek. Forgács arca idegesen rángatózott. A kis sebhely bevérzett az állán, ahol bo­rotválkozáskor megvágta. A kapusfülkébe rontott. Mindent fölforgatott. Még a papírkosárba is belenézett. Csak éppen az asztalfiókot nem tudta kihúzni, az kulcs­ra volt zárva az éberség miatt. Belenyilalt az ijedelem: mi lesz, ha nem jön be az öreg! Ha nem tud bejönni, kiújult a köszvénye. Akkor megjelent Vendel ünneplőben, oldalán bogár­szemű fejkendős párja. Ka­ronfogva. szinte peckesen lépkedtek. A csokor Róza asszony kezében virított. — Igazán ők adták? — motyorászott, ahogy a tócsá­kat kerülgetve közeledtek a csoporthoz. Vendel az este sem győzte neki bizonygat­ni. — ök hát... ö — muta­tott a szemét kimeresztő Forgácsra. Róza asszony megragad- ta a kezét. — Köszönjük, lelkem, kö­szönjük a szép megemléke­zést — hálálkodott. — Mond­tam is az én uramnak: No, apjuk ilyen meglepetésben sem volt még részünk, amióta meghiteltünk. Mint ebben a harminckettedikben. A szertartásmester képe megnyúlt, tűkön állva a Iá bát váltogatta. — A... a harminckettedik? — habogta. — Éljen! — rikoltották az emberek. — Éljen a házas­pár! Forgács arcából minden csepp vér kifutott. — Hát... hát — hájtogat- ta tátogva, mint akit cser­benhagy az értelem. Aztán egyszerre visszazúdul arcá­ba a vér, pirulva izzott. égett á sebhely. ahol a nagy sietségben bőrébe metszett a borotva éle. A két öreg dermedten állt előtte, fogták egymás kezét. De úgy. mint akik egymásba kapaszkodnak. Az asszony mosolya megüve- sedett. Vendel ránézett, az meg őrá. Végül az ura nagyott lé­legzett. valamelyest köszö­rült a torkán. — Hát ugye, mink meg úgy gondoltuk — szólalt meg aztán találékonyan, hogy a csatlakozás keserű piruláját mégse nyelje le Róza —, mivelhogy ez már ránk van bízva, mi kettőnk­re, most akkor szétosztjuk ezt a csokrot. Kinek-kinek jut belőle a gomblyukba. Ügy lesz igazi az ünnepség. A csoport tapsolt, megint megéljenezte őket. Ha némi késedelemmel is, a menet felvigyázója szintén csatla­kozott a rivalgó kórushoz, és csak azután szaladt előre a kapuhoz, hogy kitárja azt a jubiláló öreg helyett. Villon: Hagyaték A kis testamentum (részlet) í. fin. Francois Villon diák, A négyszázötvenhatos évben. Vállalva zablát és igát, Higgadt elmével eltökéltem: Meg kell vizsgálnom, hogyan élelem. Mint írva áll Vegetiusnak, A bölcs rómainak művében, Másképp megcsaljuk önmagunkat. A mondott évben, hogy mogorván Karácsony ideje közelgett. Mikor éhkoppon a toportyán, S az emberek otthon hevernek. Mert fagy kint, forró kályha melleit: Vágy fogott el, hogy szétfeszítsem Bilincseit a szerelemnek. Melyek összetörték a szivem. Az elűzött szerető panasza 3. Eképp kellett, hogy cselekedjem. Mert láttam, hogy e nő, pedig Hasznot se hajt neki a vesztem. Végembe beleegyezik; Hát bús szívem keserveit figre sírtam, bosszúra híva A szerelem isteneit, S irt kérve a szerelmi kínra. 4. S bárhogy kedveltem is a drága Szempárt s a szép ábrázatot. Amelynek csábos csalfasága Jonhaimon is áthatott, Mely ígért s fügét mutatott, fin cserbenhagyott nagy bajomban. Most más ajtón kopogtatok, S ha ültetek, hát más pagonyban. 5. Bár hitszegő volt és kemény. Szívem szemének lett a rabja. Ellene nem vétettem én. Halálomat mégis kiszabja. Hogy tengjek-lengjek, azt se hagyja. Szöknöm kell, mert nincs irgalom. A vágy kötését elszakasztja. Nem hallja keserű jajom. 6. Legjobb távoznom, úgy hiszem. Hogy ily veszély ne fenyegessen. Agyő, Angers felé veszem Utamat, mert ő semmi kegyben Nem részesít, s nem szível engem. Halálba üldöz, testben éppen. A szerelem mártírja lettem A szerelmes szentek körében. 7. Elválnom bármilyen nehéz, A szükség távozásra int. Mást vár szüretre már a méz, Szerény véleményem szerint; Nincsen Boulogne-ban sóshering. Mely. mint a kedvem, oly aszott. Keserves ügy. De rám tekint Talán Isten, ha zajt csapok. 8. S mert mennem kell, s úgy indulok. Mint aki tán vissza se tér. Ember vagyok (ennyit tudok). Nem több, mint más, nem ón s acél. Az emberélet örök veszély, fis nincs több forspont túl a síron. Mint aki messzi útra kél, fi testamentumot megírom. (Kálnoky László fordítása) Kálnoky László: Mázsákat görgetve A magyar irodalom — könyvnap előlti, de annál értékesebb — nyeresége Kálnoky László új kötete, a Magvető kiadásában meg­jelent Mázsákat görgetve. Nyolc elbeszélő költemény sorjázik ebben a kötet­ben. Villontól. Gongora-n, Shakespeare-n, Shel­ley'n, Keats-e n át egészen Hugóig. Elbeszélő költemé­nyek vallanak itt szerzők­ről, korokról. Egyik fajsú­lyosabb. a másik könnye- débb. Már ami a témát, a feldolgozást és neveket il­leti. Némelyik szerzőt ho­mályba göngyölte az idő, máskor pedig a műfajt űz­te ki a divatok áradata az irodalmi köztudatból. Most, amikor ezeket az elbeszélő költeményeket végigolvas­suk és többször végigszánt- va rajtuk, elemezgetni kezd­jük, mekkora távolság vagy inkább szakadék van a ko­rábbi korok lelkivilága, gondolati anyaga, szemléle­te és a mienk között, szin­te riadva valljuk: kell a költői lelkiismeret olykor, hogy ráébresszen bennün­ket feledékenységünkre. Maga Kálnoky László is figyelmeztet erre! Ö min­dig megfontoltan adja meg­jelenő kötete feliratát: két- szavas meghatározásnak is tűnnek azok a kötetcímek, amikkel ő útjára bocsátja munkáit. Nem kívánjuk most ezt a verses epikát tételről tételre menve vé­gigelemezni, erre talán ké­sőbbi időpontban, máshol térünk vissza. Kálnoky va­lóban súlyos formai és tar­talmi örökségek terhét gör­díti el»nk. egymás • mellé állítva, sorakoztatva az ál­tala szeretett műveket és szerzőket. Okulásként. Két irányban hat erősen ez a kötet. A tartalmi oldalát tekintve: ismert és már le­fordított alkotások mellett XX. századi nyelven most olvashatjuk először Sha­kespeare epikáját, minden ódzkodás és fenntartás nél­kül, elmélyült élvezettel a Lucretia meggyalázását. Ez a mű több másfél ezer sor­nál : a hétsoros strófák fe­szes rimszerkezetbe ágyaz­va ötvözik a hangzás és a gondolatok anyagát nagy­szerű egésszé. Aki már fóg- lalkozott klasszikusok átül­tetésével. a forma és a tar­talom magyar nyelven tör­ténő megteremtésével olyan müvekkel kapcsolatban, ahol a bemérés és ellenőr' zés akár formai, akár tar­talmi oldalról nemcsak szükséges, de meg is való­sítható bizonyos mértékig, az tudja igazán, mekkora munkát vállal ilyen mű­vekkel a fordító. Elsőrangú költőnek kell lennie, hogy ésszel, füllel egyaránt fel­mérhesse. mit ad a vers­zene a gondolatokhoz, vagy még inkább, annak a meg­találásához. milyen fogalmi rendet, mekkora szabadság­gal. olykor szabadszájúság- gal is kezelhető szinonimá­kat bír el az eredeti alko­tás? Ha van műgond az irodalomban, amely a tarta­lom és forma újbóli meg­élését kívánja, akkor ez ép­pen a kötött formájú epi­kával kapcsolatos. Itt úgy kell hangzania a leírott szövegnek, hogy hangosan felolvasva, még inkább elő­adva elbűvölje, katarzisig vigye az olvasót, a hallgatót. Mert az epika arra való mű­faj, hogy olvassák és előad­ják. Mert erkölcsi és embe­ri példázat szól belőle, amit nemcsak egyedül olvasva, de a közös megélésben is katarzist teremtő erőnek tartunk. Nincs hely itt arra. hogy Kálnoky László stílusfor- máló-teremtő találékonysá­gáról értekezzünk. Minden­ütt vigyáz az eredetiben megismert ritmusra, utána­gondolja, miikor és milyen mértékben alkalmazott a szerző díszítő elemeket. Fel­fedezi. hol és milyen mér­tékben játszhat alliterációk­kal. s meddig mehet el egyáltalán a .tájszavak, eset­leg régies kifejezések hasz­nálatában, hogy a téma ko­morságát. vagy éppen an­nak komolytalanságát, ha úgy tetszik, kötetlenségét, "netán humorát akarja köze­lebb hozni hozzánk. Miköz­ben a részleteket vizsgálja, ügyel az egészre, ne lógjon ki elhamarkodott kifejezés Mert valamiért ezt teszi, mint eddig is tette Kálnoky László. Hiszem, hogy azért, mert a költőként való hall­gatás évtizedeiben is hitt abban, hogy az emberi szel­lem mindig is le tudja győzni az igénytelenséget. Most is időszerűvé válhat­nak ezek az írások, amelyek eddig, így, ilyen összesítés­ben nem voltak olvasha­tók. Mert az is egy kérdés mikor, milyen környezetben szólal meg ez vagy az a szerző? Mikor és milyen költői nyelven, igénnyel ho­nosodik meg nálunk Shel ■’ey, Hugo vagy Keats? És ha már ez az epikai kötet .ráirányított az elbeszélő költeményekre, amikhez — éppen terjedelmük miatt — egyre kevesebb olvasó­nak akad lelkiereje és tü­relme, nem árt azt sem tu­domásul vennünk, hogy amíg nálunk a középkori befejező mátyási idők után csak vérzivatarok jártak, pusztítottak. Európában ki- virágzott egy irodalom, amelynek csúcsán Shakes­peare. Milton, Molière, Ra­cine, Corneille, Hugo, Lu­ther ragyogtak. Hogy Goe­théről ne is beszéljünk kü­lön. Kálnoky László és vállal­kozását az az atmoszféra és az a névsor méri, ahonnan kiváló szellemi-kői tői telje­sítményéhez az anyagot, az erkölcsi biztatást és a hivó kapcsolatot veszi. Jó. hogy ezt a magasabb igényt a magyar könyvkiadás is ész­revette! Faikas András

Next

/
Thumbnails
Contents