Népújság, 1985. június (36. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

6. 1 WSSm I ■„ ■’ . “. i-%tmir'' 4~..u 'Tr-Llraiüffjj!! NÉPÚJSÁG, 1985. június 15., szombat MINDENNAPI NYELVÜNK Megszólításaink zavarai Az egyéni és a közösségi kapcsolatteremtés nyelvi for­máinak megválasztásában, a köszönésekben és a megszó­lításokban nagy a zűrzavar Erről panaszkodnak levélíró­im is. Különösen azt nehez­ményezik, hogy nap mint nap letegezik őket, pedig az egyoldalú tegezést sem a sze­mélyes kapcsolat, sem a be­szédhelyzet nem indokolja. Minősíthetetlen hangnemben, sokszor habzó szájjal tegezik le egymást: az autósok a gyalogosokat, a gyalogosok az autóvezetőket. A modortalanság, az illet­lenség számlájára írhatjuk az egyoldalú letegezést, ille­tőleg a féloldalú tegező vi­szony kezdeményezését. Az idősebbek azt is sérelmes­nek tartják, hogy szinte ál­talánossá vált a lenénizés, a lebácsizás. a letatázás. ami­hez a letegezés is kapcsoló­dik ilyen nyelvi formák kí­séretében: Miért nem igyek­szel, nyanya, mi is le aka­runk szállni. Jobban is vi­gyázhatnál, tata! A kiszolgáltatottak letege- zésének egyre gyakoribb je­lentkezésének sem örülhe­tünk, különösen akkor nem, ha ebben a tegeződéstoen a le- és a felértékelési szán­dék is megnyilatkozik. Aki ilyen tegeződést kezdemé­nyez, ne sértődjék meg. ha visszategezik. Egyre gyak­rabban halljuk az egyoldalú­an lekeresztnevező tegezést is, s elszaporodtak a Gézám, Pistukám, Eózsikám megszó­lító formák, még közéleti megszólításainkban is. Hogy ez az egyoldalú kapcsolatte­remtő forma mennyire sér­tő és megalázó lehet az egyik fél számára, arra Illyés Gyu­la Még egy ajánlat című versének mondanivalója is figyelmeztet bennünket: „Voltak, akik legyuláztak. Voltak, akik legyaláztak.” Az elvtelenül simulékony és közvetetlenkedő megszó­lításokról sem tudunk le­szokni. A,^'kedves kém, az aranvosicám, a drágám meg­szólítási változatok mellett terjedőben van a kedves jel­zővel társított attilázás, jós- kámozás gyuluskázás stb. A modortalanság és a tisztelet­lenség egyenlőségének sem le­hetünk barátai és gyakorlói. A keresztbe visszategeződés- nek is vannak buktatói: a televízióbeli nem következe­tes általános és kölcsönös tegeződés sem szolgáltat jó példákat ifjúságunk számára. Sajnos a magázás és a le- magázás közötti különbséget sem érzékelik egyesek: a tiszteletlenségnek példáit szolgáltatják akkor, amikor a meg nem becsülés szán­dékával s a durva hangnem kíséretében lemagázzák egy­mást az emberek ilyen nyel­vi megfogalmazásokban: Hé, maga, magához szóltam, fia­talember! Maga is jobban tenné ha befogná a száját stb. Az ilyen megszólítási módok már nemcsak a ri­deg távolságtartó szándékról vallanak, hanem a fölényes lekezelés és leszólítás szin­te megalázó formáiról is. Az sem véletlen, hogy a vállve­regető magázódás sem tet­szik mindenkinek Méltán kérdezhetik olvasóim: akkor mi a helyes gyakorlat? Er­ről legközeleob majd szólni fogunk. A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZ EGRI VENDÉGJÁTÉKÁRÓL Kétfajta világ — egymást követő estéken A Pécsi Nemzeti Színház az elmúlt héten két ka­marajellegű bemutatóval jelentkezett a Gárdonyi Gé­za Színházban: az Edith Piaf életírásából Scserbakov által összeállított jelenetezéssei és James Joyce Számkivetettek című háromfelvonásos drámájával. A két vendégjáték az alkotások természeténél fogva két teljesen elütő közönséget kívánt; Edith Piaf érzelmes dalainak világától Joyce öntépő drámájáig fényévnyi távolság vezet. A „Nem bánok semmit sem..Edith Piafnak ta­lán a leghatásosabb dala volt. Beleénekelte a lelkét. Lemezről visszahallgatva is érzékeljük minduntalan, hogy ez a törékeny párizsi asszony mi mindent tudott az élet­től, a szeretetről. És a szere­lemről. Ez a színház számára meg­alkotott Scserbakov-féle montázsrend — pódiumon, kulisszák nélkül is elképzel­hető — olyan feltételezésből indul ki. hogy ezt a szere­pet csak olyan színésznő, énekesnő Vállalja, aki maga is rendelkezik az átlagon fe­lüli, a Piaihoz hasonló adott­ságokkal. Itt ugyanis nem arról van szó, hogy el kell játszani egy máshol már si­ker-szerepet: egy megismé­telhetetlen egyéniség vissza- idézése itt a feladat. S ha már a megismételhetetlent leírtam, azt is hozzá kell ten­nem, hogy az ilyen vállalko­zás kettős kudarc veszélyé­vel jár. Ha a visszaidéző al­kata elüt a megidézettől, ak­kor le kell küzdenie az óha­tatlan csalódást. Ha a hang anyaga és minősége elüt a példaképétől, vagy csak tá­volról tud nyomába szegőd­ni ama visszahozhatatlannak, adnia kell valami mást, olyan többletet magából, hangjá­ból. előadásmódjából, amely- lyel átállítja a közönséget a saját hullámhosszára, el tud­ja fogadtatni magát a pro­dukciót. Mert a színház mé­giscsak eleven valóság, a testközelség mindig is áraszt- pótol valamit az egykori él­mények tüzéből. Edith Piaf még nincs annyira messze az időben, lemezei kezünkben vannak, hogy bemérjük: a rendkívüli sors rendkívülit hordozott minden mozzana­tában. hangjában, de főként azzal, ahogy könyörgött a szeretetért. Vári Éva egy nap kétszer tett kísérletet, hogy Edith Piafot megidézze, mind a kétszer sikerrel tette. Leg­alábbis a közönség vélemé­nye szerint: dörgő taps ju­talmazta az egri szereplését. Vas-Zoltán István elővará­zsolta a megírt anyagból a kihozható látványt. Báliké Tamás, Nagy Annamária. Mester István és a Bóbita Bábszínház besegítettek Vá­ri Évának a hangulatterem­tésbe. Még énekkel is. James Joyce akkor írta ezt a drámáját, a Számkivetet­teket, amikor az Ulyssees írásában akadozott. A jó ba­ráttal történt valós találko­zást vette szellemi, lelkiis­mereti vizsgálat alá, kilenc­évi önkéntes száműzetése vagy inkább menekülése után. Ez egy különös szen­vedély-páros története is egyben. Az író és barátja együtt voltak szerelmesek Berthába „a számkivetés előtt”. És együtt szerelme­sek kilenc év után is, mert a ki nem élit, a be nem fe­jezett szenvedélyek, vágyak, ostromlások olykor alattomos szándékként ott lappanganak agyunk hátsó tekervényei- ben. És ez a szándék annál nagyobb kísértés itt és most, mivel mindenki a saját lel­kiismeretének nyílt kártyá­jával játszik. A darab írója, Richard Ro­wan minden ízében azonos a kétkedő, a mindent-más­képp-látó James Joyce-szal. Berthát tizenhét évesen vi­szi magával külföldre. há­zasságkötés nélkül. Bertha gyereket szül neki. Így él­nek hármasban, a számkive- tettség testi, olykor lelki nyo­morúságát is vállalva. De van a kérdés: mi lett volna, ha akkor, kilenc évnek előt­te Bertha nem engedi átfor­málni magát arra a különös lelkiismereti alakzatra, amelyben csak mint vissza- fénylő képmás tükrözi-mutat- ja az írót? Mi lett volna, ha az újságíró Robert Hand még erőszakosabb az írónál? És egyáltalán: hol kezdődik a szerelemben az erőszak, vagy akármi ? És mi a sze­relem ? És Joyce ravasz mondat­sorokkal szökik meg a darab végén is saját kétségei elől. Egy időre. Mi pedig itt ma­radunk egy jó első és har­madik felvonással a szánk ízében, mert a második, a legfontosabb felvonás ter­jengős okfejtését. szellemi küzdelmét a dráma csúcs­pontjának vártuk. Ezért a csúcspontért pedig a rende­ző, Szegvári Menyhért sok mindent megtett. Kitűnő gárda állott a ren­dező rendelkezésére. Kulka János Richard Rowan-je egy szellemi erő, egy idegállapot bemutatása, nagyon jól értel­mezett. tisztán felfogott sors­játék, ahol és amiben leledz- ve a hitétől, illúzióitól meg­szabadult ember mindenben kételkedik. Elsősorban ön­magában. Oláh Zsuzsa jól csatlakozik ehhez a szabály­talan. itt-ott kísértetszerűen merev egyéniséghez. Átveszi az író diktálta ritmust, re­mek asszonyiságga! elhiteti, hogy ebben a csapdában is van lehetőség a továbbjutás­ra. A párbeszédek jól kimért szünetei, a kezekkel való já­ték nála is értelmezték az adott lélektani helyzetet. Balikó Tamás e szerkesztett szellemi, lelki játszadozás­ban. a lelki logaritmus-táb­lázat mellett az alapművelet szintjét hozta a rendező szándéka szerint. Ezért is si­kert hozott Egerben ez a darab. F. A. Esküvő után — És ha ragaszkodnak ah­hoz, hogy itt éljenek tovább­ra is? — A ház már az enyém. — Akkor is. Vacsora után, borozgatás közben adták elő tervüket. Az öregek sokáig szótlanul hallgatták őket, csak arcuk pirult ki, s ráncaik lettek mélyebbek. — Nem értünk benneteket, gyermekeim — mondta a nagyapa. — Mert az még rendben van, hogy az utca I felől díszes kerítést akartok. De mért akarjátok bántani a házat? Nincs ennek sem­mi baja. Meg aztán mi még élünk, itt élünk, és itt is akarunk élni! A bor már nem ízlett, de inni kellett, hogy valahogy oldják a feszültséget. A sán­ta magyarázatok nem jutot­tak el az öregek tudatáig. Azt is nehezen értették meg, hogy ha itt akarnak élni, ak­kor a nyári konyha mellé építenek egy szobát, és be­rendezik nekik. Ha mi már nem leszünk, gyermekeim, csinálhattok a házzal, amit akartok. De addig mi sze­retnénk itt békességesen él­ni. magyarázkodtak az öre­gek. Az asszony-unoka felpat­tant. — Nekem ajándékozták a házat? Nekem! Akkor meg miért várnánk isten tudja meddig az átépítéssel? Mi a fenének nekem akkor már, ha megvénülök! Hitelt az OTP-től. az üzemtől is csak most kaphatunk, amikor fia­talok vagyunk. Most jár is! Követelhetjük, mint fiatal házasok, de ha megöreg­szünk mit kaphatunk? Sem­mit. Ha kérnénk, kiröhögné­nek bennünket, hogy ki fi­zeti majd vissza a kölcsönt. Hevesen dúlt a vita más­nap este is. A nagymama el­szaladt a lányához, hogy be­széljen a gyermekével. Ők nevelték kicsi kora óta. min­dent megadtak neki, se te, mondta lányának, se az apja soha egy fillér gyermektar­tást nem fizetett nekik, pe­dig az iskoláztatása sokba került, nem is beszélve a di­vatos ruháiról. Hiába volt minden. A fiatalasszony rög­tön anyjába fojtotta a szót: — Ha eddig nem törődtél velem, akkor most meg mi­nek avatkozol az életembe? Elváltál apámtól, sohasem kérdeztem, hogy miért. Át­passzoltál nagymamáéknak, hogy ne legyek a lábad alatt, neveljenek fel, de hogy ezt miért tetted, nem kérdeztem soha. és most sem kérdezem. Viszont megnyugtathatlak, hogy én nem fogok szülni, én nem fogom a gyermeke­met odalökni neked. hogy neveld fel. Nem segített itt sem a si­rás. sem a rimánkodás. A kedves kisunoka makacsul ragaszkodott tervéhez. Egy hónap múlva meg­kezdték a nyárikonyha át­építését. Alig száradtak meg a falak, a tágas nagyszobát már rendezgették is be az öregeknek. A régi bútorokat hordták le a nyárikonyha melletti szobába. A nagymama szipogva járt-kelt az udvaron, a kert­ben, az öregember meg be­húzódott kis kuckójukba, ahol annyi évig laktak, ci­garettázott, borozgatott, és bámult a levegőbe. Várt, várt valami csodát: hogy egyszeresük kinyílik az ajtó, bejön az unokája, a férjével, jót nevetnek, és azt mond­ják, hogy csak rossz álom volt az egész. De az ajtó nem nyílt ki Csak egyetlen­egyszer. — Nagyapa, jöjjön nézze meg a szobájukat. Már be is rendeztük — mondta az uno­kája. Az öreg csak intett, hogy nem. — Gyere, nézzük meg — kérlelte a felesége is. — Hi­szen megnézni éppen meg­nézhetjük. — Odalépett fér­jéhez. átfogta a hóna alatt. — Gyere, öreg, gyere ap­juk. .. A verandán megállt egy pillanatra. Körbenézett. Ki­lépett az udvarra. Három lépést tett a nyárikonyha felé, és összeesett. Agyvérzés. Baloldali bénu- ; lás. állapították meg a kór­házban. Hónapokig feküdt az elfek­vőben. Csendesen, észrevét­lenül halt meg. Úgy. ahogy élt. VÉGE Vérbeli pedagógus számá­ra aligha lehet izgalmasabb feladat, mint azokat taníta­ni, akik később maguk is a többet tudni vágyók elé áll­nak. És aligha lehet nehe­zebb olyanokat oktatni, akik arra vállalkoznak, hogy egy „élcsapat’" tagjaként dolgoz­nak. .. Ünnepélyesek e szavak? Meglehet. Ám használatuk mégis indokolt, ha az el­múlt évtizedekről érdeklődő Bóta Alberttel — az MSZMP Heves Megyei Bi­zottsága Oktatási Igazgatósá­gának nemrég nyugdíjba vo­nult vezetőjével — ül szem­ben, aki 18 esztendőn ke­resztül állt az intézmény élén. — Ó, nem szeretek én ma­gamról beszélni. .. De azért elkezd mesélni. Pontosab­ban nem is mesél, hanem — mint életében mindig — ta­nít. Ezúttal saját emlékei­vel. . . — Egér-farmosra való va­gyok. abból a környezetből hoztam magammal a sorsot meghatározó indítattást. A helybéli tanító Drávnyik Je­nő ugyanis — aki apámat, anyámat is nevelte koráb­ban — fölfigyelt arra, hogy én ahelyett, hogy a többi aprósággal szaladgáltam vol­na, inkább az iskola ablaka alatt hallgattam a tudnivaló­kat. A hajdani kisfiú — mint megtudom — évekkel ké­sőbb nemcsak a tanítói pál­cát vehette át az aggastyán­tól, de a hitet is az embe­rekben és a rendkívüli mun­kaszeretetét. Alighanem a példaadóhoz való hűsége se­gítette Bóta Albertet aztán abban, hogy alig egy esz­tendővel a tanítói diploma átvétele után már iskola- igazgató lehetett szülőfalu­jában. Két év múlva Beköl- cén tanfelügyelő, s a taná­csok. létrejöttekor, 26 éve­sen Hevesen a tanácsi műve­lődési osztály vezetője. — Valahogy mindig úgy alakult, hogy nagyobb fel­adatokat kaptam, mint ami­lyenekre fel voltam készül­ve. Föl kellett nőnöm hoz­zájuk. Nem volt könnyű, de úgy vélem sikerült. Legelső- sorban azért, mert éreztem, hogy bíznak bennem. Ezt szeretném én többek közt átadni a mai vezetőiknek, hogy merjenek bízni a fia­talokban. Ne féljenek erőt próbáló munkát adni ne­kik...! Bóta Albertet és fiatal csa­ládját Bánhorváton érte az ellenforradalom... — Azt hiszem, életem leg­nehezebb időszaka volt. Kommunista voltam és ta­nító. Nem bújhattam el. társaimmal rendet kellett teremtenünk a megzavart fejekben. Egy kis kitérő követke­zik. Arról beszélgetünk, hogy ez már igazi propa­gandista munka volt. A hét­köznapok, a valóság által fölvetett bonyolult problé­mákra magyarázatot kellett adni a kérdezőknek. És vál­lalni a felelősséget a sza­vakért. Az elmúlt évek téve­déseiért is. — Ezt az időszakot kö­vetően invitáltak 58'ban a megyei pártbizottság „ágit. prop.’” osztályára. Hatvan­hatban lettem az esti egye­tem vezetője, amely egy év­re rá szerveződött át oktatá­si igazgatósággá. Természe­tesen közben elvégeztem a szükséges magasabb iskolá­kat is. És azóta évente legalább kétezer emberrel foglalko­zott. .. Emlékszik majd minden arcra és büszke ar­ra, hogy őt is ismerősként köszöntik mindazok, akik valaha iskolájában megfor­dultak. Mindez feledteti a hajdani gondokat. — Nagyon jó kollektívánk volt. Kár, hogy rövidesen ennek tagjai is belépnek majd a nyugdíjasok sorai­ba. Hát igen, a pihenés nap jai.. . — Nézze meg! — -húzza elő naptárát. — Január óta még egyetlen szabad dél- előttöm vagy délutánom sem volt. Igaz, eh-hez tud­ni kell, hogy én 54 óta dol­gozom a TIT-ben, 66—tói megyei elnökként. Nos, úgy gondolom, az, aki ott volt az újraszervezésnél, a szak­osztályok kiépítésénél, az igazán nem hagyhatja ab­ba a tudományos ismeret­terjesztést máról iholnapra,. . így aztán hol egy párttag­gyűlés, hol egy TIT-es meg­bízatás, emellett instruktor maradtam a Gagarinban is, de még sorolhatnám teen­dőimet. .. — És a család? — Feleségem azt mond­ja: többet vagyok távol, mint korábban. Pedig iga­zán segítek az unokám el­látásában is, dolgozgatok a kertünkben és tervezem, hogy nekiülök megírni a TIT történetét. — Mikorra várható az el­készülte? — Még gyűjtenem kell a helyi anyagot hozzá. Aztán ahogy az egyebek, no meg az egészség engedi... — Kívánjuk, hogy mara­déktalan legyen! Németi Zsuzsa Gyermekkórus-találkozó Komlón pénteken meg­kezdődött a Kodály Zoltán nevét viselő nemzetközi gyermekkórus-találkozó. Az immár európai rangra emel­kedett dalosfesztivált -hete­dik alkalommal rendezte meg — a helyi szervekkel közösen — a Művelődési Minisztérium, a Kórusok Országos Tanácsa és az Or­szágos Pedagógiai Intézet. A találkozón tizenkét gyer­mekkar vesz részt, köztük bolgár, csehszlovák, NSZK- beli és svéd együttes. dr. Bakos József Fel­nőve mindig az új fel- ada- tok- hoz...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents