Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-06 / 104. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. május 6., hétfő Egy hét... A KÉPERNYŐ ELŐTT Vallomás Aranyról A hetvenesztendős Gáti Józsefet, a Színház- és Film- művészeti Főiskola tanárát köszöntötte április 28-án a tévé. Méghozzá igen stílusos módon, azaz mindenféle riporteri közreműködés nélkül, hagyta őt beszélni pályájának jellegzetes fordulóiról, eseménydús életének sikereiről és buktatóiról. A tanár úr című. egyórás produkció alapvető erénye volt ez a nem éppen megszokott. hagyományos megoldás. Lehetővé tette azt. hogy egy hamisítatlan pedagógiai érzékkel megáldott tudatos művész azt hangsúlyozza. amit fontosnak tart. vagyis érzékletes portrét rajzoljon magáról. közérdeklődésre számot tartó törekvéseiről. Akaratlanul is felvillantotta rendkívül megnyerő karakterét, amelynek alapvonása a szerénység, a hivatás iránti elkötelezettség. Elmaradtak a kikerekített, a csak első hallásra hatásos sztorik. A főszereplő nem ezt, hanem küldetését tartotta lényegesnek. Ezért áldozta ideje legnagyobb részét Arany János mindmáig örökzöld hagyatékának népszerűsítésére. Tette ezt úgy, hogy közben százezrek nevelőjévé vált. Gyermekkorunk általános iskolai kötelező olvasmányát, a Toldit idézte, s rádöbbentett valamennyiünket arra. hogy ezt a remekművet csak oktatták nekünk, de nem fedeztették fel velünk mesteri jellegét, azt a regiment- nyi kincset, amelyet kínál nekünk, s az utánunk következők számára. Elbűvölve figyeltünk, csodálva az elemzés árnyaltságát, a tartalmi és formai összefüggések mélyen szántó taglalását. Beléptünk a versmondás műhelyébe, s egyre kíváncsibban vártuk az egymást követő tanácsokat. Észre kellett vennünk, hogy a hajdani poéta nyelvezete semmit sem vesztett varázsából. Kortársainak írásai elavulhattak, mondataik legfeljebb tiszteletet, megbecsülést váltanak ki belőlünk. de nem ajándékoznak meg minket a Szépség ámulatával. Petőfi barátja azonban úgy fogalmaz, hogy mindnyájunkat elkápráztat krőzusi értéktárával. Mintha ma vetette volna papírra a varázslatos mondatokat. A neves színész dicséretes missziót vállalt, amikor erről a sokak által kellőképpen nem értékelt poétáról szólt, akinek magvas üzenete éppúgy tanulságos a jelennek, mint a jövőnek, akinek modernségére, mindenkori aktualitására nem véletlenül ébredt rá Kosztolányi Dezső. A sort most Thália avatott szolgálattevője folytatta. Köszönet érte. mert valamennyiünket gazdagabbá tett születésnapi önzetlenségével, a nézőkben továbbmunkáló vallomásával. Pécsi István Jutalomjáték Kiment a divatból a jutalomjáték fogalma. Pedig minden színész életében legalább egy olyan pillanat van. amikor teljes egyéniségét az eljátszott szerep szolgálatába tudja állítani. Különösen akkor, ha a szerző eleve egy személy adottságaival számol. szinte „rá írja" a szerepet. A hattyú halála című tévéfilm esetében Esztergályos Cecília alakítása könyvelhető el ilyen ünnepi alkalomnak: nemcsak megformálta Janicsári Júlia alakját, hanem valósággal megélte azt. Örkény István nem építhetett a művésznő személyiségére. de Szántó Erika. aki műveinek motívumaiból tévéfilmet írt és rendezett, annál inkább. Köztudott, hogy Esztergályos maga is balett-táncosként indult. s Szabó István — azóta Os- car-díjassá lett filmrendezőnk — fedezte fel másik arcát. Azóta sajátos egyénisége színészetünknek. többet tud. mint pályatársai, művészeti ága ismereteivel gazdagabb. Máskor is tudta már ezt kamatoztatni egyes művekben, ám most mozgása egyenrangú volt játékával. a forgatókönyv instrukciói szerint. így aztán különleges élményt nyújtott, dublőz nélkül, saját testével „beszélte el” a történetet. Szántó Erikának sikerült az Örkényi világból ábrázolnia azt. ami a legfontosabb: az egyén és a történelem különös kapcsolatát. Mert a történet főhőse nem részese a nagy eseményeknek, itt az 1956-os ellenforradalomnak, nem is igen figyel oda, s nem is próbálja megérteni a fejleményeket, mégis nagy hatást gyakorol sorsára a társadalmi „földrengés”. Volt férjét a személyi kultusz időszakának túlkapásai tették emberi ronccsá, s őt megalkuvóvá. egy híres, Bécsben élő énekes szeretőjévé változtatták a körülmények. A történet során kell rádöbbennie, hogy nem is annyira a helyzet áldozata ő, hanem saját magáé, igazából soha sem tudta eldönteni, hogy mi kell neki, határozatlansága zilálta szét egyéniségét. Mindig csak menet közben, a sodrásban jött rá arra. hogy neki most ki kell szállnia, más vágányra kell térnie Ez válik halálává, mert végül a mozgó autóból lép ki, s zúzódik szét egy osztrák országúton. Az író és a rendező részvéte ezé a figuráé, mert sokan vannak olyanok, akik az adott pillanatban nem tudják, hogy merre lépjenek, csak kicsit később, talán már túl későn is eszmélnek rá tévedésükre. Janicsári Júlia többszörösen megbűnhődik mulasztásaiért. rossz választásaiért. Örökre adósa marad halott kisfiának, tönkrement férjének. de önmaga művészetének is: képtelen kiteljesedni. Arra figyelmeztet bennünket a tévéjáték. hogy idejében döntsünk, mert különben jóvátehetetlenül elszaladnak mellettünk az események. Emlékezetes alakítások sora teszi hatásossá ezt az alkotást. Elsősorban Esztergályos Cecíliáé, de ugyanígy jellegzetes Andorai Péter és Kállai Ferenc játéka, ösz- szességében olyan élménnyel ajándékozott meg bennünket a televízió, amely ritkaságnak számít: jobban építhetnének ehhez hasonló módon a színészi karakterekre, adottságokra. Megéri! Gábor László Segítség, felszarvaztak! — olasz filmbohózat Változatok a tévedésre Ki ne tudnál hogy a filmvígjátékok „alapegysége” a tévedés. Mindenki mást gondol a másikról, a férfiről kiderül, hogy nő, a zsaruról, hogy csirkefogó és megfordítva. Nem sokat gondolkodik tehát az. aki mulatságos filmet akar készíteni: félreértések sorozatát vázolja fel. Könnyű helyzetben van tehát látszólag: nem kell mást csinálnia, csupán olyan helyzeteket ábrázolnia, amelyeknek visszáját is meg tudja mutatni. Igen ám, csak van egv alapvető ellentmondás: nem mindegy, hegy kik és milyen körülmények között tévesztenek, értelmezik félre a valóságot. Egy állapotról el kell hitetni, hogy lehetséges, egyáltalán szóba jöhet ez a variáció, különben nem lehet megmutatni az ellenkezőjét. A Segítség, felszarvaztak! című olasz filmbohózat alkotói nem vették számba ezt a törvény- szerűséget. Így filmjük értéke is eléggé kétséges. Mert ugyan itt minden másképp van, mint hisszük, mégis meglepetések nélkül, szinte rezzenéstelenül üljük végig a másfél órát, mert különösebb meggyőző erő nélkül hozták tudomásunkra a „tényeket.”. Nincs különösebb jelentősége annak, hogy a főhős, Sabino lefogy-e, ahogy annak sem. hogy megcsalják, vagy sem. Egyáltalán! Ebben az ábrázolt világban még a gyilkosság sem olyan fajsúlyú, mint megszoktuk, semmi sem véglegesen lezárt, semmi sem befejezett. Ezért aztán a néző néha mosolyog, néha meg nevet, vérmérséklete szerint, de ellenállha. tatlan hatást nem gyakorolnak rá az ábrázolt helyzetek Így aztán a végén még egy tévedést vesz észre: feleslegesen ült be a moziba, s elraboltak az életéből 90 percet. A tanulságosabb inkább az a gondolatmenet, amelyen a néző végigmegy, miután kilépett a nézőtérről. Vajon mi teheti élvezetessé az aránylag sekély mondanivalóján de szellemességre törekvő alkotásokat? Nyilvánvalóan lehet gördülékenyebb a forgatókönyv, nem árt. ha a szereplők épületesebb párbeszédeket folytatnak. De ez csak egy szempont, ettől még csak kellemes időtöltéssé válhat a mű. A végén arra lyukad ki az ember, hogy a szereplőgárda alakíthatja elviselhetővé, sót szórakoztatóvá a látottakat. Itt viszont nem szedtek össze olyan színészeket, akik hihetővé tehetik a mesét, csupán a külcsínyre törekedtek a meggyőző erőre kevésbé. Így aztán afféle vázainak lehetünk tanúi, ezzel a kiindulóponttal talán egy tehetséges író segítségével és egy rátermett csapattal akár egy jó bohózatot is elénk tehettek volna az alkotók. Így azonban csalódottan távozhat a közönség: látott egy egyveleget, amely különböző vígjátékötletek fel- használásával készült, mindegyiket láttuk már valahol, gyakran nívósabban, színvonalasabban. Hiába szépek a nők, fényűző a környezet, inkább csak bosszankodva figyeljük a fejleményeket, mással és máshogyan hasznosabban elmúlt volna az az idő, amit most a vászon előtt, eltöltöttünk. (G. L.) KÉT KÓRUS — EGY KARNAGY Bárdos ma sem időszerűtlen A tanárképző főiskola dísztermében, a derűt, tudást árasztó barokk freskó alatt adott hangversenyt a főiskola női kórusa és a Megyei Művelődési Központ Kamarakórusa, a nyolcvanöt éves kiváló karnagy, Bárdos Lajos tiszteletére. A Bárdosművek a magyar kórusmozgalom egy sokat emlegetett fényes korszakát idézték- hozták vissza erre a tartalmas másfél órára. Bevezetőként Szepesi Györgyné, a KÖTA Heves megyei titkárának köszöntője, méltatása hangzott el. Idézte azt az egyéniséget, aki több mint három évtizeden át elsőrangú szervezője, túlzás nélkül állíthatjuk, írásban és pódiumon, műveiben és szellemében irányítója volt a kórusmozgalomnak. Tehetsége, kirobbanó energiája, alkotókedve egészséges gyökerekből táplálkozott, a népiélek, a népdal és az évszázadok viharait túlélt gregorián ihlették őt a komponálásra. A két egri kórus csak ízelítőt nyújthatott át ebből a gazdag Bárdos-anyagból a közönségnek. A Serkenj, ifjúság!, a Raies István Jelige c. versére írott mű, mint egy görög kardal, feszes dinamikával és ma már szokatlan hevességgel, lelkesedéssel tört ránk. A Magos a rutafa felvidéki népdalok füzéréből összeállított mű, Bárdos legerőteljesebb alkotói korából való, 1942-ből. És hogy mennyire, milyen messzire képes nyúlni a teremtő képzelet, mutatja az 1964-ben írott, eszkimó vadászdalokból, a távolról származó zenei motívumokból megálmodott alkotása. A főiskolás kórus remek kidolgozással szólaltatta meg ezeket a nagy hatású, ma már ritkán hallható kórusszámokat. A Művelődési Központ Kamarakórusa a Széles a Dunát, a Komáromi kisleányt, a Tábortűznélt és a Patkóéknál című kórusművet adta elő. A Tábortűznél évtizedekig hatásában is hasonló volt Kodály Esti dalához. A két csallóközi népdalból megálmodott vegyeskar, a Patkóéknál azt a széles érzelmi skálát mutatta be ismét, amely any- nyira jellemzi a szerzőt. Bárdos azonban nemcsak a derűs, szomorkás népi dallamokat dolgozta fel, tette közkinccsé, a filozofikus mélységet is kereste a versben, a dallamokban egyaránt. A Kölcsey Ferenc- vers, az A Földhez megzenésítése nemcsak a költő gondolatának zenébe fordítása, de áradó élet- és emberszeretet is. A Libera me! — egy, a sorsában hívő ember látomása; keletkezési dátuma, 1935, mutat a korra, amely a komor gondolatokat szülte. Ma sem időszerűtlen! A kamarakórus e két művel mutatta be igazán szellemi és szakmai érettségét. A két kar zárótételként együtt énekelte a Cante- mus-1 és a Láng és fény című kompozíciót. Mindkét kórusnak Tar Lőrinc a karnagya. Innen ered a párhuzamos érdeklődés; de innen az a szint is, amely a két elismert, kitűnően minősített együttest jellemzi. Ma Tar Lőrinc karnagyi működése Egerben meghatározó jelentőségű. Ritkán lépteti fel énekeseit, de akkor mindig élményt nyújt és ro- konszenvet kelt az országosan gyengélkedő kórus- mozgalom iránt. Mert ide tartalmas és nagy formátumú karnagyegyéniségek kellenek. És áldozatkész énekesek! Farkas András Az egyik fontos intézményben volt egy igen fontos ügyem. Az igazgató szívélyesen fogadott, még egy csésze teát is fölszolgált, ami úgy meghatott, hogy egy árva szót sem tudtam kinyögni. Bú- csúzáskor az ajtóig kísért, és így szólt: — Nyugodjon meg minden el lesz intézve. A közeli napokban fölhívom önt az irodában vagy otthon. Ahogy önnek megfelel. — Mindkét esetben hálás leszek. Mindennap vártam az értesítést, hiába. Ahogy teltek a napok_ elhatároztam, hogy összeszedem a bátorságomat, és magam hívom fel az igazgatót. A titkárnő jelentkezett: — Az igazgató elvtárs szabadságra utazott, és csak egy hónap múlva jön vissza. — Ki a helyettese? — Az igazgatóhelyettes elvtárs, de ő is szabadságra ment, és csak egy hónap múlva lesz bent. — Akkor egy előadót, aki ezekkel az ügyekkel foglalkozik! — Kapcsolom Pacsirtá- nét. Kisvártatva megszólalt egy hang a kagylóban: — Tessék, hallgatom. Előadtam az ügyemet. — Semmit sem tudok róla — válaszolta Pacsirtáné egy madárka kedvességével. — Szíveskedjék fölhívni Zygadlót_ ő végzi az igazgató elvtárs és a helyettese munkáját. Fölhívtam a javasolt számot. Zygadló, aki az igazgató és a helyettese munkáját végezte, türelmesen végighallgatott, s végül így válaszolt: — Sajnos, nem tudok önnek segíteni, mivel az ön ügyében nem kaptam utasítást. Meg kell várnia míg az igazgató elvtárs visszajön. Megvártam. Az igazgató szívélyesen üdvözölt: — Mennyire örülök, hogy látom! Mi újság? — Igazgató elvtárs, bátorkodom emlékeztetni az egy hónappal ezelőtti ügyemre. — Milyen ügyre? — kérdezte az Igazgató egy csodálkozó gyermek ártatlan képével. Elmondtam. mit és hogy. — Hogyhogy, még nincs elintézve? — Nincs, igazgató elvtárs. És senki sem tud Semmiről. — Skandalum! — kiáltotta az igazgató. Látja, milyen emberekkel dolgozom? Biztosított, hogy egy héten belül értesít ügyem elintézéséről. Eltelt egy hét, eltelt kettő, de az igazgató nem jelentkezett. Időközben a fontos ügyem megszűnt fontosnak lenni. Ily módon magunk mögött tudjuk az ügyet, az igazgató is, én is. Fordította: Adamecz Kálmán
