Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-17 / 114. szám
4. NÉPÚJSÁG 1985, május 17., péntek Régi házak, hajdanvolt egriek A fürdőben koldusok ütöttek tanyát (Dózsa György tér 1.) Egy újabb Gárdonyi-kép Mit mond az egykori „csepp lány“ a tekintetes úrról? iii/i. A délutáni fényözön meghitt hangulatot varázsolt a fényűzően berendezett terembe. A negyven körüli török főember, — rangját fedje a titok fátyla — méregerős feketével kínálta ritka vendégét, aki már órák óta nem fogyott ki kédéseiből. Nem csoda, hiszen a kíváncsi úr a távoli Angliából érkezeit ide. Világot látni ott, ahol hazájából úgyszólván senki se járt. Szürcsölgette a kávét, de igazán csak akkor vidult fel. amikor felszolgálták a mohamedánok tiltott italát, a kedvcsináló, a pompás ízű egri borokat. Kissé kajánul figyelte ,a nagyurat, aki meg sem kóstolta a vértüzelő nedűt. Aztán már csak a gondolatok sorjáztak, azok a történetek, amelyek mind közelebb hozták egymáshoz a beszélgető partnereket. — Sajátos sors rendeltetett nekünk. A szultán hatalma sugárzik ránk, tőle függünk, kénve-kedvére parancsolhat bárhová bennünket. Otthonra vágyunk, de sehova sem érkezünk haza. Ez a véghely a magyaroké volt, kemény árat fizettünk érte, hiszen 1552-ben meg kellett futa- mondni elődeinknek, aztán 1596-ban a mienk lett. El sem tudod képzelni, hányán váltottuk itt egymást azóta. Nincs biztonságérzet. Ami ma enyém, az holnap másé lehet, ha a messze Isztambulban úgy kívánják. Minek építkezzünk, minek csinosítsuk házainkat, ha holnap más költözik ide. S azok a gyaurok. .. számukra hódítók vagyunk, birodalmunk a harácsolásra, a rablásra rendezkedett be. s az így szerzett javakból táplálja magát. Nekünk mégis kompromisszumot kell kötnünk velük, különben aligha szolgálnának bennünket. Hajloganak, mert ha lehet kevesebbet kérünk tőlük, mint hajdani földes- uraik. Eltűnődik, majd ironikusan folytatja: — Békére vágyunk, de harcolnunk kell. Ez a feloldhatatlan ellentmondás. A nyugalom óráit óhajtjuk, de az izgalom napjai gazdagítanak bennünket. A látogató lakonikusan jegyzi meg: — Nincs könnyű dolgotok. .. A gazda kiigazítja. — Sosem volt, s nem is lesz... A fantázia teremtette pár- beszédet hiteles információk regimentje nyomaté- kolja. A vár eleste után, az erősséget 91 esztendeig Allah hívei birtokolták. Itt alakították ki annak a pa- saliknak a központját, amely felölelte a Hatvantól Debrecenig terjedő országrészt. A katonaság — élén első számú parancsnokukkal — az erődítményben székelt, amelyet rendbe kellett hozni. önérdekük követelte ezt. épp ezért nem sajnálták se a pénzt, se a munkaerőt. Tartottak attól, hogy a diósgyőri lovashadjuk veszélyezteti biztonságukat. Ráadásul a közvetlen közelben is veszély leselkedett. ugyanis a felnémeti templom kőbevájt pincéibe húzódó magyar katonák többnyire sikeres gerillatámadásokat hajtottak végre. A félelem érthető, hiszen soha nem lehetett kiszámítani. mikor csapnak le. Óvatosságtól vezérelve kiépítették a korábban csak féligkész városfalat, a kapuk számát négyről ötre gyarapították, különösképp a Hatvanit és a Makiárit tartották fontosnak, hiszen itt mentek át a nyugat felé ívelő útvonalak. Köprülü Mohamed pasa — 1660 táján — a mai Macky Valér utca és az Eger-patak szögében — felépíttette a Bárutkháne nevű puskapormalmot. Igaz, ez a falakon belül helyezkedett el, de nem találtak ésszerűbb megoldást. mert ha azokon túl húzzák fel, akkor a portyázó ellenfelek minden bizonnyal felrobbantották volna. A távlati létbizonytalanság indokolta azt, hogy ' a tur- bánosoknak eszükbe sem jutott masszív házak létesítése. Megelégedtek a fából eszkábált hajlékokkal. Ezek gyorsan készültek, nem is kerültek sokba, ráadásul mindig akadtak a rabok között szakemberek, akik elvégezték, irányították a munkálatokat, méghozzá ingyen. A volt hódítók emlékezetét folyvást sötét színekkel festette az utókor, mi — különösebb megfontolás nélkül — átvettük ezeket a kliséket, s napjainkban is nehezen békülünk meg azzal, hogy az összkép azért nem volt ilyen riasztó. Szembe kell néznünk a valósággal, mert a ránkmaradt források egyértetműen igazolják, hogy a török nemcsak kardjával hódított, hanem kertkultúrájával is. 1587 Batthyány Boldizsár, a talpraesett hadvezér a kacorlaki csatában foglyul ejtette Ali béget. Nem fűzte rabláncra, hanem rangjának megfelelően tisztességgel bánt vele. Talán azért is, mert eszébe jutott, hogy egyszer ő is kerülhet hasonló helyzetbe. így aztán meghitten társalogtak, olyannyira, hogy a mohamedán főurat híres kertjébe invitálta. A kényszerű vendég nlm fukarkodott a dicsérő szavakkal, de megjegyezte, hogy a szultán virágai közt olyan dupla nárciszok is díszelegnek, amelyeknek 35 szirmuk van. Ez lázba hozta a ház gazdáját, s meg- ígértette, hogy foglya —szabadultával — szerez neki ilyen hagymát. Jellemző eset. Tény az, hogy ebben az időben Egerben is fellendült a szőlőtermesztés, erre egyértelműen utal a világutazó Evila Cselebi is, jelezve, hogy az itteni gyümölcs szemetgyö- nyörködtető, de kissé sa- vanykás. Arról már nem szól a fáma, hogy kortyolgatott-e a belőle préselt borból. Ha igen, akkor ez ellen bizonyára nem lehetett kifogás. Igaz, ezt tiltotta a vallási regula, de hát mindig a nem szabad — ez ma sincs másként — volt a legédesebb. Pécsi István ( F olytatjuk) Az emberek nem halnak meg holtukban, s még azután sem, sokáig. Felrajzolódik arcuk egy-egy régi barát szemében, ha olykor ősz- szejönnek emlékező pohár mellett: vidám \ agy szomorú történetek elevenednek meg amelyeknek ők voltak a szereplői : egy öreg asz- szony sóhajt valahol eltipegvén valamely sötét kapualj mellett, ahol valamikor. Mikor is? Sok idő múlva a kép megmerevedik, kivált jeles emberek esetében. A művész múzeumba vonul képeiben, az írót könyvei őrzik a hosszabb-rövi- debb halhatatlanság számára. a köztiudatban csak néhány jellemző vonásuk marad meg. Gárdonyiról csak annyi, hogy a szó szoros értelmében zárkózott volt. zárt ablaktáblák mellett tetővilágításnál dolgozott. Elfelejtették a hajdani vidám, tréfacsináló párbajhős szegedi újságírót, a pedagógus lapszerkesztőt aki annyit küzdött a tanítóság felemeléséért. Ha nem kezd beszélni róla Bárdosné Tóth Erzsiké, sohase tudtuk volna meg. hogy volt Gárdonyinak egy magakereste-magatalálta társasága. egy sokgyermekes földművesember családja, ahová eLjárogatoit. beszélget, ni. ülvén a kemencepadkán. Mennyire közelebb kerüli, mennyivel emberibb lett ez. a Gárdonyi-kép. Jósorsom most özvegy Húsvét Sándorné Lovagh Kornéliával hozott össze. Túl a nyolcvanon, ő is emlékezik messzi gyermekkorára. amikor Gárdonyi Gézának kispostása volt. Ballagunk fölfelé a vár kapujától a Gárdonyi utcába. Határozott, fürge járású Kornélia néni, arcán alig látszanak az évtizedek, vonásai inkább az ifjúkori szépség emlékeit őrzik. „Itt születtem, a mai Szabó Sebestyén utcában, éppen a sarofcház mellett. Az édesapám igazi postás volt levélkézbesítő, mégpedig különös beosztásban. Ó kézbesítette az idegen nyelvű leveleket az egész városban, mert több nyelven beszélt, éppen úgy, mint Gárdonyi. Jaj, hová is beszélek, mint a tekintetes úr. Mert úgy kellett őt szólítani. — Mindennapi postája val én szaladtam fel hozzá. mint gyereklány. iskolába menet. (Közben előtűnnek az emlékezés képei. Mindent a helyére teszünk. Itt volt az egyetlen kicsi bolt. most is kereskedés van a helyén. Ott volt a Jacsó- féle kocsma, mellette a Pre- tori-ház szemben Jakabék háza. Cipész volt az öreg Jakab. Emitt az iskola volt. mellette lakott7 Mila néni. Mátékovicsné. Mila néni szeretett kinézni az ablakon. sokszor dúdolgatott. Nagyon szép fekete haja volt és nagv. sötét szeme. Észrevette. hogy gyakran járok Gárdonyihoz, és néha megkért, hogy vigyek neki levelet, de senki se lássa. Hát a blúzomba rejtettem.) A postát mindig a saját kezébe kellett adni. Ezt szigorúan meghagyta. Akkoriban még nem volt a két ház körül vaskerítés, csak a fehérbogyós sövény. Amögött lopakodtam fel a dombra, megkerülve az ő házát. A hátulsó ajtón kellett kopogtatni. ahol dolgozott. Két hosszú, három rövid kopogás volt az én jelem, úgy tudom, mindenkinek megvolt a külön jele. aki a házhoz tartozott. Amikor bekopogtam kiszólt: Te vagy az, csepp lány? Ment így hívott. — Az idegen nyelvű vöröskeresztes leveleket mindig megbeszélték édesapámmal. Sok levél jött. hosszú volt a háború és sok ember tűnt el. vagy halt meg. Ilyenkor lejött késő este és most ő kopogott be az ablakon. Sokáig beszélgettek, míg lassan felballagott a Takács utcán. Elhanyagolt, gödrös utca volt ez akkoriban. (Az iskola sincs már meg. de a Mátékovics-ház sincs. Másik két ház épült a helyükbe. Az a ház ahonnan kitekintgetett a különös sorsú asszony, a mai Gárdonyi utca 29. számú ház. helyén állt.) — Néha alaposan meg ré- fált bennünket. Egy alkalommal. sohase felejtem el. éppen az öreg Gárdonyi néninél voltam, és tojást válogatunk. Édesapámnak ritkaszép fajtájú tyúkjai voltak, azoknak a tojásaiból vittem fel. Egvszercsak óriási dörrenést hallottunk, én az? hittem hogy az ég dörög, nagyon megijedtem. egyszeresük közénk esett egy szép. nagy madár, hirtele- nében azt sem tudtam mi az. Gárdonyi néni felemelte: ez bizony az én tyúkom) A következő pillanatban nevetés1 hallottunk az ő háza felől. A tornácon állt és az egyik oszop mögül nevetett ki minket. A kezében volt a vadászpuska. — Akkor ma tyúkleves lesz — mondta Gárdonyi néni. és mosolyogva csóválta meg a fejét. íme egy újabb Gárdonyikép. A itokzatos vonásait már ismerjük. A titkosírás füzetei olymposzi felhőbe burkolják az alkotót. aki ilyen tulajdonságában több. mint egy halandó, s őrzi is ezt a szellemi fokozatot. Ennek a titokzatosságnak egyik jele A Jet: — ... tá-tá-ti- ti'ti a kispostás. a csepp lány kopogása az ajtón, senki más ne tudja, hogy megjött, hogy ö jön. A gyorsírásban ez a jel a hetes számol jelenti. Régi tanítói gondolattársítás amikor kijelöli a nebulók közül a hetest. aki egy hétig rendben tartja az iskola termét? Sohasem tudtam, hogy puskája is vol5. azt se. hogy üyen kópéságot művelt vele. Biztos, hogy nem hunyt ki benne a régi jókedvű újságíró. De hogy miért lőtte le a tyúkot? Talán, mert humánusabbnak tartotta ezt a módot, mini a vágást? Vagy hirtelen haragjában, mert túl hangosan kárált az ajtója közelében, miközben elriasztott egy éppen jókor jött, gondolatot? Tudja a jó ég, meg a pszichológus. Hanem amint körüljártuk a házat Lovagh Kornéliával. majdnem úgy, mint régen lesben, megkerülve, a fehérbogyós bokrok mögött, előtűnik egy tisztességes repedés az északi falon. Egy esztendeje alig múlt. hogy ünnepélyesen megnyitották ezt a múzeumot. Betonkoszorú alul. betonkoszorú felül. Baj. Kapor Elemér Fehér Io Il 1. Az erkélyen nincs rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, kirugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbékolnak, csipkedik a szőlőt. Néha előfordul, észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a galambok elröppennek, a mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első. ami eszébe jut: el kell menni innen, minden szó nélkül, írást hagyni, ráírni egy kockás írkalapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, beszédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengetegen lakják, messzire esik, háromszor pihen még addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. „Mit keresnél ott? ! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasznodat nem vehetik.” Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arca beesett, fakó, a válla csapott. Nézi az utcát, cseng- bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emeletiről imádni a földet? A téren gyerekek rúgják a labdát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visítoznak, észreveszi a púpos embert, bölcsőt cipel, de nem piros színűt, pedig annak van csodatévő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét. Jánost, Zoltánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocsmaajtón dől a füst, valakit kilökdösnek a járdára, valahol kutya nyikkan. „Azt hiszed, te leszel a fontos? Ügy sietsz, mintha poloskás lennie az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hullana a magas égből. A fia- dék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is.” Nem tudta, mit válaszoljon, hal'gattak egy darabig. m:'gnem Balogh Bözséhez fordult: — Csak a télre visznek el. — És hozzátette: — A’égy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, t a mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem álmodik. Elszáradt mind. Borzasztó meleggel sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvárcsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meghasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak körül, meglássátok! Tüzet fognak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, kányák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, összeszedte a tojásokat. Repedt volt mindegyik! Uramisten! Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szíve, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor október közepén hazaállítottak a gyerekek. — Készülődjön, mama! — Pislogott: — Jól van. — összeszedett néhány holmit, fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, alaposan megnézett mindent, megsimogatta az asztalt, a széket, tekintete az edényekre szegeződött, úgy tűnt, zörrennek egy pillanatra lábasok. tányérok, fedők, és így, ebben az őszi búcsúzós- ban, anélkül, hogy a gerendás szobába benyitott volna, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy el- f hajtottak. Nem beszéltek sokat a kocsiban, egyórai utazás után a városba értek, féknyikorgás, dudálás hallatszott be az autóba. Innen sehova ? A háta kiegyenesedik. a szemének nincsen semmi fénye. a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mintha erre gyúlnának ki az utcán a fények. . Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az arcán. senki se tudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóhajok préselődnek ki a száján. Joó 'József ( Folytatjuk)
