Népújság, 1985. május (36. évfolyam, 101-126. szám)

1985-05-17 / 114. szám

4. NÉPÚJSÁG 1985, május 17., péntek Régi házak, hajdanvolt egriek A fürdőben koldusok ütöttek tanyát (Dózsa György tér 1.) Egy újabb Gárdonyi-kép Mit mond az egykori „csepp lány“ a tekintetes úrról? iii/i. A délutáni fényözön meg­hitt hangulatot varázsolt a fényűzően berendezett te­rembe. A negyven körüli török főember, — rangját fedje a titok fátyla — méregerős feketével kínálta ritka ven­dégét, aki már órák óta nem fogyott ki kédéseiből. Nem csoda, hiszen a kíváncsi úr a távoli Angliából érkezeit ide. Világot látni ott, ahol hazájából úgyszólván senki se járt. Szürcsölgette a kávét, de igazán csak akkor vidult fel. amikor felszolgálták a mo­hamedánok tiltott italát, a kedvcsináló, a pompás ízű egri borokat. Kissé kajánul figyelte ,a nagyurat, aki meg sem kós­tolta a vértüzelő nedűt. Aztán már csak a gondo­latok sorjáztak, azok a tör­ténetek, amelyek mind kö­zelebb hozták egymáshoz a beszélgető partnereket. — Sajátos sors rendeltetett nekünk. A szultán hatalma sugárzik ránk, tőle függünk, kénve-kedvére parancsolhat bárhová bennünket. Otthon­ra vágyunk, de sehova sem érkezünk haza. Ez a véghely a magyaroké volt, kemény árat fizettünk érte, hiszen 1552-ben meg kellett futa- mondni elődeinknek, aztán 1596-ban a mienk lett. El sem tudod képzelni, há­nyán váltottuk itt egymást azóta. Nincs biztonságérzet. Ami ma enyém, az holnap másé lehet, ha a messze Isz­tambulban úgy kívánják. Minek építkezzünk, minek csinosítsuk házainkat, ha hol­nap más költözik ide. S azok a gyaurok. .. számuk­ra hódítók vagyunk, biro­dalmunk a harácsolásra, a rablásra rendezkedett be. s az így szerzett javakból táp­lálja magát. Nekünk még­is kompromisszumot kell kötnünk velük, különben aligha szolgálnának ben­nünket. Hajloganak, mert ha lehet kevesebbet kérünk tőlük, mint hajdani földes- uraik. Eltűnődik, majd ironiku­san folytatja: — Békére vágyunk, de harcolnunk kell. Ez a fel­oldhatatlan ellentmondás. A nyugalom óráit óhajtjuk, de az izgalom napjai gazdagí­tanak bennünket. A látogató lakonikusan jegyzi meg: — Nincs könnyű dolgo­tok. .. A gazda kiigazítja. — Sosem volt, s nem is lesz... A fantázia teremtette pár- beszédet hiteles informá­ciók regimentje nyomaté- kolja. A vár eleste után, az erősséget 91 esztendeig Al­lah hívei birtokolták. Itt alakították ki annak a pa- saliknak a központját, amely felölelte a Hatvantól Deb­recenig terjedő országrészt. A katonaság — élén első számú parancsnokukkal — az erődítményben székelt, amelyet rendbe kellett hoz­ni. önérdekük követelte ezt. épp ezért nem sajnálták se a pénzt, se a munkaerőt. Tartottak attól, hogy a diósgyőri lovashadjuk ve­szélyezteti biztonságukat. Ráadásul a közvetlen közel­ben is veszély leselkedett. ugyanis a felnémeti temp­lom kőbevájt pincéibe húzó­dó magyar katonák több­nyire sikeres gerillatámadá­sokat hajtottak végre. A félelem érthető, hiszen so­ha nem lehetett kiszámíta­ni. mikor csapnak le. Óvatosságtól vezérelve ki­építették a korábban csak féligkész városfalat, a ka­puk számát négyről ötre gyarapították, különösképp a Hatvanit és a Makiárit tar­tották fontosnak, hiszen itt mentek át a nyugat felé íve­lő útvonalak. Köprülü Mohamed pasa — 1660 táján — a mai Macky Valér utca és az Eger-patak szögében — felépíttette a Bárutkháne ne­vű puskapormalmot. Igaz, ez a falakon belül helyez­kedett el, de nem találtak ésszerűbb megoldást. mert ha azokon túl húzzák fel, akkor a portyázó ellenfelek minden bizonnyal felrobban­tották volna. A távlati létbizonytalanság indokolta azt, hogy ' a tur- bánosoknak eszükbe sem ju­tott masszív házak létesíté­se. Megelégedtek a fából eszkábált hajlékokkal. Ezek gyorsan készültek, nem is kerültek sokba, ráadásul mindig akadtak a rabok kö­zött szakemberek, akik el­végezték, irányították a mun­kálatokat, méghozzá ingyen. A volt hódítók emlékezetét folyvást sötét színekkel fes­tette az utókor, mi — kü­lönösebb megfontolás nélkül — átvettük ezeket a klisé­ket, s napjainkban is nehe­zen békülünk meg azzal, hogy az összkép azért nem volt ilyen riasztó. Szembe kell néznünk a valósággal, mert a ránkma­radt források egyértetműen igazolják, hogy a török nem­csak kardjával hódított, ha­nem kertkultúrájával is. 1587 Batthyány Boldizsár, a talpraesett hadvezér a kacorlaki csatában foglyul ejtette Ali béget. Nem fűz­te rabláncra, hanem rang­jának megfelelően tisztesség­gel bánt vele. Talán azért is, mert eszébe jutott, hogy egyszer ő is kerülhet ha­sonló helyzetbe. így aztán meghitten tár­salogtak, olyannyira, hogy a mohamedán főurat híres kertjébe invitálta. A kényszerű vendég nlm fukarkodott a dicsérő sza­vakkal, de megjegyezte, hogy a szultán virágai közt olyan dupla nárciszok is dí­szelegnek, amelyeknek 35 szirmuk van. Ez lázba hoz­ta a ház gazdáját, s meg- ígértette, hogy foglya —sza­badultával — szerez neki ilyen hagymát. Jellemző eset. Tény az, hogy ebben az időben Eger­ben is fellendült a szőlőter­mesztés, erre egyértelműen utal a világutazó Evila Cse­lebi is, jelezve, hogy az it­teni gyümölcs szemetgyö- nyörködtető, de kissé sa- vanykás. Arról már nem szól a fá­ma, hogy kortyolgatott-e a belőle préselt borból. Ha igen, akkor ez ellen bizo­nyára nem lehetett kifogás. Igaz, ezt tiltotta a vallási regula, de hát mindig a nem szabad — ez ma sincs más­ként — volt a legédesebb. Pécsi István ( F olytatjuk) Az emberek nem halnak meg holtukban, s még az­után sem, sokáig. Felrajzo­lódik arcuk egy-egy régi ba­rát szemében, ha olykor ősz- szejönnek emlékező pohár mellett: vidám \ agy szomo­rú történetek elevenednek meg amelyeknek ők voltak a szereplői : egy öreg asz- szony sóhajt valahol elti­pegvén valamely sötét ka­pualj mellett, ahol valami­kor. Mikor is? Sok idő múl­va a kép megmerevedik, ki­vált jeles emberek eseté­ben. A művész múzeumba vonul képeiben, az írót köny­vei őrzik a hosszabb-rövi- debb halhatatlanság számá­ra. a köztiudatban csak né­hány jellemző vonásuk ma­rad meg. Gárdonyiról csak annyi, hogy a szó szoros ér­telmében zárkózott volt. zárt ablaktáblák mellett tetővilá­gításnál dolgozott. Elfelej­tették a hajdani vidám, tré­facsináló párbajhős szegedi újságírót, a pedagógus lap­szerkesztőt aki annyit küz­dött a tanítóság felemelésé­ért. Ha nem kezd beszélni róla Bárdosné Tóth Erzsiké, sohase tudtuk volna meg. hogy volt Gárdonyinak egy magakereste-magatalálta tár­sasága. egy sokgyermekes földművesember családja, ahová eLjárogatoit. beszélget, ni. ülvén a kemencepadkán. Mennyire közelebb kerüli, mennyivel emberibb lett ez. a Gárdonyi-kép. Jósorsom most özvegy Húsvét Sándorné Lovagh Kornéliával hozott össze. Túl a nyolcvanon, ő is em­lékezik messzi gyermekkorá­ra. amikor Gárdonyi Gézá­nak kispostása volt. Balla­gunk fölfelé a vár kapujá­tól a Gárdonyi utcába. Ha­tározott, fürge járású Kor­nélia néni, arcán alig lát­szanak az évtizedek, voná­sai inkább az ifjúkori szép­ség emlékeit őrzik. „Itt születtem, a mai Sza­bó Sebestyén utcában, ép­pen a sarofcház mellett. Az édesapám igazi postás volt levélkézbesítő, mégpedig kü­lönös beosztásban. Ó kézbe­sítette az idegen nyelvű le­veleket az egész városban, mert több nyelven beszélt, éppen úgy, mint Gárdonyi. Jaj, hová is beszélek, mint a tekintetes úr. Mert úgy kellett őt szólítani. — Mindennapi postája ­val én szaladtam fel hozzá. mint gyereklány. iskolába menet. (Közben előtűnnek az emlékezés képei. Min­dent a helyére teszünk. Itt volt az egyetlen kicsi bolt. most is kereskedés van a helyén. Ott volt a Jacsó- féle kocsma, mellette a Pre- tori-ház szemben Jakabék háza. Cipész volt az öreg Jakab. Emitt az iskola volt. mellette lakott7 Mila néni. Mátékovicsné. Mila néni szeretett kinézni az abla­kon. sokszor dúdolgatott. Na­gyon szép fekete haja volt és nagv. sötét szeme. Észre­vette. hogy gyakran járok Gárdonyihoz, és néha meg­kért, hogy vigyek neki le­velet, de senki se lássa. Hát a blúzomba rejtettem.) A postát mindig a saját kezé­be kellett adni. Ezt szigo­rúan meghagyta. Akkoriban még nem volt a két ház körül vaskerítés, csak a fe­hérbogyós sövény. Amögött lopakodtam fel a dombra, megkerülve az ő házát. A hátulsó ajtón kellett kopog­tatni. ahol dolgozott. Két hosszú, három rövid kopo­gás volt az én jelem, úgy tudom, mindenkinek meg­volt a külön jele. aki a ház­hoz tartozott. Amikor be­kopogtam kiszólt: Te vagy az, csepp lány? Ment így hívott. — Az idegen nyelvű vö­röskeresztes leveleket min­dig megbeszélték édesapám­mal. Sok levél jött. hosszú volt a háború és sok ember tűnt el. vagy halt meg. Ilyenkor lejött késő este és most ő kopogott be az ab­lakon. Sokáig beszélgettek, míg lassan felballagott a Takács utcán. Elhanyagolt, gödrös utca volt ez akkori­ban. (Az iskola sincs már meg. de a Mátékovics-ház sincs. Másik két ház épült a he­lyükbe. Az a ház ahonnan kitekintgetett a különös sor­sú asszony, a mai Gárdonyi utca 29. számú ház. helyén állt.) — Néha alaposan meg ré- fált bennünket. Egy alka­lommal. sohase felejtem el. éppen az öreg Gárdonyi né­ninél voltam, és tojást vá­logatunk. Édesapámnak rit­kaszép fajtájú tyúkjai vol­tak, azoknak a tojásaiból vittem fel. Egvszercsak óriá­si dörrenést hallottunk, én az? hittem hogy az ég dörög, nagyon megijedtem. egy­szeresük közénk esett egy szép. nagy madár, hirtele- nében azt sem tudtam mi az. Gárdonyi néni felemel­te: ez bizony az én tyúkom) A következő pillanatban ne­vetés1 hallottunk az ő háza felől. A tornácon állt és az egyik oszop mögül nevetett ki minket. A kezében volt a vadászpuska. — Akkor ma tyúkleves lesz — mondta Gárdonyi néni. és mosolyog­va csóválta meg a fejét. íme egy újabb Gárdonyi­kép. A itokzatos vonásait már ismerjük. A titkosírás füzetei olymposzi felhőbe burkolják az alkotót. aki ilyen tulajdonságában több. mint egy halandó, s őrzi is ezt a szellemi fokozatot. En­nek a titokzatosságnak egyik jele A Jet: — ... tá-tá-ti- ti'ti a kispostás. a csepp lány kopogása az ajtón, sen­ki más ne tudja, hogy meg­jött, hogy ö jön. A gyors­írásban ez a jel a hetes szá­mol jelenti. Régi tanítói gondolattársítás amikor ki­jelöli a nebulók közül a he­test. aki egy hétig rendben tartja az iskola termét? Sohasem tudtam, hogy puskája is vol5. azt se. hogy üyen kópéságot mű­velt vele. Biztos, hogy nem hunyt ki benne a régi jó­kedvű újságíró. De hogy mi­ért lőtte le a tyúkot? Ta­lán, mert humánusabbnak tartotta ezt a módot, mini a vágást? Vagy hirtelen ha­ragjában, mert túl hangosan kárált az ajtója közelében, miközben elriasztott egy ép­pen jókor jött, gondolatot? Tudja a jó ég, meg a pszi­chológus. Hanem amint körüljár­tuk a házat Lovagh Kor­néliával. majdnem úgy, mint régen lesben, megkerülve, a fehérbogyós bokrok mö­gött, előtűnik egy tisztessé­ges repedés az északi fa­lon. Egy esztendeje alig múlt. hogy ünnepélyesen megnyitották ezt a múzeu­mot. Betonkoszorú alul. be­tonkoszorú felül. Baj. Kapor Elemér Fehér Io Il 1. Az erkélyen nincs rács, a galambok beröpködnek a szoba ajtajáig, rátelepednek a széteső kartondobozra, ki­rugdalják belőle a krumplit. Hangosan turbékolnak, csip­kedik a szőlőt. Néha előfor­dul, észreveszi, figyel a neszre, fölkel, megérinti az ablaküveget. Akkor a ga­lambok elröppennek, a mennybolt felé. Hogy volt azelőtt? Az első. ami eszébe jut: el kell menni innen, min­den szó nélkül, írást hagy­ni, ráírni egy kockás írka­lapra: keressetek otthon. Balogh Bözse megmondta, bolond a város, zajos, be­szédes, túl nagy ahhoz, hogy szeretni lehessen. Rengete­gen lakják, messzire esik, háromszor pihen még addig a madár, a dobogós hídtól az állomásig. „Mit keresnél ott? ! Ingyen pusztítod a kenyeret, hasz­nodat nem vehetik.” Igaza lenne? Az erkélyen áll, az arca beesett, fakó, a válla csa­pott. Nézi az utcát, cseng- bong a világ, de nem lehet belefeledkezni. Az emelet­iről imádni a földet? A té­ren gyerekek rúgják a lab­dát, olyan a drótkerítés, mint a vén lovak háta. Lányok visítoznak, észreveszi a pú­pos embert, bölcsőt cipel, de nem piros színűt, pedig an­nak van csodatévő hatalma. Olyanféléből emelgette ki a fiait: Imrét. Jánost, Zol­tánt. Az volt a boldogság. Ami volt, az. A nyitott kocs­maajtón dől a füst, valakit kilökdösnek a járdára, va­lahol kutya nyikkan. „Azt hiszed, te leszel a fontos? Ügy sietsz, mintha poloskás lennie az ágyad, a kert semmit nem teremne, minden rossz csak rád hul­lana a magas égből. A fia- dék megvoltak nélküled, meglesznek ezután is.” Nem tudta, mit válaszol­jon, hal'gattak egy darabig. m:'gnem Balogh Bözséhez fordult: — Csak a télre visznek el. — És hozzátet­te: — A’égy hónapra. — Hosszú tél lesz, hosszú, t a mondom — nézett rá Balogh Bözse. Az uborkavirággal nem ál­modik. Elszáradt mind. Bor­zasztó meleggel sütött a nap, rontásra készülődött, odakergetett a falu fölé két vörösvárcsét. Jajgattak hamar az alsó szeren: — Bajt hoz, bajt! Meg­hasadnak a méheskunyhók, szakadék lesz a kutak kö­rül, meglássátok! Tüzet fog­nak az akácfák gyökerei, pöndörödnek a levelek, ká­nyák egész serege telepedik a házakra. Félni nem félt, embertől legalábbis nem, de akkor megborzongott. Csak ne lett volna a lábánál az a kő! Emelte, dobta fölfelé, hadd zuhanjanak a madarak! A bajt hozták? Elcsúszott a hidasnál, véresre verte a szemöldökét. Kinyitotta az ól ajtaját, bemászott, össze­szedte a tojásokat. Repedt volt mindegyik! Uramisten! Megpróbálta elképzelni a várost, és érezte, a szíve, a torka fáj bele. A félelem utóbb ismerős volt, mégis váratlanul érte, amikor ok­tóber közepén hazaállítottak a gyerekek. — Készülődjön, mama! — Pislogott: — Jól van. — összeszedett néhány holmit, fekete ruhát, cipőt. Mielőtt bezárta az ajtót, ala­posan megnézett mindent, megsimogatta az asztalt, a széket, tekintete az edények­re szegeződött, úgy tűnt, zörrennek egy pillanatra lá­basok. tányérok, fedők, és így, ebben az őszi búcsúzós- ban, anélkül, hogy a geren­dás szobába benyitott vol­na, azt mondta: — Menjünk. Balogh Bözse integetett utánuk a kapuból, ahogy el- f hajtottak. Nem beszéltek so­kat a kocsiban, egyórai uta­zás után a városba értek, féknyikorgás, dudálás hal­latszott be az autóba. Innen sehova ? A háta kiegyenesedik. a szemének nincsen semmi fé­nye. a keze csupa ránc. Odabent egy kanári veri szárnyával a kalitkát, mint­ha erre gyúlnának ki az utcán a fények. . Szót nem tudnak egymással váltani, mosoly nem fut végig az ar­cán. senki se tudja, mire gyűjti az erőt, milyen sóha­jok préselődnek ki a száján. Joó 'József ( Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents