Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-10 / 83. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. április 10., szerda HAGYOMÁNYOK ÉS HAGYOMÁNYTEREMTŐK Irodalom és decentralizáció Az eLmútt két évtizedben a kultúra, s ezen belül az irodalmi élet decentralizációját kísérhettük figyelemmel. a nagyobb társadalmi, gazdasági folyamatok részeként, amelynek célja az egészségesebb arányok megteremtése — földrajzi értelemben is. Sajnos, hagyományként örököltük a „fővárosi irodalom” — „vidéki irodalom” vélt vagy valóságos megosztottságát. A hatvanas években indult meg az a gondolati tisztázó, a látszatellentmondást feloldó folyamat, amelynek gyakorlati eredményei most kezdenek folyamatosan beérni. Megnőtt a vidéki írócsoportok szerepe, s a vidéken megjelenő irodalmi folyóiratok szerves részei — bizonyos esetekben és kérdésekben előőrsei — lettek folyóirat-kultúránknak. A területi megosztottság helyett egyre inkább a munkamegosztás az alapja a folyóiratok tevékenységének. S egyre jobban oda kell figyelni az irodalmi eszmecsere olyan rendszeres fórumaira, mint a tokaji írótábor vagy a debreceni irodalmi napok. E sorba illeszkedik bele a Zalaegerszegi Városi Tanács és a Városi Könyvtár kezdeményezése : augusztus végén a Gébárti-tó melletti Kézművesek Házába egyhetes táborozásra hívták össze a megyében élő költőket, írókat, s meghívták a tanácskozásra irodalmunk néhány máshol — itthon és külföldön — élő képviselőjét is. A kiterjedt irodalmi hagyományokkal nem rendelkező megye különböző előzmények után (Keszthelyi műhely, Egerszegi füzetek, Visszhang című antológia), e formában kívánja összefogni a zalai írókat, megerősíteni az irodalmi életet. Törekvésük — remélhetőleg — hagyománnyá nemesedik, s országos irodalmi kultúránk része lesz. Látnunk kell: a főváros- cenitrikusság, a fővárosi— vidéki megosztottság tudata — noha Objektív okai is voltak — nem meghatározó és viszonylag új keletű jelenség irodalmunkban. A modern, mai értelemben vett irodalmi életnek nem a fővárosban ringott a bölcsője; Kazinczy Ferenc egy pár száz fős kis faluból, Bá- nyácskáról (ma Széphalom) szervezte meg. Az első irodalmi folyóiratunk (Magyar Museum) is Kassán jelent meg 1788-ban, Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó szerkesztésében. A példákat sorolhatnánk, de az elsőbbségi jog deklarálása helyett inkább utaljunk csak példaként Mikszáthra. aki Szegeden, a függetlenségi párti, haladó szellemű Szegedi Naplónál talált önmagára, érett igazán íróvá. S tudjuk, hogy mit jelentett Ady költői-politikai fejlődésében Nagyvárad pezsgő szellemi élete, a Nagyváradi Naplónál újságíróként eltöltött évek. S látnunk kell az érem másik oldalát is: a magyar kultúrában történelmi jelentőségű " volt Pest-Buda szellemi központtá válása. Podmaniczky Frigyes nemrég megjelent emlékiratában a szemtanú és a résztvevő hitelességével szemléletesen leírja a reformkori haladó erők elkeseredett kísérletét az erők összefogására, centralizálására, amelyhez elengedhetetlen, hogy az országnak igazi fővárosa, politikai-szellemi központja legyen. Könyvéből ugyancsak végigkövetkeztethetjük saját maga és politikusaink, gondolkodóink legjobbjainak áldozatos küzdelmét a kiegyezés után. amelynek eredményeként fővárosunk világvárossá vált — urbanisztikai és kulturális szempontból is. Persze Budapest gyors kapitalista fejlődésének voltak árnyoldalai is. A fejlődés eufóriája, a gazdagodás lehetősége aránytalanságokat szült a gazdasági struktúrában, s átrendezte a szellemi életet is. S ehhez járult, hogy az első világháború után hazánk politikai- földrajzi határainak megváltozásával beszűkült a szellemi horizont: sok jelentős regionális kulturális központunk, nagy hagyományú szellemi műhelyünk kisebbségi, nemzetiségi helyzetbe került, s ezzel a fő- városcentrikusság — akarva, nem akarva — fokozódott. A helyzetet bonyolította, hogy a főváros—vidék ellentét mögött gyakran nem területi, hanem társadalmi ellentétek nyilvánultak meg vagy rejtőztek, gyakran csak megjelenési formája volt más feszültségeknek. Anélkül, hogy ennek részletes taglalásába belemennénk, megállapíthatjuk, hogy irodalmunk legjobbjai ezt a hamis alternatívát nem fogadták el. A két világháború között azonban gyakorlatilag létezett e megosztottság. A vidéken élő íróknak meg kellett küzdeni a helyzetükből adódó hátrányokkal, ennek ellenére jelentős szellemi központok alakultak ki például Debrecenben, Pécsett, Szegeden vagy Szombathelyen. Emlékezzünk csak az Ady Társaságra. a Janus Pannonius Társaságra, a debreceni Válasz című folyóiratra (Gulyás Pál és Németh László szerkesztette), a pécsi Sorsunkra, s ide sorolhatjuk —* többek között — a szombat- helyi írott Kő című folyóiratot is. A társadalmi demokrácia fejlődése során mára eljutottunk odáig, a rossz hagyományokat legyőzve — a jókra építve, hogy a korábbi megosztottság már a múlté. Az állami és a társadalmi szervek sok helyen feladatuknak tekintik a helyi irodalmi hagyományok ápolását, az új törekvések kibontakoztatásának segítését, mint ahogy a zalai példából is láttuk. S az irodalmi közvéleményből is eltűntek (tűnőben vannak) az előítéletek. Érdemes idézni Bárdosi Németh János költőnek, a harmincas-negyvenes évek lelkes vidéki irodalomszervezőjének a szavait: „Irodalom és decentralizáció nem ellentétes, hanem inkább összekapcsoló áramlatok, az új szellemi munkaprogramnak a beteljesítésére, az összes erők feltárására és hasznosítására, a táj és történelem, nép és kultúra találkozásának megvalósítására.” Igen, az irodaLmat. az irodalmi életet lehet — és kell is — decentralizálni, az értékrendet azonban nem. Az értékrendben nem lehet alternatíva, csak azonos mércével mérve válhat, válik a „vidéki” irodalom az egyetemes magyar irodalom szerves részévé. Országos pályázatra készülnek Nem kevesebb, mint 260 féle termék került ki tavaly az immár szép hírnévnek örvendő Hevesi Háziipari és Népművészeti Szövetkezetből. A gyakorlott, magas szintű munkát végző dolgozókkal, valamint a népművészet iránt fogékony fiatalokkal és a hagyományokat igen jól ismerő bedolgozókkal rendelkező HISZ ez évben pályázatot hirdetett. Az ennek jegyében készülő termékek legszebb darabjai az őszi sárközi kiállításon szerepelnek majd. Lehet, hogy a felvételünkön látható anyagokból kerül ki egy díjnyertes darab ... ? Otthont adni az otthontalannak Nevelőszülők megyénkben Sokakban a nevelőszülő szó hallatán Árvácska alakja rémlik fel. Darócruhás és facipős, kiszolgáltatott gyermekre gondolnak, aki szenved sanyarú sorsa miatt. Fodor Lajos, a Gyermek* és Ifjúságvédelmi Intézet igazgatója a megmondhatója, hogy az előítélet milyen nehézségeket okoz munkájukban: meg kell birkózni a beidegződésekkel, rá kell ébreszteni az embereket arra, hogy milyen fontos és felelősségteljes feladatot látnak el — jórészt önzetlenül — a nevelőszülők. A kor szemüvegén át — Az államilag és jogilag szabályozott gyermekvédelem 1901-től datálható — kezdi Fodor Lajos. — Akkoriban hozták létre az első lelencházakat, a nevelő- otthonok jogelődjeit. Az időben alakult ki a „tápcsalád” fogalma is, amelyben benne van az akkori nevelőszülők elsődleges feladata, a táplálás. Az akkori kor szemüvegén kell vizsgálni szerepüket. Kegyetlen kor volt ez, a munkás- és zsellérgyerekek sem éltek könnyű életet. Igaz, gyakran ingyen cselédek voltak a családokban, a lelencek, de javarészt mégis jobban beilleszkedtek a társadalomba, minit az intézetlek. A felszabadulás után, 1950- ben alakult meg az új magyar gyermekvédelmi rendszer. Olyan illúziókkal építették ki, hogy nemsokára megszűnnek azok a tényezők, amelyek indokolttá teszik létezését. Azelőtt árvák és anyagilag elesettek voltak a bekerülő kicsik. Valójában az állami gondozottak száma nem csökkent. de más okok játszanak közre áldatlan helyzetük kialakulásában. Ezek között szerepel a városiasodás, a társadalmi átrétegződés, az alkoholizmus, a túlzott anya- giasság. a nők munkába állása — összességében csökkent a család kohéziója, ősz- szetartó ereje. Kiépült a nevelőotthoni rendszer, amely szinte egyedülálló Európában. Ezekben kedvező anyagi körülmények között nőhetnek fel a kicsinyek, mégis számos ellentmondással nézhetünk szembe az intézetek miatt. Beilleszkedni valahová — Miben látja a gondokat, mit nem adhat meg a nevelőotthon? — Az ember fejlődése tulajdonképpen egy beilleszkedési folyamat: bizonyos szerepeket kell elsajátítanunk. Ez a nevelőotthonban a viszonylagos elzártság, a minták és élethelyzetek hiánya miatt kevésbé történik meg, a pedagógusok minden jó szándéka ellenére. Ha ismeri is a gyermek a társadalmi normákat, gyakorlatukkal nincs tisztában. Egyszerűen úgy fogalmazhatnék, hogy a „követel” rovatot ismeri, a „tartozikot” nem. A másik* tényező, hogy különböző sérülésekkel érkeznek az otthonba a kicsinyek, s egymásra hatásuk nagyobb, mint a nevelés ereje: hajlamosak elrontani egymást. Óriási a lemorzsolódás a továbbtanulásnál. viszonylag sok cél és törekvés nélküli fiatal kerül ki az intézményekből. — Miben más, mennyivel több a nevelőcsalád szerepe? — A nevelőszülőknél lényegesen többet tanulnak meg a gyerekek. Elsősorban azért, mert maga a nagyobb közösség is kisebbekből, elsősorban a családból épül fel. Az adatok szerint lényegesen kevesebben térnek rossz útra azok közül a fiatalok közül, akik családban nevelkedtek. Ezért mindenképpen ezt az utat kell továbbjárnunk. Válójában gazdaságosabb is, ha nem nagyobb létszámú intézményeket tartunk fönn. — Megyénkben hányán élnek nevelőszülőknél? — Az 1040 állami gondozott közül 232 tartozik 165 nevelőcsaládhoz. Az országos átlagnál jobb itt a helyzet. bár nincsenek a környéken hagyományai ennek a formának. A lényege az, hogy a vállalkozók kötnek egy megállapodást az intézettel, s a nevelés fejében egy nem túl magas gondozási díjat kapnak. Általában stabil hátteret jelentenek az állami gondozott számára: nagykorúságán túl is segítik, gyakran örökbe is fogadják. Hivatása: nevelőszülő — Űj formákat is igye keznek országszerte meghonosítani az állami gondo zottak érdekében. Megyénkben folynak-e kísérletek? — Kísérletképpen két házaspár megyénkben is vállalkozott hivatásos nevelőszülői szerepre. Egyik öt, a másik hat gyermek nevelését végzi. A feleség az intézet dolgozója, a férj másodállásban alkalmazottunk. Kedvezőek tapasztalataink. úgy látszik, érdemes hosz- szabb távon is ezzel a formával élni. — Milyen körből kerülnek ki ma a nevelőszülők, s ma miért vállalkoznak e feladatra? — A lehető legváltozatosabb társadalmi rétegekből kerülnek ki, s elsősorban a humánum készteti őket e szerep vállalására, Alacsonyak a gondozási díjak, sajnos a tényleges költségeket sem fedezik. Mégis sokan vállalkoznak ilyesmire. de jó lenne, ha még többen tennék, mert felmérhetetlen jelentőségű munkájuk. Nem is az a fontos, hogy kiugróan jó körülményeket biztosítsanak az állami gondozottak számára, hanem az. hogy a tisztességes élet példáját nyújtsák: otthont adjanak az otthontalannak. Gábor László ÚJHELYI JANOS: A ni a nt a utazik II/L A Mama útilázban ég, „nagyfiával” — aki néhány évvel elmúlt negyven — csomagol az alföldi felújított. korszerűsített parasztház nagyszobájában. A szovjet Baltikumba készül, egy Debrecenben szervezett BARÁTSÁG elnevezésű külön- vonattaL A nagyfiú hivatalos kiküldetésben már járt ott, apró tanácsokkal látja el az anyját. „Nem kell bundát és csizmát vinned, nem Szibériába mentek. Október van, az ottani klíma a miénkhez hasonló, talán csak egy kicsit párásabb a levegő a tenger miatt. A gyógyszerekről ne feledkezz meg!” A Mama beteg. Vagy csak elfáradt ember. A nagyfiú szeretné hinni az utóbbit. Szív- és érrendszeri panaszai vannak, amellett ízüle- tes, időváltozáskor bicegve jár. Minden étkezéskor maroknyi gyógyszert vesz magához. enélkül már nem. megy. Nem csoda, a köz- egészségügyben telt el az élete. Előbb a falu szülésznője volt, majd amikor az ötvenes évek végén megtiltották az otthoni szülést, átképezte magát körzeti ápolónővé, így ment nyugdíjba, néhány évvel ezelőtt, 58 éves korában. De nem nyugodott, rögtön jelentkezett munkára a tanácsnál, öregek szociális gondozását vállalta. A Mama sorba adogatta a fiának a ruhaneműket, amelyeket az gondosan elhelyez a már kissé megkopott vulkánfiber koffer mélyén. Ez a koffer már kiszolgálta a nagyfiút, húszéves, megjárta Pestet, nemegyszer, ez volt a ő útiládája az egyetemi évek alatt. Számtalanszor kérte az anyját, hogy vegyen másikat, vagy vesz ő neki szebbet, modernet, de az anya babonásan ragaszkodik az ócskasághoz. „Jó ez még, mondogatja, a zárja is tökéletes, kemény a fedele, nem törik össze benne semmi.” A nagyfiú megadó mosollyal hallgatja az érveket, s abban reménykedik, hogy talán kibírja ezt az utat is a vén bútordarab. A Mama nem először utazik. Hogy is kezdődött ez az utazási vágy. mikor? Ennek már történelmi távlata van. A Mama tanyasi páraszt- lány volt. férfit meghazudtoló nehéz fizikai munkát végzett a néhány holdas földjükön. Aztán 1937-ben férjhez ment, de mivel az elemi iskolában az elsők között volt, hajtotta a vágy a továbbtanulásra. 1944-ben, Nagyváradon elvégezte a Bábaképzőt. 45 után mégsem kezdhette el rögtön a szülésznői munkát. A férje, addig nincstelen napszámos cseléd, elképesztő mohósággal. évszázados kiéhezett- séggel vetette bele magát a föld* és vagyonszerzésbe, nem eredmény nélkül. 49-re már a juttatott három hold föld mellé kilencet szerzett. Az anyának a földön kellett dolgoznia, mert a nagyfiú mellett még két lányról is (az egyik az apa első házasságából jött) gondoskodnia kellett a szülőknek. Majd jöttek a fekete évek, a „birtokot” államosították 1949- ben. s az anyának állást kellett vállalnia a debreceni klinikán. Az ötvenes évek közepén foglalhatta csak el a hozzá méltó állást. A Mama szoknyákat, blúzokat mutogatott, a nagyfiától kérdi: „Mit gondolsz, megy ez ehhez? Mit gondolsz, kisestélyit vigyek-e? Hátha lesz valami alkalom, amikor felvehetem.” A nagyfiú mosolyogva bólogat, és válogat anyja ruhatárában. „Igen, igen, mondja, csak nem kell túlzásba vinni.” Az anyja váratlanul megcsókolja fiát: „Tudtam, hogy rád számíthatok!” A nagyfiúnak egy pillanatra elszorul a szíve, a nővérére gondol, neki is itt kellene lennie most. Csakhát megromlott a viszony az anya és a lánya között, két éve immáron. Éppen az anya utazásai miatt (meg más egyebek miatt is) szakadt meg köztük a kapcsolat. Pedig egy faluban élnek, alig kőhaj ítás* nyira egymástól. Más világban él anya és lánya: az előbbié a teljes nyitott élet, az utóbbié a tökéletes, zárt magány — bár családban él. Folytatódik a csomagolás, a pillanatnyi érzelmi rövidzárlat után a nagyfiú keze újból megmozdul. A Mama 1970-ben vált el a férjétől. Nem bírta már (Folytatjuk) A. J.
