Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-04 / 79. szám
Tiszta forrásból Él Recsken, a \Makovecz Imre tervezte gyönyörű házban egy fafaragó művész aki valami többre vállalkozott az önálló alkotómunkánál. Koch Árpád közösséget gyűjtött maga köré: Roh Imre, Holló Tamás és Babus Róbert társaságában most arra törekszenek hogy a palóc imotivumkincset, formákat óvodai játékszereken, bútorokon továbbörökítve őrizzék meg, és adják tovább a következő generációknak. Amit a recski óvodában most láttunk — és 26 egri óvodában a közeljövőben láthatunk r— <12 biztató: a fakard, a falovacska, a bölcső, a faragott láda a ma gyermekeit ugyanúgy leköti, mint őseiket valamikor, Bódi Csabáné óvónő szerint pedig e gyermekbútorok nemcsak taítósabbak, szebbek a szokásosnál, de — olcsóbbak is. Kőhidi Imre képriportja Mi, fiatalabbak -már csak a történelem- könyvekből, filmekből ismerjük a 4 fel- szabadulás körüli időszak eseményeit. Apáink, anyáink — igaz még gyermekként — átélték azokat az esztendőket. Talán ők mesélhetnek nekünk az akkori viszonyokról, történésekről. Ritkán adatik meg, hogy olyan valakitől halljuk ezt a krónikát, aki nemcsak szemlélője volt a történelem formálódásának, formálásának, hanem tevékeny részese is. Ilyen ember az egri Nagy Béla, aki városunk akkori nemzeti bizottságának volt tagja, és ott bábáskodott szűkebb hazánk újjászületésénél is. — Valóban — kezdi a beszélgetést —. de odáig hosszú utat kellett megtennem. Egerben születtem 1908. június 29-én. Szüleim szegény parasztok voltak. Sokan voltunk testvérek, de rajtam kívül már csak kettő él. Iskolába alig-alig járhattam, hiszem — mint akkoriban sokaknak — el kellett mennem dolgozni. A helybeli nagy gőzmalomban alkalmaztak, s borsófejtéssel bíztak meg. Ezt aztán megpörkölték, s vitték ki a frontra. Ezután egy gazdag kereskedőhöz kerültem cselédnek, s amolyan mindenes lettem. Később napszámos munkát végeztem^ aztán kőművesinasnak adtak a szüleim, öt hónap választott el attól, hogy kitanuljam a szakmát, de akkor otthagytam az egészet, s visszatértem a mezőgazdaságba. Mikor édesapám vett egy kocsi- lovat, akkor különféle fuvarozásokat végeztem. Később, úgy 1935 táján aztán Farkas Mártonnal — aki egyébként orosz hadifogságban volt az első világháború alatt, s mozgalmi ember lévén sehol nem kapott állást — egy kuláktól földet béreltünk, s itt mészégetéssel foglalkoztunk. Eközben többször is behívtak katonának. Hol á felvidéken állomásoztak, hol pedig Huszt környékén. Ezek a „kirándulások” azonban nem tartottak hosszú ideig, mert ekkor már négygyermekes apa volt, így előbb-utóbb mindig leszerelték. Az 1930-as évek közepe más szempontból is hatással volt a sorsára. — Igen, mert ekkor kerültem közelebbi kapcsolatba a munkásmozgalommal. Ebben elsősorban Balázs Ignácnak, Hajnal Mihálynak, és Grégász Jószefnek volt nagy szerepe. Ök e téren már jártasabbak voltak, így sokat tanultam tőlük. A második világháború ideje alatt végig a megyeszékhelyen voltam. Olykor a legkülönfélébb helyeken pincékben, óvóhelyeken próbáltunk lelket önteni a férfiakba és asszonyokba, s amikor csak tehettük, agitáltunk a háború a német fasizmus és Horthyék ellen. Ahogy véget értek a harcok — 1944. decemberében —, szinte azonnal megalakult nálunk is a nemzeti bizottság. Ugyanebben a hónapban a pártba is beléptem, s alapítója voltam az MKP helyi szervezetének, majd beválasztottak az első megyei pártvezetőségbe, illetve később a párt végrehajtó,bizottságába is. A Horthy-féle polgárőrség leszerelése után létrehoztuk a rendőrséget is. Nagy szükség volt erre, hiszen a közrend biztosítását, a fosztogatások elleni fellépést csak így oldhattuk meg. — Maradjunk most a nemzeti bizottságnál. Úgy tudom, hogy ez afféle „koalíciós" alapon épült fel. — Természetesen. Az öt nagy párt mindegyike három tagot delegálhatott ide. így ez 15 embert jelentett, s ehhez jött még a két nemzetgyűlési képviselő. Az egyik — az MKP itteni szervezetének titkára — Csirmaz Dezső volt, míg a másik dr. Né- gyessy Árpád, aki a Polgári Demokrata Pártból került ki. A kommunista pártat — mint említettem — hárman képviseltük, dr. Kardos László ügyvéd, Szabó Sándor és jómagam. Rengeteg — szinte megoldhatatlannak tűnő — feladat várt ránk, s az elején azt .sem tudtuk, hogy mihez fogjunk, kikre számíthatunk, kiket mozgósíthatunk. Ehhez járult még az is, hogy a többi párt képviselőivel is rendre meg kellett kezdenünk, hiszen mások voltak az elképzeléseink, a terveink. — Végül is sikerre vitték az MKP elgondolásait, azaz önöké volt az irányító szerep? — Nyugodtan állíthatom, hogy igen. Sokat vitatkoztunk, érveltünk, s így gyakran az történt, ami nekünk leginkább megfelelt. Emellett persze egy kis turpisságért sem mentünk a szomszédba. Hogy egy ilyent is felelevenítsek: Karaszek Mihály, a Szociáldemokrata Párt megbízottjaként szerepelt a nemzeti bizottságban. Csakhogy — s erről senkinek fogalma sem volt — ő mátr azelőtt belépett a kommunista párt soraiba. A tagkönyvét bezárták egy páncélszekrénybe, s ott őrizték. Természetes, hogy ha egy-egy kérdésnél dönteni kellett, ő a mi álláspontunkat igyekezett támogatni. Különösen az SZDP-vel és a kisgazdákkal voltunk nagy csatában, velük éleződött ki leginkább a kapcsolatunk. Ezek is és mi is egy-egy fontosabb pozícióba a saját emberünket szerettük volna odaállítani. Így volt ez akkor is, amikor arról kellet határoznunk, hogy ki legyen a közellátási kormánybiztos. Végül a kommunista Szabó Sándor foglalta el ezt a posztot, de hadakoznia kellett Milassin Kornél főispánnal, aki folyton-folyvást beleszólt a tevékenységébe. — Mik voltak akkortájt a legsürgetőbb tennivalók? — Annyi volt a feladatunk, hogy alig győztük energiával. Először is meg kellett oldani a háborús romok eltakarítását. Emellett helyre kellett állítani az utakat, vasútvonalakat a villanyvezetékeket és a távközlést. Ma is jól emlékszem arra, hogy a város utcáit lótetemek borították, ezeket is el kellett tüntetni. Az Eger patakon átvezető összes híd tönkrement, ezek felépítése ránk várt. Őriztük a boltokat, üzleteket a fosztogatók ellen. A gyárakban, üzemekben is megindítottuk a munkát, s ez nem ment egykönnyen, csak igen nagy erőfeszítések árán. Mindezeken túl a lakosság — legalább minimális — ellátását is igyekeztünk biztosítani. Hálátlanabb, de szükséges dolog volt a valamikori nyilasok, háborús bűnösök felkutatása, letartóztatása és internálása. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen akció nem kis veszéllyel jár. Szerencsénkre nem voltunk magunkra hagyatva, mert sokan! eljöttek és segítettek nekünk. Volt azonban olyan eset is, hogy erélyesen — fegyveres erővel — léptünk fel azokkal szemben, akik megtagadták a munkát. Mikor arról faggatom hogy melyik időszakot tartotta a legnehezebbnek, habozás nélkül a földosztás körüli hónapokra utal. — Itt is a dolgok sűrűjében voltam, hiszen a megyei földbirtokrendező tanácsban dolgoztán^ Sok konfliktus, összetűzés árán. de végül is megyénkben mintegy 12 ezer holdat adtunk át a valamikori nincsteleneknek, kisparasztoknak. Az 1946-os párt- értekezleten — melyen én elnököltem. — Kádár János elvtárs is itt volt, s elhangzott, hogy Heves az országban az elsők között hajtotta végre a földreformot. Emö- gött az eredmény mögött persze sok fáradság, átvirrasztott éjszaka húzódott meg. Helytállását, kitartását több ízben magas állami kitüntetésiekkel ismerték el. Tulajdonosa a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékéremnek, a Felszabadulási Jubileumi Emlékéremnek. De talán ezeknél is lényegesebb számára, hogy nyugodt lelkiismerettel, jogos büszkeséggel pillanthat vissza a maga mögött hagyott évtizedekre. Sárhegyi István Ott volt az új világ születésénél... Beszélgetés az egri nemzeti bizottság egykori tagjával