Népújság, 1985. április (36. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-13 / 86. szám

10.

NÉPÚJSÁG, 1985. április 13., szombat

Létkérdés*«.

Genfben. Stockholmban és Bécsben — más-más ösz- szetételben, szélesebb, vagy szőkébb fórumon — a részt vevő országok küldöttségei lényegében ugyanarról tárgyalnak. A fő kérdés a politikai enyhüléshez való visz- szatérés lehetőségeinek felállás alacsonyabb szintre kutatása, a katonai szemben- szállítása. a fegyverzetkorlátozási és leszerelési intézkedésekhez nélkülözhetetlen kölcsönös bizalom helyreállítása. Végeredményben tehát az erőfeszítések egyesítése a nukleáris háború veszélyének csökkentésére, sőt teljes megszüntetésére.

Egyes katonapolitikai elemzők véleménye szerint a nemzetek közössége a lét vagy nemlét problémáinak megoldásában immár a tizenkettedik órában van. . . Bár ebben a helyzetértékelésben van némi dramatizáltság, a fokozott vészélyérzet nem alaptalan. Ha a fegyverkezési versenynek most már a világűrre is kiterjedő új fordulóját nem sikerülne idejében megállítani, a tömeg- pusztító harceszközök további felhalmozódásának gátat vetni, holnap esetleg késő lesz. így hát minden bizonynyal igazuk van azoknak, akik azt állítják: az emberiség eddigi történelmének legdöntőbb korszakát éli.

Ismerve a világon meglévő rakéta-nukleáris fegyverek minden korábbit felülA múló romboló erejét (számítások szerint pillanatnyilag több mint 54 000 darab atomtöltet van raktáron,) akarva-akaratlan felmerül az emberekben a gondolat: vajon milyen következményei lennének egy totális atomháborúnak, amennyiben a józanság, az életben maradás közös érdekeinek felismerése nem kerekedne felül az esztelen kalandorságon? Különféle szaktanulmányok, tudományos vizsgálatok fényeivel alátámasztott elemzések eléggé egybehangzóan állapítják meg: nincs

messze az az abszolút határ, de meglehet, hogy ezt a határt máris elértük, amikor a fegyveres erőszak a két szemben álló világrendszer közötti „ki, kit győz le?” kérdésének eldöntésében többé nem engedhető meg. Egy ilyen összecsapás ugyanis eljesztett egyik titkos jelentés például kimutatta, hogy 400 megatonnányi össz-robbanó* erejő válaszcsapás-sorozat esetén körülbelül 100 millióan halnának meg az Egyesült Államokban. Más becslések szerint az áldozatok száma elérhetné a 160—180 milliót.

És Nyugat-Európában? A NATO egy régebbi, „Carte Blanche” fedőnevű légi hadgyakorlatán végigjátszották. milyen árat kellene fizetniük a nyugat-európaiaknak Washington esetleges őrült kalandjáért. A totális fegyveres konfliktus első óráiban legalább 100—120 millióan pusztulnának el mindjárt, de mint egy Rómában megtartott orvoskongresszuson megállapították, ez a szám — az utóhatásokat is figyelembe véve — ténylegesen felülmúlhatná a 300 milliót. A^ viszonylag súlyosabb veszteségeket azzal hozzák összefüggésbe, hogy földrészünk sűrűn lakott térségeiben az egyes országok katonai sebezhetősége jóval nagyobb, mint bárhol máshol a világon. Ebből a számvetésből logikusan következik, milyen rendkívüli felelősséget vállalnak magukra azok a NATOországok. amelyeknek kormányai hozzájárultak az új típusú amerikai atomfegyverek telepítéséhez. . .

Azoknak, akik az óceánon túl még mindig „csak" Európára korlátozható nukleáris összecsapásról álmodoznak, tudniuk kellene, ha egyszer alágyújtanak az atomkatlannak, maguk sem menekülhetnének meg bűncselekményük következményeitől a fenyegető „nukleáris téltől”, amely az egész északi

féltekét, tehát az Egyesült Államokat is teljes mértékben sújtaná. Ez a korai jégkorszakot idéző „tél” azt jelentené, hogy a légkörbe jutott por. füst és más égéstermék felhője teljesen eltakarná a Napot, s ki tudja meddig sötétségbe borítaná bolygónk felszínének jelentős részét. A hőmérséklet mélyen a fagypont alá süly- lyedne (akár mínusz 20—30 fokig is), fény hiányában megszűnne a zöld növények fotoszintézise, az állatok, az emberek, a termények megfagynának, nyomor, éhség ütné fel a fejét, és a még túléíők tragédiáját az évek múlva is hulló radioaktív csapadék tetőzné be. Azt pedig senki sem tudná megmondani, milyen elváltozások következnének be a Földön a Napból érkező gyilkos ibolyántúli sugaraktól védő ózonpajzs megsemmisülésével. Valószínűleg ez lenne gz utolsó csapás a bolygónkon még vegetáló életre. ..

Ha akarjuk, ha nem, szembe kell néznünk az egyenlőre csak dokumentum- és játékfilmeken látható riasztó lehetőségekkel. Strucc módjára senki sem dughatja homokba a fejét, senki sem függetlenítheti magát, amikor mindenkit közvetlenül érintő létkérdésről van szó. Jóllehet a tényleges veszély nem lebecsülhető, a békéért és az egyetemes biztonságért cselekvőén, tudatosan síkra- szálló társadalmi erőknek módjuk van a „nukleáris tél” tervezőinek megfékezésére. A háború nem valami fátum, a háborút emberek csinálják, és az emberek meg is akadályozhatják kirobbantását!

Serfőző László

Hirosima tragédiája figyelmeztet és tettekre mozgósit...

kerülhetetlenül termonukleáris világégéshez, a földi él megsemmisüléséhez vezetne. Nem lenne sem győző, sem legyőzött, csak elképzelhetetlen pusztulás, káosz, a hajdan volt jégkorszakra emlékeztető ősállapot és a túlélők leírhatatlan szenvedése.

Az Egyesült Államokban

1983. novemberében műsorra tűzött „Másnap” című tv- film — amelynek több mint 100 millió nézője volt —. vagy a londoni BBC „Háló” című, hasonló témát feldolgozó filmje megkísérelte ugyan ábrázolni a lehetséges atomháború lezajlását, de mindez csak a fantázia müve volt. A valóságot ugyanis — Hirosima és Na- gaszaki lakóinak közel 40 éve, 1945. augusztusában átélt szörnyű megpróbáltatásai óta — szerencsére senki sem ismerhette meg „testközelből”. Márpedig a valóság — különösképpen a nukleáris fegyverek tömeges alkalmazásának körülményei között — összehasonlíthatatlanul megrázóbb, pokolibb lenne, amint azt most bárki előre megjósolhatná.

Amerikái tudósok egy csoportjának felméréséből az tűnik ki, amennyiben az Egyesült Államok és a Szovjetunió rendelkezésére álló rakéta-atomharceszközöknek „csupán” a felét, mintegy 6500 megatonnányit vetnének be, (egy megatonna azonos egymillió tonna hagyományos robbanóanyag energiájával), már akkor is mérhetetlen lenne az emberi veszteség, nem beszélve a természeti környezet, az élővilág kiszámíthatatlanul súlyos károsodásáról. Az amerikai kongresszus elé terNAGIB VAGY NASSZER?

Szultáni kérdőjelek

Az „államcsíny" jellegzetessége a rajtaütés, a meglepetés eleme. Egy hete Szudánban senkin nem ütöttek rajta és senkit nem leptek meg az események: 16 évi kacskaringós vonalvezetés után, ami társadalmi, gazdasági és politikai válságba torkollott, megbukott Dzsaafar Nimeri elnök. Akkor jelentették be a leváltást, amikor az Egyesült Államokból hazafelé jövet éppen Kairóban tartózkodott.

A puccs végrehajtóinak a személye korábban nem volt előtérben. Szavar el-Dahab (a név „aranykarperec”-et jelent) március tizennyolcadikén .került a hadsereg főparancsnoki és hadügymi- niszteri székébe: pár nappal azelőtt, hogy Nimeri elindult volna a számára végzetesnek bizonyult amerikai látogatásra. Csak a jövő dönti el, hogy Nimeri előre sej- tette-e, tudta-e a jövőt, s vajon maga is együttműködött-e azokkal, akik a helyére léptek, cserébe a Kairó ígérte magánpalotáért és az eddiginél nyugalmasabb jövendő esztendőkért.

Szudán új katonai diktátora azt ígéri, hogy hamarosan visszaadja a hatalmat a polgári politikusoknak. Életútja egy hivatásos katonatiszté, aki szudáni, jordá- niai. angol és egyiptomi akadémiák neveltje. A hadsereg élén népi megmozdulás nyomán vette át a hatalmat a két és félmillió négyzetkilométeres, 22 millió lakosú országban.

Mérsékelt irányzatú embernek ismerik, tiszttársai közül kitűnt intelligenciájával — mint Jordániában mondják —, és nem különösebben érdekelte a politika. Hasonló jellemnek látszik, mint Egyiptomban Na- gib tábornok volt, aki tekintélyével utat tört a nasszeri forradalomhoz. A kérdés az, hogy Szavar el-Dahab, az 51 éves altábornagy, most magának tört-e utat, vagy valaki másnak, és hogy ki lehetne ez a valaki más.

A hatalmi váltás furcsa kettősséget tükröz. Egyrészt azt, hogy Nimeri bukását (és Szavar el-Dahab fellépését) lelkesen üdvözölték a haladó arab országok. Másrészt azt, hogy amerikai részről rögtön mellé álltak, s hogy Egyiptom elnöke is „igen jó”-nak festette le a két Nílus-völgyi ország viszonyát Nimeri bukása után.

El-Dahabnak és az új katonai vezetésnek később kell

felfednie kilétét. Szudánt a múlt század végén Egyiptom közösen kormányozta az angolokkal. Azután brit uralom következett a függetlenség kikiáltásáig, 1956-ig. Az elnöki rendszerre épülő köztársaságot Nimeri 1969- ben döntötte meg. A haladó politikával indító egypárt- rendszer később nyugatbarát irányt vett. Szoros kapcsolatokat ápolt Amerikával és „különleges viszonyt" épített ki Egyiptommal, amely stratégiai hátországának tekinti, és amely nem haboznék katonailag beavatkozni, ha a Nílus éltető forrásvidékén valami nem a szája ize szerint történik. A két országnak 1976 óta kölcsönös „védelmi", 1982 óta pedig egyesülési államszerződése van, ami előirányozza a legfeszesebb katonai együttműködést és politikai konzultációt.

Nimeri nem különösebben tartotta magát a paktum szelleméhez; rendre átnyúlt Kairó feje fölött, vagy Amerikához, vagy Szaud-Arábiá- hoz. Az 1983-ban meghirdetett iszlám törvénykezéshez sem kérte ki szövetségese véleményét. A „saria” szó szerinti tolmácsolásával hozott brutális ítéletek és az egésznek az elve Nimerire haragította a lakosság 27 százalékára tehető keresztény és természeti vallású törzseket délen, de általában is elégedetlenséget keltett A gazdaság hozzá nem értő, korrupt irányítása következtében a térség kenyeres kosarából koldus lett. A gazdasági szigorítások főleg a dél élelmiszer behozatalát sújtották, ami hozzájárult ahhoz, hogy a déli szakadá- rok 1972-től fennálló nemhivatalos békéje a központi kormányzattal felbomoljon.

A gerillák — élükön egy dezertőr. John Garang nevű ezredessel — nem értek el látványos katonai sikereket, de akadályozták az ígéretes beruházásokat és Szudán talpraállását a kilenc milliárd dolláros küladósságok, az évi 800 millió dollárnak megfelelő törlesztési terhek alól. Szudán beavatkozott az eritreai szakadárök mozgalmába. Megromlott viszonya Etiópiával és — Nimeri nyugatbarát politikája miatt — Líbiával. A déli zendülők most nem fogadják el az új vezetést, de sorsuk Szudán új külpolitikájához kötődik — ha lesz Szudánnak új külpolitikája.

Patak Károly

Mindent biztosít

A világsajtó 1983 novemberében részletesen beszámolt a londoni repülőtéren elkövetett aranyrablásról. A hat felfegyverzett és álarcos rabló, miután hatástalanította az elektromos riasztókészüléket, behatolt a raktárba, lefegyverezte, majd megkötözte az őröket. A zsákmány minden eddigit, még a hírhedt 1963, évi angliai vonatrablás nagyságát is felülmúlta: 3 tonna, 6800 darab aranyrúd és gyémánt, 25 millió font (mintegy másösszeállította: Pilisy Elemér

félmilliárd forint!) értékben került a banditák kezére. A Scotland Yard úgyszólván semmi nyomot nem talált.

A rablók nyomában

Az arany- és gyémántküldemény természetesen biztosítva volt, legnagyobbrészt a Lloyd’s-nál, a világ legnagyobb biztosítótársaságánál. A biztosító — veszteségének csökkentésére — 2,5 millió font jutalmat tűzött ki a nyomravezetőnek. Az idén januárban az aranyrablással összefüggésben többeket letartóztatott a brit rendőrség, de még nem tudni, sikerül-e az elrabolt kincsek nyomára bukkanni.

A Lloyd’s ebben az évszázadban sok világszerte ismert esetben fizetett kártérítést, így az 1908-as San Franeisco-i földrengés után, a Titanic óceánjáró elsüllyedésekor (1912-ben), amikor 1503 személy veszett a tengerbe, a L’Atlantique luxusgőzös 1953-ban történt elégése után, a Tracy nevű forgószél 1973. évi ausztráliai pusztítása nyomán, az Olympic Bravery szuper- tartályhajóért, amely első útja alkalmával süllyedt el 1976-ban, és 1977-ben, amikor két óriásrepülőgép ütközött össze a Kanári-szigetek félett. A Heathrow- repülőtéri kincsrablás mégis a legnagyobb veszteség a 300 éves vállalat történetében

Három évszázad

A 17. század vége felé a St. Katherine dokk közelében lévő Lloyd’s kávéházban gyűltek össze naponta a brit hajósok és kereskedők, hogy kicseréljék információikat. Ezek elhatározták, hogy közösen védekeznek a hajóikat érő esetleges veszteségekkel szemben. A hajótulajdonos megnevezte az összeget, amellyel útnak induló hajóját és szállítmányát biztosítani kívánja. Egy ügynök asz tál töl-asztalig ment és aláírásokat gyűjtött, amelyben az érintettek vállalják, hogy mely összeggel társulnak az ügyletbe. Ha a hajó sértetlenül befutott a kikötőbe, megkapták a biztosított által befizetett összeg rájuk eső hányadát, ha nem, ők fizettek. A Lloyd’s társaság két évszázadon át kizárólag hajóbiztosítással foglalkozott.

A brit parlament 1720-ban a Lloyd's kávéházat a tengeri biztosítás hivatalos központjává nyilvánította. 1871- ben kapta meg a vállalati státuszt. A társulásnak ma mintegy 24 ezer tagja van. akik 400 szindikátusba tömörültek. Ezek adják a tőkét, s ők viselik a biztosítással járó kockázatot is. A Lloyd’s tehát tulajdonképpen nem saját tőkével rendelkező, hagyományos értelemben vett cég, hanem a biztosítási ügyletek közvetítője. Az esetleges veszteségek csökkentésére a szindikátusok viszont-biztosításokat kötnek Európa és Amerika más biztosítótársaágaival is. (A kockázatok csökkentése, az esetleges veszteségek enyhítése érdekében esetenként a magyar Állami Biztosító is a világ számos biztosító intézetével viszontbiztosítási szerződéseket köt.

A biztosítás, a kétségtelenül magas kockázat ellenére sem rossz üzlet. A Lloyd’s évi bevétele mintegy 3 milliárd font, amiből természetesen levonják a kockázati alapot, a kártérítésekre kifizetett összeget.

Liz Taylor gyémántjai

S bár a hagyományos hajóbiztosítás még mindig oroszlánrésze, mintegy 40 százaléka a Lloyd’s tevékenységének, a társaság ma már (majdnem) mindent biztosít. Nemcsak az elsüllyedt hajók után fizet, de például tavaly kártérítést adott a NASA megsemmisült űr- holdjáért is.

A Lloyd’s felelősséget vállal természeti katasztrófáért, a kalózok által okozott veszteségekért, repülőgép-szerencsétlenségek kárainak megtérítéséért. A Lloyd's biztosítja labdarúgónagyságok és filmsztárok (Marlene Dietrich) lábait, a szép női kebleket nagyértékű ékszereket (Liz Taylor Cartier- gyémántját), biztosít híres hegedűsök ujjainak sérülése, emberrablás és lólopás ellen. Napjainkban csak néhány olyan eset ismert, ahol a Lloyd’s nem vállalta a kockázatot. Így elutasította egy milliomos ajánlatát, amelyben 17 éves leánya érintetlenségének biztosítását kérte.

Az utóbbi években elharapódzott kalóztámadások, nemkülönben a csalások ellen a Lloyd’s külön nyoino- zóhálózatot létesített. Az 1300 tagú ügynökség állandó megfigyelés alatt tartja a világtengereket, és igyekszik leleplezni az olyan eseteket, amikor egyes hajók és rakományok elsüllyedését jelentik, majd egy idő múlva az „elsüllyedt” hajó megváltozott névvel és zászlóval megjelenik egy-egy kikötőben, s áruba bocsátja rakományát.

A nagy kockázatok ellenére a Lloyd’s tagjai eddig mindig megtalálták nyereségüket. A jelszó változatlan: „A Lloyd’s mindent biztosít!"

C. J