Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-09 / 57. szám
10 NÉPÚJSÁG, 1985. március 9., szombat Mindannyian várjuk már a tavaszt, a verőfé- nyesebb napokat, hogy mihamarabb felejtsük a hosszan tartó kemény tél hátrányait. Ennek ellenére a Bükk hegység az elmúlt hetekben sem volt néptelen. Hazaiak és idegenek a havas fennsíkon, de az alacsonyabban fekvő erdőkben is szívesen töltöttek rövidebb-hosszabb időt. Mai összeállításunk a Bükkre hívja fel a figyelmet, annak különleges növény- és állatvilágából ad ízelítőt a szakértők tollából, amelyet a ta- vaszvárás jegyében tesszük közzé. összeállította: Mentusz Károly Védett boga róriások Hazánk egyik legismertebb bogara a szarvasbogár. Impozáns alakja, jól fejlett rágói, már az Ókorban is felkeltették a természetkutatók érdeklődését. Plinius a Természethistóriájában így ír róla: „Van egy nagyfajta bogár, melynek szarvai vannak. és ezek kétágú villában végződhetnek ; ezekkel ha tetszése szerint egymáshoz közelíti őket, csípni is tud.” Megemlíti azt is, hogy szarvait gyógyító célból beteg gyermekek nyakába akasztották, sőt lárváik étkezési célt is szolgáltak, egyes területeken kedvelt ételként fogyasztották. Mis- kolczi Gáspár az 1691-ben megjelent Egy jeles vad'kert c. művében pedig arról ír, hogy az egyiptomiak a bátorság példaképének tartották őket és „... a vitézek pe- csétire szarvasbogarat szok- tanak metszeni.” A szarvasbogár (Lucanus cervus) legnagyobb bogarunk. Hímje a 8 cm-t is elérheti. A hímnek agancs- szerűen elágazó rágóit tévesen szarvnak is nevezték, innen ered a magyar elnevezése (1. ábra). A nőstényeknek normálisan fejlett rá- góik vannak (2S ábra). A szarvasbogarak napközben a tölgyfák kérgén, a sérült helyeken kiömlő nedvekkel táplálkozva pihennek. Alko- nyattájit repülnek elsősorban. Ilyenkor elég gyakran megfigyelhető, hogy egyetlen nőstény körül több hím is megjelenik, és hatalmas rá- góikkal igyekeznek egymást elűzni. A harc nyomait nem ritkán mély lyukak formájában viselik magukon. A nőstények elsősorban tölgy- tuskók gyökerei közé rakják petéiket, és a peterakás után elpusztulnak. A lárvák az elhalt fában rágnak járatokat, a fa rostjaival táplálkoznak. Hat évi fejlődés után válnak kifejlett bogarakká. Az intenzív erdőgazdálkodás következtében azonban számuk egyre csökken. Szerencsére menedéket találhatnak még azokon a természetvédelmi területeken, ahol az öreg fákat, korhadó tuskókat érintetlenül hagyják. Ma már csak Dél-Euró- pa területén fordulnak elő nagyobb egyedszámban, ahol laboratóriumi kísérletekhez is gyakran felhasználják őket. Hazánkban és a nyugat-európai országokban védetté nyilvánították, eszmei értéke: 500 Ft. Az óriás bogarak alcsalád- jába tartozó fajok közül nálunk csupán két faj él. Az orrszarvú bogár (Oryctes nasicornis) is az egyik legnagyobb bogarunk, nagysága elérheti a 4 cm-t is (3. ábra). Az óriás bogarak elsősorban melegégövi területek jellegzetes állatai. Az orrszarvú bogár azonban mérsékeltövi területeken is előfordul, sőt elterjedési területe az utóbbi évtizedekben egyre inkább észak felé tolódott el. Háta sötétbarna, hasa világosabb, pirosas árnyalatba hajló, szárnyfedőin apró pontsorok húzódnak végig. A hím fejét tülök (szarv), előtorát széles háromfogú taraj díszíti. Eredeti tenyésztőhelye öreg tölgyerdő, amelyeknek elhalt tuskóiban fejlődik. A múlt században azonban az öreg fák, farönkök korhadékából „átköltözött” a cserzőtelepek kéreg- kompasztjaiba, és igen gyakran fordult elő cserzőműhelyek tölgykéreg halmai ban. Ma már fűrésztelepek és kertészetek komposzt telepeibe is gyakran lerakják petéiket. Nappal rejtőzik, csak alkonyat után repül. Hogy az orrszarvú bogár mivel táplálkozik, még ma sincs teljesen tisztázva. Egymásnak ellentmondó adatokkal találkozhatunk erre vonatkozóan. Egyesek szerint a kifejlett bogár egyáltalán nem táplálkozik, mások szerint a sérült fák kifolyó nedvével él. Védett állat, eszmei értéke: 1000 Ft. A nagy hőscincér (Cerambyx cerdo) Közép- Európa legnagyobb cincér- faja. A cincérek családjába közismerten hosszú csápú bogarak tartoznak, csápjaik nemritkán többszörösei a test hosszának. A nagy hőscincér (4. ábra) testnagysága 25—55 mm, de a hímek kifejlett nagy példányainak a csápjai elérhetik a 10 ernes nagyságot is. Szárnyfedőik a test vége felé elkeskenyednek, és ott a fekete színt vöröses-barnás árnyalat váltja fel. Nyakpajzsa durván egyenetlenül ráncolt. Előtorukat a mellközép hátán elhelyezkedő reszelőlap szerű képződményen előre- hátra mozgatva ciripelő hangot hallatnak. Élő tölgyfába, ritkábban gyümölcsfákba rakják le petéiket. Lárvája a fába ujjnyi vastag járatokat rág, és ott négy-öt évig fejlődik. Nappal a fák kifolyó nedvén, vagy a lárvakorában rágott járatokban rejtőzve tölti, általában csak alkonyatkor repül. Főleg az egyedülálló öreg, napfénynek kitett fákat kedveli. Hazánkban sajnos egyre ritkábban fordul elő, így káros volta ellenére gyűjtésüktől tartózkodjunk. Védett bogár, eszmei értéke: 500 Ft. Mindhárom ismertetett faj a Bükkben is előfordul. Legnagyobb bogaraink sajátos színfoltját jelentik hazánk állatvilágának, jövőbeli sorsuk azonban az erdőgazdálkodástel és az ésszerű természetvédelemtől függ. Élő kövületek: A korpafüvek Földünk szárazföldi területeinek jelenlegi növénytakarójában a virágos növényeké a döntő szerep. Közülük is főleg a feltűnő, szép színekben pompázók keltik fel az emberek érdeklődését. A virágtalan növények közül csupán néhány mutatós páfrány ismert. A páfrányok rokonságába tartoznak a zsurlók és a korpafüvek is. A három, ma is élő képviselőkkel rendelkező csoportot szokás összefoglaló néven harasztoknak nevezni. Az alábbiakban a hazánkban rendkívül ritka korpafüveket mutatom be. A ma élő korpafűfélék mind lágyszárú, nem feltűnő, örökzöld növények. Kúszó hajtásaikat általában sűrű csavarvonalban tűszerű kis levelek borítják. Spórákkal szaporodnak, amelyek a felálló hajtások végén elhelyezkedő, a lomblevelektől elütő vagy azokhoz hasonló levélkék hónaljában ülő spóratartókban fejlődnek. Mindössze hat nemzetségüket ismerjük. Valójában egy nagymúltú növénycsoport utolsó mohikánjai ezek, amelyek virágkora messzire nyúlik vissza a geológiai múltba. Így mai képviselőik élő kövületeknek tekinthetők. Kialakulásuk a szárazföld meghódításával egyidő- ben kezdődött. Fejlődésük és alakgazdagságuk csúcspontját a földtörténeti ókor közepén, mintegy 350—400 millió évvel ezelőtt érték el. A devon és karbon korszak növénytakarójában tájképformáló szerepük volt. 30—35 méter magas fatermetű konpafüvek uralkodtak a kőszénképződés szempontjából oly fontos mocsárerdőkben, ahol zsurlófákkal és nyitvatermő ősfákkal éltek együtt. A permben beköszöntő száraz éghajlat viszont szinte lesöpörte őket a Föld felszínéről, néhány millió év alatt kipusztultak. - csupán néhány hírmondó maradt. A földtörténet viharait átélt kevés fajuk világszerte elterjedt. Egyaránt megtalálhatók a síkságon és a magas hegyekben, a trópusokon és a zord Északi- sarkvidéken. Egyesek szikla- és talajlakók, mások a fák magasbatörő ágain élnek. A mérsékelt és hideg éghajlat alatt kevés fajuk találja meg az életfeltételeket. többségük a forró trópusok flóráját gazdagítMeleg, napfényes napokon mezőkön, erdei utakon sétálva patás állatok ürülékcsomói körül fürgén futká- rozó bogarak csoportjaira figyelhetünk fel. Ha a gusztustalan látvány iránti viszolygásunkat leküzdjük, megfigyelhetjük, hogy fejükkel és lapos elülső lá- biakkal apró trágyadarabokat vagdosnak le és azokból rövid idő alatt többé- kevésbé szabályos golyókat, galacsinokat formálnak, azokat elgörgetik, majd megfelelő helyen gondosan elássák. Tevékenységükből következtethetünk arra, hogy a ganéjtúró vagy másnéven galacsinhajtó bogarakkal (Scarabaenae) találkozhatunk. Munkálkodásuk bonyolult ivadékgondozásuk, sőt ivadéknevelésük első szakasza. Lárváiknak ugyanis, amelyek ürülék- evők (Koprofágok) nem kell a természetes állapotban lévő táplálék után kutatni, szülőiktől golyó formában elkészített kész táplálékot kapnak, mely elegendő kifejlődésükhöz. A fáradságos munka így megtérül, mert egy nősténynek elégséges három-négy petét leraknia ja. Hazánkban öt fajuk fordul elő. Valamennyi a savanyú talajt kedveli, ezért mészkerülő erdőkben, tenyereken tenyésznek. Leggyakrabban a kapcsos korpafüvei (Lycopodium clavatum) találkozhatunk (2. kép). Nevét a heverő száráról felágaskodó 5—6 centiméter hosszú termőfüzérekről kapta, amelyek a szár csúcsán 2—3-ával ülnek és kétágú villához vagy kapocshoz hasonlítanak. Belőlük érintésre a nagy mennyiségű spóra sárga felhőként távozik. Másutt kígyómohának is nevezik. Spóráit népiesen boszorkánylisztnek hívják, mert lángra hintve füst nélkül fellobban és tűzveszélyt nem okozva hamvad el. Az ókorban ezért az ünnepi görögtüzek és színházi kellékek nélkülözhetetlen tartozéka volt. A fényképészek villanóporként, a patikusok pedig vizelethajtó, illetve székrekedés elleni gyógyszerként használták. Egyes országokban ma is sebhintőport és testápoló porokat készítenek belőle. Hegyvidékeink ritkasága a részeg korpafű vagy és érlelnie, ahhoz, hogy a faj fennmaradása biztosítva legyen. Sajátos szokásaik miatt már régen felkeltették az emberek figyelmét. Az ókori Egyiptom lakói fény- és melegkedvelő életmódjuk miatt a Nap jelképének tekin' tették őket, és kőből kifaragott apró szobraikat az elhunytak mellére helyezték, szent állatként tisztelték. Bár hazánkban a szent galacsinhajtó bogár (Scarabaeus sa- cer) nem él. a hozzá meggyörgyfü (Huperzia selago 1. kép), a kígyózó korpajü (Lycopodium apnotinum 3. kép) és a lapos korpajü (Diphasium complanatum 4. kép). Utóbbi lényegesen különbözik társaitól, ugyanis szára lapos és rajta a levelek négy sorban tetőzsin- delyszerűen fedelékesen helyezkednek el. Az egész növény kb. 25 centiméter magas, ágaskodó, törpe fácskához hasonlít. A Bükk- hegység egyetlen pontján látható hazánkban a havasi korpafű (Diphasium iss- leri), amelyet ezért „bükki” korpafűnek is neveznek. A lapos korpafűhöz nagyon hasonlít, de magányosan álló termőfüzéreiről felismerhető. Az Alpok és Kárpátok gyakori növénye. Bükki előfordulása kivételével mindenütt 1100 méter felett él. Bár a korpafüvek minden földrészen előfordulnak, néhány kisebb terület kivételével nem gyakoriak. A Föld flórájának rendkívül értékes tanúnövényei, ezért Európa országainak többségében (hazánkban is!) vétévesztően hasonló óriás galacsinhajtó bogárral (Scarabaeus affinis) laza talajú legelőinken még gyakran találkozhatunk. (1. kép) Nagy termetű, 3 cm-t is elérő sötétszínű bogár. Egyes szerzők leírják, hogy a ga- lacsingörgető bogártól fajtársaik el akarják rabolni a kész táplálék golyót. Előfordul. de csak akkor, ha azonos neműek találkoznak. Különböző nemű, munkálkodó egyedek találkozásánál, kifejezetten „udvarias”, „előzékeny” magatartás formákat figyelhetünk meg. Rokona, a szerényebb méretű, csupán 6—12 mm-es testnagyságú szarvas trágya' túró (Ontophagus taurus), figyelemre méltó faj (2. kép). Fejét két harántléc díszíti, amely harántlécek hátrahajló, ökörszarvhoz hasonló ívekben végződnek. Galacsint nem készít. A trágya alatt mély lyukat ás. az ürüléket ebbe tömi, és ide rakja petéit. Az 1969- ben kiadott határozók mint „mindenütt közönséges” fajt jellemzik. Azóta számuk rohamosan csökkent, ezért védett fajjá nyilvánították. A karsztbokorerdők „drágakövei” A határt ébresztő májusi esők hatására virágoskertté változó mészkő- és dolomit sziklagyepek, bokorerdők jellegzetes dekoratív növényei a pacsirtafüvek. A mintegy félezernyi fajt számláló nemzetség képviselői Ausztrália kivételével valamennyi földrészen megtalálhatók. A forró trópusokon tekintélyes nagyságú fákká vagy cserjékké nőnek, az Alpok alhavasi régiójában és Dél-Európában érdekes törpecserjék, Közép- Európában (így hazánkban is) pedig lágyszárú reprezentánsai virulnak. Legismertebb fajuk az Északamerikai hegyek száraz sziklagyepeit díszítő szene- ga-gyökér vagy más nevén csörgőkígyógyökér, amelyet már a szeneka indiánok is használtak kígyómarás ellen. Hazánkban hat fajuk fordul elő. A keserű pacsirta azúrkék virágú hajtásai gyógyhatásúkban felveszik a versenyt a szenega- gyökérrel. Magas szaponin tartalma miatt keresett drog, amelyből légcsőhurut, asztma és szamárköhögés elleni gyógyszert készítenek. A lilás színű üstökös pacsirtafű szemet gyönyörködtető csokrait pedig a piaci árusok kínálják. Szépségben azonban egyik sem vetélkedhet a nagy pacsirtafűvel (Polygala major), amely májusban mély rózsaszínű virágfüzéreivel ékesíti hegyeink déli—délnyugati lejtőit (pl. Nagyeged). Nem lehet észrevenni az osztrák len égszínkék foltjaiban a tavaszi szellőben kényesen hullámzó ár- valányhaj tengerben, a fűfélék néma zöldjében felcsil lanó 8—10 cm hosszú rubinfürtjeit. Pompás virágai másfél centiméter hosszúak, s a pillangósvirágokra emlékeztetik a figyelmes szemlélőt. A két oldalsó csészelevele megnyúlt (talán erről kapta a népies csészeszárny nevet) és színes. Az alsó szirom csónakszerű és a végén rojtos. A nagy pacsiirtafű a Magyar-középhegységben napjainkban még gyakori, a Dunántúlon azonban már ritka. Méltán került fel a védett növények listájára, tövenként 500 forint az eszmei értéke. Ne szedjünk belőle csokrot! magas, 3000 Ft-os eszmei értékkel. Mindkét faj, mint általában a trágyában munkálkodó Scarabaeidák fontos szerepet töltenek be az ökológiai rendszerekben: szerepük az állati ürülék újra hasznosításának meggyorsítása. Jól felfogott érdekünk, hogy védjük ezeket a régi kultúrtörténeti jelentőségű és talajaink minőségét javító bogárfajokat. Nagy István Dr. Varga János delem alatt állnak. Dr. Kárász Imre A TALAJ MINŐSÉGÉT JAVÍTJÁK A rovarvilág köztisztasági dolgozói
