Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. március 23., szombat MINDENNAPI NYELVÜNK Az elnyűtt divatos szavak csapdájában v Nem véletlenül írunk újra és újra a divatos szavak gyakori és felesleges használatáról. Egy-egy divatszónak indokolatlan igénybevétele is hozzájárul ahhoz, hogy a szavak elkopnak, jelentésük felhígul, használati értékük' semlegessé válik, s vagy a „mindenre jó”, vagy ■a „semmitmondó” minősítéssel jellemezhetők. A költő is arra utal, hogy ezek a valóban elnyűtt szavak „lassan kiürülnek. sem képeket, sem fogalmakat, sem indulatokat nem idéznek fel” (Képes Géza: Kagyló). A szóhasználati formákban való elszegényedésünknek is oka és forrása, ha a feleslegesen gyakran jelentkező divatszavak csapdájába esünk: miattuk az árnyaltabb megfogalmazást elősegítő rokon értelmű nyelvi formák háttérbe szorulnak. De beszéljenek erről példáink! Gyakran halljuk és olvassuk ezeket az üres tartalmatlan töltelékszavakat: a közlés elejére tolakodó hát szót s a mondatokat hirtelen lezáró megminden nyelvi formát. Tipikus divatszó nyelvhasználatunkban az egyébként. önmagában nem hibás szóalak, de a gyakori vele való élés révén már nem közvetít tartalmas mondanivalót, s miatta nem juthatnak nyelvi szerephez a különben, másként, általában, máskülönben, egyébiránt nyelvi formák. A fontoskodó tulajdonképpen már szinte az elcsépelt szavak sorsára jutott, s hogy ne járassuk le szerepkörét és hiteiec, adjunk teret ezeknek a iokon értelmű szóalakoknak s: lényegében, valójában, voltaképpen. eredetileg stb. Az elnyűtt, az értéküket vesztett szavak sorjáznak alábbi példatárunkban is: alapvető, alapvetően, hozzáállás, döntő, rangos, elvárás, hiányosság, nagyságrend, lerendez, kulturált, orientált stb. Csapdát állítanak az igényes nyelvhasználatra törekvőknek ezek a feleslegesen gyakran használt szóalakok: dramatizál, túlliheg, kivált, importkiváltás, rárímel, életvitel. Miattuk szürkévé, sablonossá válik a közlés., mert nem engednek teret az őket jól helyettesítő, e nyelvi formáknak: eltúloz, sötéten lát, súlyosnak ítéli meg a helyzetet; nagyon igyekszik, iparkodik. törtet; helyettesít, megtakarít, pótol, csökkent. A rárímel sokszor ezeknek a nyelvi formáknak a helyét bitorolja: egybehangzik, ösz- szecseng, megegyezik. egybeesik, összevág, összeillik, azonos vele, olyanféle. Az életvitel szinte idegmegterhelést okozó gyakori és felesleges használatát elkerülhetjük, ha nyelvi szerephez juttatjuk az életmód és az életforma szóalakokat. A nyelvhasználati csapda bénítja meg gyakran toliunkat akkor, mikor a körülményeskedés, a köntörfalazas, és az idegen szavak túlzó használatának hibájába esünk. Erre is vannak beszédes példáink. Gyakran halljuk és olvassuk ezeket a nehézkes és hivataloskodó, szakszerűsködő kifejezéseket: annak érdekében, attól függően, tekintettel arra, hogy; ezt követően, ezen túlmenői eg stb. A közlésnek megfelelően válogassunk ezekből a nyelvi formákból is: azért, aszerint, mivel, minthogy, ezután. A precíz, gyakran használt idegen szónak nemcsak fogalmi értéke vált semlegessé, ha nem enged teret ezeknek a jó magyar megfelelőknek sem: pontos, találó, szabatos, gondos, jól kidolgozott. aprólékos stb. Dr. Bakos József Ahol az idős emberek otthonra találtak Elfelejtve a öregek A legyőzhetetlen Vutang — kínai film Másfél óra csihi-puhi Munkatársaitól végleg elbúcsúzik az ember, messzire kerülnek a gyerekei, meghal, aki egy életen át társa volt, és közelítenek a betegségek. öregkor. Gyorsan fárad a test, egy kanna szén bevitele, egy tál leves elkészítése is nehéz feladat már. Elesettség, egyedüllét... Nincs ellene orvosság? Gyöngyösön, a Deák Ferenc utca 29" ben csendes az élet. Idős emberek ülnek az asztalok körül. Sakkoznak, kártyáznak, beszélgetnek. A sarokban egy asszony kézimunkázik. Huszonhármán vannak, átlagéletkoruk 78 év. A vezetőnő és két szociális gondozó vigyázza nyugalmukat. Kívülről olyan ez a ház, mint a többi. Se nem nagy, ,se nem kicsi, az egész száz négyzetméter lehet. Régebben egy család lakott benne, aztán az épület a városra szállt. Ekkor lebontottak néhány közfalat, kialakították a hatalmas nappalit, az orvosi rendelőt, a konyhát, a fürdőszobát, a W. C.-t, a verandát, és berendezték azokat. Mindennek anyagi fedezetére nagyrészt azt a pénzt használták fel, melyet a kiváló festőművész, Herman Lipót özvegye adományozott a városnak. A bejáratra 1982. januárjában függesztették ki a táblát: öregek napközi otthona. Sok olyan idős ember él a mátraalji városban, aki nem igényel szociális otthoni elhelyezést, mert van hol laknia, egészségi állapota is kielégítő, de magányos és rászorul arra, hogy fűtött szobát, meleg ételt adjanak neki. Két napközi áll rendelkezésükre. Mi az újabban, a korszerűbben jártunk. — Tudja, az itt a legfontosabb, hogy az ember rájöjjön arra: nemcsak neki vannak gondjai — mondja Kőszegi Oszkárné, aki a megnyitás óta itt tölti napjait. — Ma már tudom, hogy magányosan, négy fal közé zártan, mindenki túlságosan sokat foglalkozik bajaival, félelmeivel. Eljöttem ide, és feloldódtam. Üjra vidám vagyok. Orsovai Istvánné: — Én azokra az időkre sem panaszkodhatok, amikor még nem volt napközi. Hetenként jöttek hozzám az iskolások. Felhordták a tüzelőt, bevásároltak, kitakarítottak. Egyszer szüleikhez még egy karácsonyi ebédre is meghívtak. Jaksa Júlianna bólogat, ö is hasonló ellátásban részesült. — Itt miért jobb, mint otthon, szociális gondozd- son? — Mert ez olyan, mint egy nagy család. — Nem nehéz elviselni még egy ilyen „családi körben" is egymás „bogarait”? — Tudja, itt csak az nem érzi jól magát, aki nem akarja — mondja dr. Gyulai Kálmánná. — Persze, hogy alkalmazkodni kell. Az mindenütt fontos. De megéri! Akadt, aki eljött, és mindenben csak a hibát kereste. Persze, hogy nem fogadtuk szívesen. Aztán megváltozott. Nem volt itt soha hangos szó. Néha megsértődik valaki, de a harag csak egy napig tart. Az orvosi szobában Cser- na Zoltánné vezetőnővel beszélgetek. — Tizenhét évig dolgoztam ápolónőként — mondja. — Szeretem az öreg embereket, ezért pályáztam meg ezt az állást. Az állandó készenlétet Méhes Jánosáé kolléganőmmel osztom meg, Patz Józsefné négyórásként segít nekünk. Csupán egy tanfolyam és egy kézikönyv adott útmutatást a munkánkhoz. A szeretetre és a megérzésre kell hagyatkoznunk. — Milyen módszereket alakított ki? — El kell felejteni azt a szót: öregek. Van Mari néni és van Józsi bácsi, s bár mindketten idős emberek — külön világ mindegyikük. Személyre szólóan kell velük bánni. Persze vannak általános követelmények is. Ilyen a tapintat. Egyikőjüket sem szabad rendre utasítani. Nagyon érzékenyek. Ebbe a napközibe járnak a szüleim is. Kínosan ügyelek rá, hogy semmi kivételezésben ne legyen részük. — Kikkel van a legtöbb baj? — Az elesettekkel. Azokkal, akik már csak meghalni szeretnének. Sok energiát igényel, amíg visszahozzuk az életkedvüket. A közösség jelenléte, a valahová tartozás érzése sokat számít, de talán még ennél is fontosabb, hogy hasznos tevékenységet végezzenek. Kertet gondoznak, kézimunkáznak, vagy bábokat készítenek — mindegy. Az a lényeg, hogy úgy nézhessenek valamire, hogy lám ezt én csináltam, a mai nap sem telt el hiába. — Ügy tudom, játékos foglalkozásokat is rendeznek ... — Nem kell itt nagy dolgokra gondolni. Egy 1000 kérdés 1000 felelet című könyvünk alapján rendezünk mini-vetélkedőket. De van itt torna is. Az újságok felolvasása is része a napnak. Sokuknak gyenge a szeme, azért van erre szükség. A Nők Lapját, a Családi Lapot és a Népújságot szeretik a legjobban. Ja, és a meséket. Az is érdekes, hogy akik életükben sosem barátkoztak meg a versekkel, öregségükre azok is „összemelegedtek” velük. — Sokan a napközi egyetlen hibájaként azt említették, hogy vasárnap zárva van... — Ez jellegéből fakad. Vannak, akik még az ünnepeket is itt töltenék. Nekik ez jelenti a családi környezetet. Élnek ugyan a gyermekeik, gondoskodnak is róluk, mégis itt érzik jól magukat. Ez szomorú, de jó is. Arra vágytunk, hogy itt valóban otthonra találjanak. Szabó Péter Mintha egy sporteseményen ülne az ember, pedig játékfilmre vásárolt jegyet. A küzdőtéren karatézók pü- fölik egymást másfél órán keresztül. Közben folyik a szájukból a vér, jó néhá- nyan a lelkűket is kilehelik egy-egy jól irányzott ütést, vagy rúgást követően. Karatéról beszéltem, de — mivel ez a szó a fegyvertelen kéz művészetét jelenti, — valamelyest pontatlanul határoztam meg a vásznon pergő látványt. Mert hogy időnként kardot is rántanak, az egymással vívó ellenfelek, közben pedig akár ka- ratéznak, akár karddal harcolnak, üvöltöznek, ordítoznak. Mindezeket a köszöntő, vagy egymást ijesztgető (vagy minek nevezzem?) állatias megnyilvánulásokat manapság már kis hazánkban is gyakran hallhatjuk, hiszen egyre többen hódolnak a japán budó testgya- korlat-rendszer jó néhány ágának, így például a kendónak, az aikidónak. a judonak, vagy a karatedónak. ahol ezek a hangok szinte velejárói a versenyzésnek. A nézők nagy része minden bizonnyal az általunk ismeretlen kínai filmművészettel, netán az ottani ember mindennapos gondjaival szeretett volna megismerkedni. Helyette kapták ezt a sportot népszerűsítő, vagy talán attól elrettentő „valamit”. Mert hogy alkotásnak csak jóindulattal nevezhető mindez. A szerzők agyafúrt módon egy történelmi környezetbe ágyazzák a osihi-pu- hit. Narrátor közli: a XIX. század végén japán harcművészek érkeznek Kínába, hogy fitogtassák erejüket, bebizonyítsák fölényüket a helyi Vutang iskola tanítványaival szemben. Ezzel is meg akarják törni az elnyomásban szenvedő nép harci szellemét... Aztán járják a városokat, és ha nem sikerül ügyességük révén győzedelmeskedniük, akkor méreggel, gaztettekkel teszik el az útjukban állót. Ebben segítenek nekik a talpnya- lók is. Minden összecsapásnak elejétől végéig szemtanúi lehetünk. A harmadik után már unottan feszeng székén az ember, de a gumilabdaként pattogó, a levegőben akrobatikus mutatványokat produkáló, az ellenfél pengéje elől villanásnyi idő alatt kitérő színészeket ez mit sem érdekli. ők csak nyüstölik egymást szorgalmasan. A hosszú, már-már úgy tűnik, véget nem érő asszó- kat rövid szünetek szakítják meg. Ezekben alig jut idő egy-két rövid párbeszédre. Néha feltűnik egy egzotikus táj, netán az ázsiai építészet valamelyik remeke, de a rendező nem ad időt arra, hogy megpihentessük ezeken a szemünket. Kezdődnek az újabb összecsapások, míg végül a hős lány vezérelte kis csapat ízzé-porrá nem zúzza iszonyú ütések és hangorkánok közepette a betolakodók bordáját és fejét. Hogy A legyőzhetetlen Vutang című színes, szinkronizált kínai film nem lesz emlékezetes mű, annak nemcsak az az oka, hogy sok benne a verekedés és kevés a szöveg. Sokkal nagyobb hiányossága, hogy monoton a koreográfiája, ugyanazok a mozdulatok térnek vissza jelenetenként. Ez teszi igazán unalmassá a munkát. Ráadásul a szereplők szájába adott, rosszul megírt túl elbeszélő jellegű, a való élettől idegen, didaktikusán szájbarágó kifejezések sokszor üresen csengenek. A produkció szimpla — vagy jó, vagy rossz tulajdonságú — embereket ábrázol, nem fordított figyelmet e történelmi periódus hiteles bemutatására, egy megalázott nép lelkének kitárására. Végül is semmit nem kaptunk abból amit vártunk. Ehhez hasonló filmekkel már jó néhányszor találkozhattunk a japánok révén, akik ráadásul jobb érzékkel tálalták a harcművészetet magas színvonalon űző szamurájok históriáját. Persze azok nagy része sem dobogtatta meg igazán a szívünket. Homa János Janusz Oselca: A mosó CsöngetteK. Amikor kinyitottam az ajtót, a küszöbön egy férfi állt aktatáskával a kezében. — A spekuláció elleni harc bizottságától jöttem — mondta. Szívélyesen beljebb tessékeltem. — Mivel szolgálhatok? — kérdeztem tőle. — ön nemrég egy mosógépet vásárolt — mortdta a férfi. — Egy automata mosógépet. — Valóban — helyeseltem. — De tulajdonképpen miért érdekes ez? Miről van szó? — Tudja — kezdte a férfi kissé zavartan — mostanában egyesek összevásárolnak bizonyos nehezen megszerezhető árukat, és nem azért, mintha nekik lenne szüksé gük rájuk, hanem hogy jelentős nyereséggel továbbadják őket. Tehát tulajdonképpen spekulációról van szó. — Mit nem mond ? — csodálkoztam. — Mire nem képesek az emberek! — De önnek ugye még megvan a nemrég vásárolt mosógépe? — folytatta a férfi, miközben kutatóan nézett rám. — Nekem? A nemrég vásárolt automata mosógépem? — ismételtem a szavait. — Hát tudja, az az igazság, hogy nem nagyon szeretek mosógéppel mosni. Elég bonyolult a kezelése, állítólag gyakran ki is folyik belőle a víz, és elönti a lakást de különben is, minek fárasz- szam magam azzal, hogy géppel mossak itthon, amikor a Patyolatba is elvihetem a ruhát, nem igaz? Elvégre megengedhetem magamnak A látogató összehúzta a szemöldökét. — Akkor tulajdonképpen hol is van konkrétan az a mosógép? — Ugyan, ne idegeskedjék- — mondtam nyugodtan. — Adhatok egy pohárka konyakot? — Nem iszom konyakot. — Én viszont kizárólag azt iszom — jelentettem ki —, mert ha már egyszer telik rá, miért sajnáljam magamtól, nem igaz? — Inkább térjünk csak vissza a mosógépre — figyelmeztetett a vendég. — Hogyne, természetesen, beszéljünk a mosógépről — egyeztem bele. — A mosógépet eladtam. — Szóval mégis eladta — kiáltott fel a férfi diadalmasan. — És nyilvánvalóan nyereséggel, ugye? — A legkevésbé sem — tiltakoztam. — Sőt, ráfizettem! — És mit gondol, ki hiszi ezt el? Szóval mennyit keresett rajta? — Mondom, hogy ráfizettem. Ezer zlotyt. — Ezer zlotyt? Hogyhogy? — Hát az úgy történt — magyaráztam —, hogy egy ismerős fiatal házaspár éppen mosógépet keresett. Pénzük viszont nem volt, tehát eladtam nekik a gépet olcsóbban, mint amennyiért vettem, szóval áron alul. Szívességet tettem nekik. Megengedhetem magamnak. — Csak nem' akarja, hogy ezt elhiggyem magának? — Nagyon szeretném, ha elhinné,, de ha ennyire bizalmatlan, nit tehetek? — Hivatalból vagyok bizalmatlan., mit tehetek? hogy magas pénzbüntetést fog fizetni. — őszintén sajnálom — tártam szét tanácstalanul a kezemet —, de ha így van, fizetek. Mit tehetnék? Szerencsére megengedhetem magamnak. — Jó érzés ilyen tehetős emberrel találkozni — mondta a látogató. — Megtudhatnám, hol dolgozik? — Én? Sehol nem dolgozom — vallottam be. — Hogy tud megélni, ha nincs havi fizetése? — Hát csak kihúzom egyik hónapról a másikra. Végül is megengedhetem magamnak. — Nem kétséges, ha egyszer mosógépekkel kereskedik. .. — Méghogy én? Hiszen épp most mondtam, hogy ezer zloty ráfizetéssel adtam túl a mosógépen! Több olyan vásárlót is tudok magának hozni, aki ha kell, esküvel igazolják, amit mondok. — Várjon csak. . . — szakított félbe a tisztviselő. — Ha maga valóban nem keresett ezen a mosógépen, sőt ráfizetett, és ha ráadásul sehol nem is dolgozik, akkor tulajdonképpen minek vette ezt a mosógépet? — Mert szükségem volt a mosógép dobozára és csak a dobozra — hangsúlyoztam. — Ugyanis nyaranta ilyen mosógép-dobozokat viszek ki a tengerpartra és kiadom őket víkendházként a turistáknak. Ugye most már érti, miért nem kell a fogamhoz vernem a garast? (Ford.: Lvpcsey Júlia) Délutáni pillanatkép (Fotó: Perl Márton)
