Népújság, 1985. március (36. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-16 / 63. szám

Surdától a Nagy Hohohorgászig...

Immár hagyományteremtő összejövetelek színhelye évről évre ilyentájt, tavasz közeledtével az ecsédi óvoda. A szülői munkaközösség tagjai jelmezes, vidám télbúesúztató és tavaszköszöntő ünnepséget rendeznek. A jól sikerült maskarák az egyéni fantázia színességéről tanúskodtak. A reggelig tartó mulatságon készültek Szabó Sándor felvételei.

1.

A ház előtt nagy a porta, fák hozzák gyümölcsüket nyaranként. Egyik kiszáradt, íélrébb húzódott, aszottan, reménykedve nyújtja gyökereit a földbe. Szép napokra gondol.

Remény nélkül nem élhetnek a fák.

Az öregasszony kertjét ássák. Minden tavasszal a szomszéd1 család veti be felibe, jó emberek, boldogul velük.

— Nincs senkije?

— Ügy élek, mint az ujjam, egyedül. A fiam odamaradt a második világháborúban. Pedig akkor szabadult kőművesként, akkor ősszel. Mindjárt vitték el katonának, soha se láttam többé.

A tyúkokat behajtja, kötőjébe törli a kezét. Ráér. Behív a szobába. A falon képek lógnak, hármukat látni, középen a katona. Rég volt. A háborúnak régen vége, begyógyultak a sebek is. Mégis, a háborúnak soha sincsen vége.

— Hosszú vonatok jöttek, álltunk a sínek mellett, jó hírt vártunk, apát, fiút, kinek, hogy adódott. Reménykedni kell a végtelenségig, én miért ne reménykedhetnék? Minden anya szeret; a fiát, élétet ad neki, felneveli. Én is még mindig várom.

—. Mindennapos lettem akkoriban az állomásnál, reggel kimentem és vártam. Este a férjemmel együtt vártám. Évekig minden vonatot láttam, hírt vártam, bizonyosságot. Jaj, hányán elfordultak tőlem, a fejükre mutogattak, a hátam mögött, talán még gúnyolódtak is. hogy mindig, ide mindig ott látnak, nem törődtem velük. Én nem tudtam másképpen elviselni az életemet. Az anyákat nem szabad megölni, ők hinni képesek a csodákban.

— A fiam bajtársa megkeresett. Azt mondta, hogy ne várjam, mert mines kit várnom. De amikor megkérdeztem, hogy látta-e meghalni, akkor csak a fejét rázta, mert csak azt láthatta, hogy elesett mellette futás közben.

Erzsi néni faháncsot vesz elő, .tintaceruzával írottt üdvözlet rajta, olyan mint egy levél. Kaitonafia küldte.

— Még mindig őrzi?

— Míg, az uram élt. kettőnknek a terhe volt. Most már sokkal nehezebb. Hogy bírtam az egészet? Nincsen nap, hogy ne gondoljak rá, a szomszédok mondják is. hogy butaság, de az én dolgom az, hogy várjam, amíg élek. Erre jó az én életem, semmi másra. De már nem álmodok vele.

Pedig az is jó volt, ha másnap sírtam egész nap is. de legalább látitam, még a hangját is hallottam álmomban.

— Egyszer meg leestem a padlásfeljáróról, összetört a csontom, meggörbültem. Nem hagytam el magamat, nevelek malacot, tyúkokat, beosztással megélek a tsz- nyugc íjamból. Háztáji földemet rokonok kapálják.

— Nem vagyok jó alvó. annyit forgoló.

dók, míg megvirrad, hogy ki se mondhatom. Elgondolom, mennyire másképpen is alakulhatott volna a sorsom, ha nem szól közbe a háború, azt is, miért pont én viselem a keresztjét,' meg hogy egyáltalán minek vannak a háborúk, hogyan engedhetik meg ezt az emberek, ennyi pusztítást. ennyi vért, hát egyszer már el kellene dönteni, hogy ember az emberre nem emelhet fegyvert. Istenem, olyan egyszerűnek tűnik, és mégis lövöldöznek azóta is, ezen megáll az eszem, az én tanulatlan agyam nem fogja fel, miért lehet az embereket becsapni, háborúba kergetni, miért kell a fenyegetést, a félelmet terjeszteni, miért nem elég a gyász, a keserűség. A legnagyobb bűnnek én a háborút tartom, isteniem, mi mindent megtennék ellene, még az életemet is odaadnám, azt se sajnálnám, és mégsem tudok ellene cselekedni semmit. Hát nem őrjítő ez? Csak imádkozok és sóhajtozok: istenem, többé ne

legyen háború... de vajon, meghallgat-e engem az Ür?

2.

Akiihez bekopogok, özvegy Rima György- né, élete nagyobb részét bánatban élte át.

A tanya, a gyerekkor és a szegénység emlékei már megfakultak.

A fekete kendős öregasszony megtörli a széket, hellyel kínál. Arca csupa ránc. A töppedt ház özvegy Rimánéra hasonlít. A fia után járó nyugdíjból rakosgatta össze az árát.

— Hány oisztályt járt?

— Nem jártam iskolába, soha nem tudtam, mi az a betű, a gyerekeim mutogatták néha, amikor már jutott arra is időm, Gondoltam, tanulni kellene, legalább a nevemet írjam le. mint más emberek szokták. Nem sikerült.

— Négy gyereket nevelni a semmiből, nem könnyű mulatság, vízhordó, cseléd, szolgáló, mosónő, takarítónő, voltam világéletemben. Nem bírtunk másként létezni, nyolc helyre voltam bejáró, nem értem rá a betűvetésre, csak gürcöltem megállás nélkül. Inam szakadtáig. Nem érdekelt engem senltai és semmi, csak ne éhezzenek a porontyaim, dolgoztam, meg újra kezdtem. Mi mindent megcsináltam egy kis ruházatért, használt cipőért, rongyért, még a húsomból is vágtam volna a gyermekeimnek, csak ne éhezzenek. Végül js útnak engedtem őket, és nem lettek hálátlanok. Pista sem, aki a termelőszövetkezetben dolgozott, és apja halála után családfenntartónak számított. Kedvéért tanultam meg az írást, olvasást, ötvenkét esztendős koromban.

— Mikor bevonult katonának, hajtogatta: ki ír nekem levelet, anyám? Rosszulesett az nékem, mert velem élt, s nem volt még menyasszonya sem. Tudtam, várja

c 43 3ze n i/Jt őrs o k

majd az itthoni híreket, hiányzik a szülői szó. Járták a környéket,, kérdezgették, ki próbálkozik a tanulással? Jelentkeztem. Nem haládt könnyen, elképzelheti fizt, esténként egyenes vonalakat, görbe vonalakat húzgáltunk a papírra, betűvetést tanultunk, hangosan ejtettük a szavakat, mint a kisiskolások. Nehezebb volt az, miint a munka.

— Elküldtem az első írást, oldalnyira

sikeredett, de ki-kihagytam a betűket. Minden héten írt az én drága jó fiam. Eleinte nem tudtam elolvasni, gyerekek segítettek, őket kértem meg az olvasásra. Megválaszoltam valamennyi levelét, ahogy a magamfajtától telik: jól vagyok, meg

ilyenek.

Ceruzát vesz elő, kisdarab papírt. Lassan, óvatosan egyenetlenül leírja... „kedves fiam”.

Többre nem telik az erejéből. Elébem tolja. Fekete kendője csücskével törölgeti szemealját. Sokáig csendben ülünk.

— Szabadságon járt itthon a drága jó fiam. legutoljára a civil ruhájáért. Azt mondtam neki, kisfiam, rossz világ van Pesten, nem jössz te haza sohase, ha most elmész. Nem maradihatnál? Elrejtenélek én a keresők elől, senki meg nem találna. De nem tehette meg, nem olyan fiú volt, elutazott és hősi halált halt ötvenhatban.

— Nem ettem, nem ittam, csak sírtam és sírtam! A rádió mondta be a Pistám nevét, de nem hittem, nem akartam. Borzasztó volt. Három hónapig mindig ótottak, örökké, orvossággal éltem. A szívem tönkrement, nem tudok semmit se csinálni, meg minek is?

— Pista páratlan jó fiam volt. Hóttig való nyugdíjat kapok utálna, jól megélek. Minden hónapban megkeresem a sírját, virágokat viszek, koszorút. Mikor először felmentem Budapestre, már eltemették. Szerettem volna látni, ha mellédűlök, akkor is.

özvegy Rima Györgyné papírzacskót hoz elő, ollóval vágja az erős cérnát, amivel összevarrta. Kitüntetések: „Rima István

alhadnagy, a Vörös Csillag Érdemrend, a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem tulajdonosa”.

A tiszta szobába lépünk. Fényképek a

falon...

Sz. Lukács Imre