Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-13 / 36. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. február 13., szerda Góz Jóska hatvanéves Szirtes Ádám, Kozák András, László Bencsik Sándor Az anyaföld című drámájában (MTI fotó — Keleti Éva felvétele — KS) Kocsis Albert Hatvanban Grafika, zene — a könyvtárban Góz Jóska: Szirtes Ádám. Egy kicsit jelkép, a népből jött művész, a tehetséges, tiszta ember, akinek személye szinte eggyé vált a születő új magyar művészettel. Hatvan évéből húszat a régi világban, a tápiósápi szegénységben töltött. Tízévesen már dolgozott, tehenet őrzött, volt kiskanász, summásarató. Aztán Budapesten inas meg segédmunkás. „Vállalom, és büszke vagyok rá, boldog vagyok azért, hogy én 45-ben jöttem, és akarva a felszabadulás utáni magyar történelem egyik kis világító gyertyája lettem. És ezt mind olyanfajta hétköznapi emberek ábrázolásán át tudtam elérni, mint a munkások, a parasztok, és ez nagyon jó érzés” — vallotta Pálfy Istvánnak, amikor A színész aroa-sorozat Szirtes Ádárn- füzete készült. 1945-ben újsághirdetésben olvasta, hogy lehet jelentkezni a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ott azonban elutasították : nincs felvétel. Nem tudott beletörődni. Elrohant a DISZ-központba, papírt szerzett, azzal jelentkezett* újra. Pótfelvétel, Hont Ferenc segítségével mégis hallgató lett. És kezdetben a Horváth Ádám Színészkollégium egyetlen lakója. Makacsságát, kemény akaratát megőrizte. Az első könyv, amit elolvasott, a Kakuk Marci volt. De sokat olvasott azóta. Tudta, hogy • nagyon nagy hátrányt kell behoznia. Nagyon nehéz volt, de győzte erővel, akarattal, elszántsággal, türelemmel. A diplomáját 1950-ben kapta meg, de a CSODA már előbb megérintette. Hogyan is emlékezik rá Makk Károly? „Mi, főiskolások hoztuk létre Bán Fnici bácsi találkozását Szirtes Ádámmal és Molnár Tiborral. A randevú nagyon egyszerűen történt: Frioi bácsi «rálőtt« erre a két fiúra egy-egy rövid próbafelvételt, és ezzel a dolog villámgyorsan el is dőlt... Szirtesben sejlett valami, amit talán úgy hívnak, hogy személyiség, vagy talán; szuverenitás. .. Elindult a film, és tanúi lettünk, hogy egy rendkívül tehetséges, eredeti- és a színészet világában — hála a jó istennek! — teljesen járatlan ember képességeit hogyan bontja ki a munka, és egy odaadó, nagyszerű partner, mint Mészáros Ági.” Így játszotta el Szirtes Ádám a Talpalatnyi föld Góz Jóskáját, és lett egy egész ország kedvence. Ezzel indult minden, a színházi és filmszerepek sora, Balga a Csongor és Tündében, Zuboly a Szentivánéjd álomban, Tiborc a Bánk bánban. A Bányász Színház, majd a Néphadsereg Színháza, Miskolc, aztán 1957-ben a Nemzeti Színház következett. 1973- ban ment el onnan, hogy miért és hogyan, arról most ne essék szó, születésnapon nem illik sebeket szaggatni. De várta Győr és várta Pécs jobbnál jobb szerepekkel. A cigánv, A bábjátékos, A pék felesége, Teréza című darabokban. És a filmek, ki tudná mindet felsorolni, hisz száznál több van belőlük, nem számítva a tévéjátékokat. De azért néhány címet idézzünk, a legemlékezetesebbeket : Hin- tónjáró szerelem (ennek a forgatásának köszönheti azóta is hű társát, feleségét), Simon Menyhért születése, Bakaruhában, A 39-es dandár, Húsz óra, Hideg napok. És az elismerések: Jászai Mari-díj, Balázs Béla- díj, SZOT-díj, érdemes művész, kiváló művész, a Munka Érdemrend arany fokozata, a legjobb férfialakítás díja. Aztán új otthonra talált a Thália Színházban. Üjabb szerepek, újabb sikerek : Házszentelő, Japán szalon, A kék madár, Fáklyaláng. Az elmúlt évben jött egy súlyos betegség, amelyből szerencsésen kilábalt. Boldog apa, hisz leánya, Szirtes Ági is sikeres színész. Boldog nagyapa. Szenvedélyes horgász. Egy interjúban mondta: „Nekem hiányoznak azok a hősök, azok a problémák, akik és amelyek válaszolhatnának korunk és sorsúnk nagy kérdéseire. Amelyek építenék az ember szebb tulajdonságait.” Kívánjunk Szirtes Adómnak 60. születésnapjára jó egészséget, boldogságot és azt, hogy további színészi munkája során találkozhasson ezekkel a hősökkel, ezekkel a problémákkal. Az év elején nyílt meg a hatvani Ady Endre Könyvtáriban Macskássy Izolda kiállítása. A grafikák ebben a környezetben is megtalálták az utat a közönség szívéhez: a hangulatok, érzelmek, olykor a szenvedélyek felfokozott, jól tömörített megjelenítése emlékezetessé, saját sorsunkra is emlékeztetővé válik; elsősorban azzal, hogy a lényegre tör, csak azt akarja elmondani és kifejezni, amit a művésznő az életben fontosnak tant. Amit az életről mindig is el kell beszélnünk azoknak, akiket meg akarunk ajándékozni. A tárlat egyik feltűnő helyén áll az Ostinato feliratot viselő kép. Az anyai szeretet, a magasba lendítés makacsul ismétlődő lendületét vallja ez a kép és vele együtt a zenei műszó is. Mert a szeretet, az anyai, általánosabban az emberi szeretet is makacs olykor az alkotóban, mert az átélt világot tükröznie kell. Legfőképpen a világnak azt a darabját, amely a közvetlen környezetet, az ember élete értelmét, színpadát alkotja. A tárlat bontása előtt szombat délután, — ha már a külföldi kötelezettségek miatt a megnyitóra eljönni nem tudott — a jó barát, a művésztárs Kocsis Albert Liszt-díjas hegedűművész, Hatvan szülötte, vállalkozott arra, hogy bekapcsolódjék abba a klubdélutánba, amelyet a könyvtár szervezett. A képzőművésszel együtt azokról az érzelmekről vallott ő is, amely szőkébb hazához köti őt; arról az el- téphetetlen kapcsolatról beszélt, amely a szülőföld és a gyerekkor élményeiből szövődik össze. Macskássy hatvani sétáit idézve MarosváSzomorú az utolsó búcsú. Nem mindegy, milyen külsőségek között folyik. Az egyházi temetések „forgató- könyve” évszázadok során csiszolódott véglegessé. Az állami búcsúztatók sokfélék. Megrendezésüket a Társadalmi Ünnepségeket és Szertartásokat Szervező Irodák vállalják. Állami dotációból gondoskodnak olyan „szereplőkről”, akiknek tudása, művészi közreműködése az alkalomhoz méltó hangulatot teremt. Tar Lőrinc, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola ének-zene tanszékének docense, az elmúlt tíz esztendőben csaknem 1500 alkalommal öltötte magára a fekete körgallért, hogy nyolctagú kórusa élén madrigálokkal, klasszikus és mai szerzők darabjaival búcsúzzon a távozóktól. E munkájáért nemrégiben Pro laboré kitüntetést vett át. — Sokak számára lehangoló élmény a temetőkaput átlépni. Nekünk is edződnünk kellett, hogy nap mint nap vállalni tudjuk e „fellépéseket”. Sikerült. Végül is jó, hogy így alakult. „Minden ember tett olyat az életében, amiért szeretni lehetett. Nincs olyan, aki nem szolgált rá, hogy utolsó útja szép legyen. Mégis nemegyszér megtörtént, hog" csak mi mentünk el a ravatalhoz.. A legmegrázóbb élmény a szociális otthonok lakóinak a temetése. Kijön az intézmény „hivatalos képviselője”, hoz sárhelyről emlékezett meg, mert onnan jött. vérében a köröndi fazekas-ősök formakincsével. Kocsis Albert a megszólaltatott muzsikával is bizonyította, hogy nála a magyarság, a „hazaérzés” nem szólam. Most is Kassei- ből Münchenen át úgy jött idáig, hogy pénteken este még Nógrádban, koncertezett. vasárnap pedig a tévében, a Zenebutik műsorában lépett fel. És erre a szombat estére az édesanyjával és feleségével érkezett. Mert ez az érzelmek rendje. A téli utak ilyenkor nem számítanak. A szóbeli vallomások után, mintegy nyomatékül Kocsis Albert eljátszotta — Kárpáti Iván zongoraművész kísérete mellett — Kodály Adagióját, Kállai kettősét, Bartók Népi táncok című darabját és a maga idejében ugyancsak világván- dor-hegedűs Vecsey Ferenc Valse triste-jét. Az idősebb generáció még jól emlékszik erre a borongós hangulatú zenei elmélkedésre, amely a maga finom hangulatával, leheletszerű tűnékenységé- vel mindig is hatásos virtuózszám. Ennek a könyvtárban eltöltött bő egy árának, a közönség oldódásának, a kialakult hangulatnak, légkörnek legfőbb értéke — a művészi szinten kívül és felül — éppen az, hogy azok az érzelmek kaptak nagyobb, jelentősebb hangsúlyt, amikről manapság keveset hallunk. Ezért jó, ha ezekről a művészek „prózában” is szót ejtenek. A könyvtárvezető ízlését és szorgalmát dicséri, hogy ez a fajta találkozó így jött létre a művésziek és a közönség között. Farkas András egy csokor virágot, jobb esetben koszorút, és mi énekelünk. Ennyi az egész. Sosem felejtek el egy parád- sasvári búcsúztatót. Hatalmas hó volt. A koporsót csak egy öregasszony és egy kutya kísérte. A néni sírt, az állat nyüszített, mi meg énekeltünk. Sírásó csak kettő volt. A koporsóhoz álltak, megpróbálták megemelni, de túl nehéz volt. Segítségkérőén néztek ránk. Nem volt mit tenni. Egy versmondóval megfogtuk a tartódeszkát, így temettük el a szegény öreget. Szerencsére ritka az eny- nyire elhagyatott ember. A főiskola női karát, a Megyei Művelődési Központ kamarakórusát is ön vezeti. Tanít, és esőben, fagyban még a temetőket is járja. Miért? — Mert egy tanár nem teheti meg, hogy csak tanár legyen. Vannak társadalmi kötelezettségei is. A hallgatók énektudását is fejlesztik a szereplések. Pedagógusként rájuk is várnak majd hasonló feladatok. Nem árt, ha „úszkálnak” egy kicsit, mielőtt a mély vízbe dobják őket. * — Mindig ugyanaz a nyolc ember énekel a temetéseden? — Szinte sohasem. Legalább százan ismerjük azt a 15—20 műből álló repertoárt, amelyből válogathatunk. Én megkapom az értesítést: mikor, hol, és akkor elkezdődik a munka legnehezebb része: összeszedni Február 17—24-ig Nemzetiségi hét a rádióban Ismét nemzetiségi hetet rendez a Magyar Rjádló : a hazánkban élő kisebbségi népcsoportok életében bepillantó programsorozat adásait ezúttal február 17. és 24. között hallgathatják az érdeklődők. A nyolc nap alatt csaknem harminc — a rádió hagyományos műsorstruktúrájába ágyazódó, s az intézmény szinte valamennyi műhelyét képviselő — műsor választja témájául a magyarországi németek, szlovákok, délszlávok és románok mindennapjait, örömét és gondját. A hetet — vasárnap reggel — a népművészekhez elkalauzoló Kopogtató nyitja meg. A következő napok műsorai között helyet kap az Óvodától az egyetemekig című kerékasztal «beszélgetés, amelyben a nemzetiségiek képviselői az anyanyelvi oktatásról, feladatáról, szerepéről cserélnek véleményt. Az Ötödik sebesség riportjai a mai fiatalok vélekedését tükrözik a hazánkban élő nemzetiségiekről. A Méhkerék, Párizs, New York címmel jelentkező műsor a magyarországi román néptáncok jeles ápolóit. a Bükki szlovákok című program pedig — a műit emlékein keresztül — a mai szlovák nemzetiségi települések mindennapjait mutatja be. A Délszláv estek hallgatói a nemzetiségi klubtagokkal, az anya- nyelv és a közművelődés közkedvelt formáival ismerkedhetnek meg. A héten naponta felcsendülnek a rádióban a nemzetiségek zenéjéből válogatott népzenei feldolgozások. Az akció során sok kulturális érték került felszínre; a hallgatók betekintést nyerhettek a nemzetiségi lét formáiba, az irodalom, a zene és a művészetek széles tárházába. a ráérő embereket. A vakáció miatt különösen nyáron jön össze nehezen a társaság. Akkor a kollégákat hívom. Jönnek. — Ügy tudom, az országban máshol is működnek hasonló kórusok. Tartják egymással a kapcsolatot? Kialakult egységes módszertani irányítás? — A Népművelési Intézetnek rendszeresen jelennek meg olyan kiadványai, amelyekből színvonalasan lehet építeni a repertoárt. Kollégám, Kátai László zeneszerző is ír olyan műveket, amiket rendszeresen éneklünk. Szolnokon kétévenként találkoznak a szervezőirodák énekkarai. Félig tapasztalatcsere, félig fesztiváljellegű összejövetelek ezek. Egerből háromszor vettünk ilyenen részt, minden alkalommal arany- minősítéssel tértünk haza. — Megbecsülik ezt a tevékenységet? — A kitüntetés azt bizo- . nyitja, hogy igen. De ez csak a dolgok erkölcsi része. A fellépésekért kifizetett honorárium összege körülbelül annyi, mint egy tv-szerelő egyszeri kiszállási díja. Az a gond, hogy né- hányan komolytalannak tartják az egészet. Tőlem is sokan kérdezték már, hogy karnagy létemre miért vállalom. .. Szerintük szégyellnem kellene, mint egy „bohócmutatványt”. Nem értik meg, hogy valakinek ezt is meg kell csinálnia, szívvel és hozzáértéssel. Szabó Péter (e. m) VASZIL CONEV: A városi vendég A falusi baromfiudvarba vendég érkezett a városból — egy gyönyörű kakas. Mindent alaposan megnézett, bólintott, és így szólt: — Tetszik itt nekem, jó a levegő, és a föld tele van vitaminokban gazdag kukacokkal. — Vajon hog-' kukorékol? — suttogták egymás között. — Biztosan gyönyörű hangja van. Másnap reggel, még alig hogy pirkadt, már feszülten várták, púkor szó- \ lal meg a városi kakas. A falusi kakasok udva- i riasan előre akarták engedni a városi vendéget, és csak akkor akartak szétterjesztett szárnyakkal ők is kukorékolni, amikor az már megszólalt. Csakhogy az idő telt és a vendég hallgatott. A falusi kakasok zavartan néztek egymásra, de azután nem volt mit tenni, szétterjesztették a szárnyukat, és harsányan tudatni kezdték az emberekkel, hogy rövidesen felkel az arany nap és elárasztja fénnyel a világot. Az em- ‘berek felébredtek a kakasszóra, és amikor a nap felkelt, már munka közben találta őket a földeken. És csak ekkor harsant fel a városi kakas hangja: felugrott a kerítésre, szétterjesztette, a szárnyait és mindenkivel tudatta, hogy íme, felkelt az arany nap, és elárasztotta fénynyel a világot. A tyúkok tátott csőrrel néztek egymásra. Csakhogy amikor másnap reggel az egész dolog megismétlődött, néhány fiatalabb tyúk már alig tudta visszatartani a nevetést, a harmadik napon pedig már az egész baromfiudvar visszhangzott a kacagástól. A falusi kakasok megpróbáltak rendet teremteni a baromfiudvaron, de hiába. Végre rászánták magukat, odamentek a városi kakashoz, aki dölyfösen nézte a közelgő csapatot, és. megszólították öt: — Bocsáss meg, testvér, valamit nem értünk. Hogy kukorékolsz te? Miért szólalsz meg mindig ilyen későn? Nem látod, hogy mindenki rajtad nevet? — Hát mikor kellene kukorékolnom? — Természetesen napfelkelte előtt. . — Még mit nem! — mondta a városi kakas. — És ha nem kel fel a nap? Akkor ki vállalja a felelősséget? ÉNEKSZÓ A RAVATALNÁL Hogy a búcsú szép legyen