Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-27 / 48. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. február 27., szerda Vezetőképzésünk kérdőjelei A KÜLTERÜLET SEM MARAD MOSTOHA A belváros és üzletei Dr. Varjú Vilmos tanácselnök, az egri rekonstrukcióról, fejlesztésekről Eger egyik — ha nem a legnagyobb — büszkesége a műemlékekben rendkívül gazdag belváros. Nemcsak a megye- székhely lakóinak, hanem az évente itt megforduló mintegy másfél millió bel- és külföldi turistának is élményt jelent az értékeket számba venni, a látnivalókat élvezni. Kinek-kinek őszinte öröm tapasztalni a múltat idéző, őrző épületek helyreállítását, a kedves házak csinosítását, s modern világunkban is bele-bele feledkezni egy kicsit az utcák, terek különös hangulatába. Köszönet és elismerés kíséri a már hosz- szabb ideje tartó, s cseppet sem könnyű munkát, amelynek során nemcsak a lakások, hanem a közelükben levő legkülönfélébb létesítmények, a települést kiszolgáló műhelyek, üzletek is megújulnak, megfiatalodnak. (Fotó: Szántó György) — Vajon hogyan sikerül az itt élők, s az idelátogatók kedvére tenni; korszerűt, modernet teremteni anélkül, hogy a helység sajátos varázsa nem csökken, sőt egyre inkább nő? — kérdeztük dr. Varjú Vilmost, Eger város Tanácsának elnökét. — Úgy vélem, feltétlenül rányomja bélyegét az igyekezetünkre, hogy nem mindennapi örökséget kell vigyáznunk, s 117 esztendővel ezelőtt, a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XIII. közgyűlésén éppen Egerben fogalmazták meg hazánkban először a szervezett műemlékvédelem fontosságát. Ugyanekkor érezzük, tudjuk, hogy amit az elődeink ránk hagytak, több, jóval több a ma emberét gyönyörködtető érdekes díszleteknél. Ez a város ugyan jelentős — a Balaton és Budapest után a legnagyobb — idegenforgalmi központ, ismert gyógyte- riilet, de elsősorban immár több mint hatvanezer lakos otthona, s a vonzáskörzet megközelítőleg ugyanennyi állampolgárának is munka-, bevásárló- vagy éppenséggel szórakozóhelye. S mindebben pedig — mint általában másutt is — elsősorban a centrumnak van szerepe. Törekvéseinknél így egyaránt figyelemmel próbálunk lenni az említett szempontokra, s iparkodunk komplex módon kezelni a településfejlesztést és -szépítést, valamint a lakossági ellátást. — Meddig jutottak? — A tulajdonképpen még 1966-ban kezdett, nagyobb ütemű munkákkal, 2,5 milliárd forintos költséggel javarészt sikerült már újjáépíteni városközpontunkat, s kibővíteni ennek funkcióit. Jellemző, hogy a rekonstrukció előtti 579, komfort nélküli, illetve komfortos lakásból 829 megfelelőbbet tudtunk kialakítani, miközben — mint ismeretes — megtisztultak a tömbbelsők a nem oda való építményektől. Romantikus udvari átjárók, sétányok, kis parkok, játszóterek, illetve zsűrizett cégtáblákat viselő szolgáltató-, kereskedelmi és vendéglátó egységek születtek a helyükön. Itt és máshol is ragaszkodtunk az eredeti települési szerkezethez, beépítéshez. Úgyszólván csak a legszükségesebb esetben szanáltunk, építettünk foghíjra. S minden esetben természetesen ügyeltünk arra, hogy a2 újabb létesítmények is igazodjanak környezetükhöz, az Eger arculatát meghatározó, túlnyomóan XVIII. századi házakhoz. Ugyanekkor teljes közmű- és útfelújításra is sor került, míg a legutóbbi időkben jobb burkolatokkal, korhű díszvilágítással örvendeztettük meg a megyeszékhely szerelmeseit. — Talán a lakásépítéseknél is szembetűnőbb az üzletnegyed alakítása. Hallhatnánk erről részletesebben is? — Nos, a jobb sorsra érdemes raktáraknak, irodáknak használt helyiségek üzleti célú igénybevételére programot, a meglevő hálózat ésszerűbb átrendezésére, valamint az egységes fejlesztésre külön tervet készítettünk. Megvalósításánál pedig a már említett népes vonzáskörzetre, sőt néhány régi berendezés átmentésével a sokakban még élő emlékekre is figyelemmel voltunk. A feladatok elvégzését országos pályázatok kiírásával könnyítettük. Így épül biztató ütemben, s készül el már az idei nyárra az új piaccsarnok, s folytatódik majd az elkezdett, s megelégedéssel kísért munka a kis Dobó téren, a Dobó utcában, illetve a vár környékén. Ez utóbbi helyeken azonban inkább már az idegenforgalmi szerepkörnek megfelelő üzletek születnek, minit amilyennek például éppen mostanában bontakoznak a körvonalai a Kossuth és Almagyar utcák sarkán, vagy lesz az Amfora—Rosenthal stúdió, a különleges ajándékok boltja, az új, most már Egerhez méltó, reprezentatív borkóstoló, a Hun- garhotels törökös kávézópanzió együttese, illetve az áfész COOPTOURIST 60 személyes üdülőszövetkezeti szállója, valamivel arrébb. S a köznapi szolgáltatásból többet nyújt majd a „Céhmesterek utcája” is, hiszen az Unicornis mögötti tömbbelsőben helyet kapó iparosok cégéreik alatt jobbára érdekes, ritka szakmákba, mesterségekbe engednek bepillantást a látogatóknak. Mindez azonban — sajnos — egy kicsit még távolabb van. Számos vállalkozás ugyanis csak a várfal és az alája búvá pincék megerősítése után kezdődhet. Sokkal elérhetőbb valóság viszont, hogy — a Zalár utca egyik, nemrég felújított lakóházának földszintjén — heteken belül új ételbár, Lehel-mintabolt nyílik, a célszerűbb helyiséggazdálkodás folytatásával további meglevő, működő üzletek alakulnak át a vásárlók igényeinek leginkább megfelelő profilú árudákká. A vendéglátóipar növeli a teraszok számát, s például napirendre kerül a Széchenyi u. 5. szám alatti épület idáig rekonstrukciót segítő cserehelyiségei végleges rendeltetésének eldöntése. Ha szükséges, akár újabb országos pályázattal is. már a nyolcvanas évek végére olyan komplex hasznosítást szeretnénk itt, a valamikori érseki gazdasági udvarban, amely egészen egyedülálló és sokszínű feladatával a legtökéletesebben kiegészíti eddigi törekvéseinket a történelmi belvárosban. S mert legnagyobb erőfeszítéseink ellenére sincs még ma sem Egerben egy igazán nagy áruház, szóba került, hogy — jobb híján — bizonyos tetőtérbővítéssel belső átrendezéssel, akár 650 négyzetméternyivel is növelhető a „Centrum” árusítóhelye. — Ügy tűnik: a belvárosban nem lesz különösebb gond. Am eközben mi jut Eger más részeinek, főként peremkerületeinek? — Nyilvánvalóan a megyeszékhely egyéb területeire is gondolunk. Kiemelt feladatunknak tekintjük a belvároson túli műemlékek állagmegóvását, helyreállítását is. Tervezzük több más mellett a Rác-templomhoz tartozó, volt parókiaépület képzőművészeti stúdió, illetve vendéglátás céljaira történő felhasználását, nagy hírű fürdőnk mellett egy 300 személyes gyógyszálló megvalósítását s a strand intenzív fejlesztését. A Cse- bokszári-lakótelep északi végén, a Shell-kúttal átellen- ben, tsz-ek közreműködésével kívánunk egy 4—500 négyzetméteres — később esetleg étteremmel, parkolóval is kiegészíthető — bevásárlóközpontot létesíteni, a nyugati oldalon pedig, a Kővágó téren, ABC-áruház nyitására gondolunk, szol- gáltatóüzlietekkel, Videoton márkaszervizzel. S korszerű kereskedelmi egységekkel kívánjuk gazdagítani a Hatvani, illetve a Makiári bástyákat is, valamint a felnémeti Pásztor-völgyet. Gondunk azonban, sajnos, még a belvárosban is marad. Félő, hogy a költségek növekedése, a pénzügyi lehetőségek szűkülése miatt, már folyamatban levő munkáink is nehezebbé válnak, esetleg elakadnak — hiszen például amíg a harmadik ötéves terv időszakában négyzetméterenként átlagosan 2442 forint volt a rekonstrukció fajlagos költsége, napjainkban már több mint 16,5 ezer — további elképzeléseink valóra váltására pedig jó ideig nem is gondolhatunk. Rajtunk azonban — mondta végül dr. Varjú Vilmos — nem fog múlni. Tanácsi szerveink mindent elkövetnek, hogy a saját és a vállalati pénzeszközök koncentrálásával folytatódjanak a megkezdett törekvések. S ezért bízunk abban is, hogy az országos szervek a jövőben sem vonják meg tőlünk a támogatásukat. Gyóni Gyula Nem is olyan régen még arról szóltak a szakmai publikációk. hogy a vezetőképzés nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek a vezetők körében. A nyolcvanas évek elején még statisztikailag is kimutatható volt, hogy például a legnagyobb hazai nagyvállalatok csúcsvezetői, ha csak tehették, mellőzték — az egyébként részben kötelező — továbbképzést. Való igaz; a vezetőképzéssel kapcsolatos első központi határozatok mereven előírták, hogy a vállalati vezetőknek ötévenként részt kell venniük a továbbképzésben. Ma már nyilvánvaló. hogy ez a rendelkezés túlságosan is mechanikussá, következésképpen — és gyaníthatóan — ellenszenvessé tette a képzést a vezetők körében. ök ugyanis úgy tartják, hogy a vezetési szakma elméleti tudnivalóinak ötévenkénti átismétlése merőben fölösleges. Viszont nem lenne fölösleges — ám kezdetben hiábavaló várakozás volt —, hogy a vezetőképzők lehetőleg gyorsan reagáljanak a gazdasági környezet aktuális változásaira; hogy oktatási tematikájukban érvényesítsék a gazdaságirányítás és a népgazdaság előtt álló feladatokból adódó konkrét vezetési tenni vallókat. Gondoljuk csak meg; a „központi követelmények” ismételgetése, agitatív célzattal történő agyonmagya- rázása, a gazdasági szabályozók és az ezekhez igazodó rendeletmagyarázatok, s a mindezekhez kapcsolódó irányelvek és „főhatósági” állásfoglalások „értelmezése” lényegében nem vezető- képzési feladat. E tudnivalók elsajátíthatók a hivatalos lapokból, a szaksajtóból és persze a „főhatósági” eligazítások során. A gyakorló vezetők számár^ inkább az lenne a segítség, ha megtanítanák őket arra. hogy milyen módszerekkel, milyen technikai fogások alkalmazásával szolgálhatják legjobban a gazdaságpolitikai, illetve a gazdaságirányítási követelmények végrehajtását. Most — illetve az utóbbi években — úgy látszik, hogy szerencsés fordulatot vett a hazai vezetőképzés gyakorlata. Erre utal például az Országos Vezetőképző Központ, de más vezetőképző iskolák bőséges tematikájú céltanfolyam-sorozata is. Erre utal az is, hogy megkezdték a vezetői készségeket és képességéket fejlesztő „tréningek” rendszeresítését. Továbbá az is. hogy a vezető- képzéssel foglalkozó hazai intézmények között valamiféle versenyhelyzet van kialakulóban. Amelyik intézet jobbat, többet, a gyakorlati életben is használhatóbb ismeretekre koncentráló tanfolyami rendszert kínál, az inkább számíthat a lehetséges hallgatók —, illetve az őket foglalkoztató munkáltatók — érdeklődésére. Nagy kérdés azonban, hogy a napjainkra fölépített vezetőképző-hálózat, s annak irányítása mennyire tekinthető racionálisnak, s menynyire felel meg a hatékony működés feltételeinek? Kezdetben, a Munkaügyi Minisztérium irányításával működő bázisinitézet (az Országos Vezetőképző Központ) mellett több mint harminc ágazati intézet foglalkozott a vezetők képzésével. továbbképzésével. Hogy az ágazati intézetek manapság is az illetékes tárca irányításával dolgoznak — ez még csak-csak érthető. Hogy a bázisintézmény, a Munkaügyi Minisztérium megszűnr tével a művelődési tárcához került, ez inkább csak kényszerintézkedésként fogható fel. Végtére is mi köze lehet a vezetőképzés irányításához és felügyeletéhez egy olyan minisztériumnak, amely messze áll a gazdálkodás napi gyakorlatától, s még távolabb a gazdálkodási — következésképpen az irányítási — gyakorlatot is befolyásoló események, folyamatok és prognózisok elemzésétől? Még tovább gondolkodva : a valamikori harminevala- hány vezetőképző iskola napjainkra alig húszra csökkent. (Nem számítva az államigazgatási továbbképzőket.) S bár a szakmában dolgozók szerint egyre inkább versenyhelyzetbe kényszerítik egymást ezek az iskolák, mégis úgy tűnik, hogy ez a „verseny" inkább csak afféle presztizsverseny; különösebb anyagi és megélhetési kockázat nélkül. Ha esetleg megszűnne a vezetőképzés ágazati irányítás alá vont rendszere; ha a jelenlegi majdnem húsz helyett esetleg csak alig féltucat —. de csakis önfenntartásra ítélt — intézet működne, akkor talán valóban kialakulhatna a hallgatókért való kíméletlen —. de mindenképpen az oktatási színvonal emelését szolgáló — versengés. Végtére is mi szükség van arra, hogy az iparvállalatnál dogozó vezető az Ipari Minisztérium Továbbképző Központjában tanuljon; a posta kötelékébe tartozó vezető pedig a Postavezérigazgatóság felügyeletével működő vezetőképzőben? A menedzsment manapság — és a fejlett ipari államokban már hosz- szú ideje — önálló tudományág. Általános érvényű tudnivalóit minden vezetőnek el kellene sajátítania, függetlenül attól, hogy milyen munkahelyen. vagy milyen ágazatban dolgozik. Úgy látszik, hogy a hazai vezetőképzés — és főleg a vezetőképző intézményhálózat irányítói — még nem jutottak el ennek felismeréséig. S bár nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a hazai vezetőképzés szakmai színvonala a kezdetekhez képest — és főleg az utóbbi években — sokkal magasabbra emelkedett, mégis elgondolkodtató, hogy a vezetők kinevezésiének változatlanul nem feltétele valamelyik vezetőképző tanfolyam elvégzése. Mi több: például egy OVK-diploma még ajánlólevelet sem jelent valamely vezetői állás megpályázásakor. (V.Cs.) Verseny a vásárlókért PRÉMIUM, MINŐSÉGI FELÁR Nyereséges évzárás a baromfikeltetőnél A lakosság minél jobb kiszolgálása a fontos feladatok közé tartozik Ennek érdekében a Fogyasztók Heves megyei Tanácsa meghirdette a „Fogyasztók kiváló boltja" elnevezésű munkaver- senyt. A benevezed üzletekben február végén helyezik el a tesztlapokat, amelyeken — különböző szempontok figyelembevételével — a lakosság pontozza az ott végzett munkát. A vélemény- nyilvánítás önkéntes, a diszkréció érdekében a nevét sem köteles elárulni az értékelő. A tesztlapokat — amedyeket a boltokban elhelyezett ládákba kell bedobni — a felettes szervek, a KÖJÁL, a KPVDSZ és más testületek bevonásával elemzik. Ezután a vásárlók könyve észrevételeinek is figyelembevételével alakítják ki a végső sorrendet. A megyében összesen 38 bolt 497 dolgozója versenyez a vásárlók „kegyeiért”. A tíz városi és a 18 vidéki áfész-bolt mellett a Heves megyei Élelmiszer-kiskereskedelmi Vállalat tíz üzlete is részt vesz a munkaversenyben. A Heves megyei Szövetkezeti Baromfikeltető Vállalat mindenképpen elégedett lehet az 1984-es évvel. A nyereségük mintegy harminc százalékkal meghaladta az előző esztendő eredményét. Ennek köszönhető, hogy például a törzstartó gazdaságaiknak több _mint hárommillió forintot utaltak ki tojásprémium, illetve minőségi felár címén. Amint azt Sárosi István igazgató elmondta, tavaly 19 millió napos állatot keltettek ki, s ha ehhez még hozzászámítjuk a víziszárnyasokat, akkor összesen 21 millió „apróság” látta meg náluk a napvilágot. A kiemelkedő siker elsősorban a kelési százalék javulásával magyarázható. Különösen fontos ez, mert egy százalék kelési eredményjavulás másfél millió forint tiszta nyereséget hoz a „konyhára". Ennek köszönhető továbbá az is, hogy a kon- kurrens cégek elé kerültek, hiszen míg mások 8,50—8,70 forintért adnak egy-egy csibét, addig ők 8,20-ért. A jó kelési eredmény „titka” nagyon egyszerű: nem kellett hozzá más, csak az, hogy a dolgozók nagyobb gonddal, figyelmesebben végezzék a munkájukat. A vállalat vezetésének az a célja, hogy az idén tíz százalékkal magasabb nyereséget érjenek el, mint az elmúlt évben. Nem lesz könnyű dolguk — hiszen a kereslet egyre csökken —, de ha a minőség színvonalát tartani fogják, akkor nyugodtak lehetnek.
