Népújság, 1985. február (36. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-25 / 46. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1985. február 25., h M8 Egy hét... Ketten az úton Mi, negyvenesek, ifjakként tapsolhattunk nekik. Már akkor a könnyűműfaj élvo­nalában tündököltek. Azóta évtizedek teltek el, s közben újabb csillagok ragyogtak fel, s hulltak a semmibe. Ok azonban maradtak, to­vábbra is az elsők között, átvészelve különböző divatok viharzását. Nem hódoltak be, nem játszották a csak azért is fiatalt. Mindössze azt tet­ték, amit régebben csinál­tak, igaz, mind magasabb szinten. így aztán nemcsak hajda­ni közönségüket tartották meg, hanem újabb híveket is szereztek. nekik is kínáltak meglepe­téseket Negyven percet kaptak, s ebből minden pillanatot ki­aknáztak. Olyannyira, hogy joggal nehezményeztük az egyébként rendkívül tehet­séges Antal Imre teljesen fe­lesleges műsorvezetői köz­reműködését. Nem véletlenül, hiszen en­nek az estnek csak két fő­szereplője volt. Ok indultak a felénk ve­zető úton, s kalauz nélkül is hazataláltak... Pécsi István A KÉPERNYŐ ELŐTT­giát nem kímélve, „belebúj­tak” az eszkimók bőrébe, s végigszenvedték kínjaikat örülték örömüket. Olyan val­lomás született ennek a sa­játos népcsoportnak az éle­téről, amely egyedülálló. Ezért aztán olykor meg is feledkeztünk arról, hogy ka­mera kíséri a kutya vontat­ta szánt s úgy éreztük, mintha mi is ott loholnánk csontig dermesztő, fagyos szélben. Annál is inkább, mert a „hősök” szemnek te­kintették a felvevőgépet, s egy-egy sikeres vadászat után úgy mutatták neki a zsákmányt, mintha egy tár­sukkal akarták volna bol­dogságukat megosztani. Nyilván ez a stábnak szólt, nemigen tudták felfogni még a sarkvidéken élő em­berek, hogy a filmtekercs útján arcuk és mozgásuk milliókhoz eljut. Ebből fakad a látvány romlatlansága, egyedisége, megismételhetetlensége. Az­óta sok sarkvidéki tél és nyár elszállt, már az eszki­mók is megismerkedhettek a modem élet vívmányai­val. Nem szólva rólunk, akik nap mint nap részesedünk különféle látványosságok­ban. egyszer a pigmeusok, másszor a lámák életébe nyerhetünk bepillantást. Su­san Sontagh, e kitűnő ame­rikai esszéista írta a ma­gyarul is megjelent, A fény­képezésről című írásában, hogy alapvetően megválto­zik az új képrögzítési lehe­tőség által a külvilághoz va­ló viszonyunk. Mindenhová behatolhat a kíváncsi szem, egyre inkább befolyásolja viselkedésünket, hogy mi is egy pillanat alatt megörökít- hetők, „tárgyiasíthatók” le­hetünk. Ez a mindenhová bekandikáló figyelem elve­heti azt a természetességet, amely valaha — talán épp e film elkészítése időszaká­ban — jellemezte az em­bereket. A néző minderre csak ak­kor eszmél rá, amikor nézi ezeket a képsorokat, ame­lyek régen készültek, régen halott emberekről. Mégis, mintha itt lennének velünk, s talán többet tudtunk meg róluk, mint közvetlen szom­szédainkról. Gábor László Amit csinálnak, egyedi, aligha utánozható, hangvé­telük sajátos, stílusuk mar-r káns. Ajándékuk hamisítat­lan érték. Erről győződhettünk meg pénteki, televíziós bemutat­kozásuk alkalmából is. A Ketten az úton című, gond­dal szerkesztett produk­cióban — a dicséret ezért azt a Csenterics Ágnest, il­leti, aki a rendező szerep­körét is elegánsan, ízlésesen látta el — Záray Márta és Vámosi János ismét bizonyí­totta, hogy megéri farkas- szemet nézni a múló Idővel. A valamennyiünk számára szimpatikus művészházaspár nemcsak képességei legjavá­ból adott ízelítőt, hanem a maradandó érzések értelmét, mind többre, mind nagyobb teljesítményre sarkalló ere­jét is hirdette. Nem szavak­ban, lagymatag frázisokban ! Ennél sokkal megnyerőbben, hatásosabban. Sorsukat vil­lantották fel, s mondandó­juk igazáért életük tényei érveltek. Magvas leckét adtak igé­nyességből, ízlésformálásból is. Megválogatták számaikat, érzékeltették azt, hogy nem elég a mindannyiunkban ott szunnyadó nosztalgiavágyra alapozni, valamire való si­ker csak úgy születik, ha az alkotók folyvást friss lele­ményekkel jelentkeznek. Ezért gondoltak nem csak egy korosztályra, nem csak azokra, akik dalaik nyomán visszaálmodják emlékeikben a voltnál sokkal szebbé min­tázott ifjúságukat. Számí­tottak a kevésbé korosakra, A film varázsa Ritkán gondolunk bele ab­ba, hogy mennyire megvál­toztatja életünket, a való­sághoz való viszonyunkat a fénykép, a film. Természe­tesnek tetszik már, hogy meg lehet örökíteni a világ jelenségeit, figyelemmel le­het kísérni olyan dolgokat, amelyek időben és térben messzi esnek tőlünk. Ha egy-egy olyan alkotással ta­lálkozunk, amelyek e tech­nikai lehetőség hőskorában keletkeztek, valamit megér- zünk abból a csodából, ame­lyet e minden megelőzőnél pontosabb képrögzítési mód jelentett Szombaton, a 2-es csator­nán, egy olyan amerikai do­kumentumfilmet vetítettek le, amely 1920—21-ben ke­letkezett, s „műfajteremtő” volt. Vagyis olyasmit talált ki a rendező, ami eddig nem létezett. Filmjében egy nép­csoport különleges életét áb­rázolta, nemcsak a néprajz különlegességére figyelve, hanem arra is, miből fakad ez a másfajta életmód, mi­lyen jellegzetes környezetben, lehetőségek között vívják mindennapi küzdelmüket az eszkimók. Olyan világ ez, amelyről csak homályos sej­telmeink lehetnek, a legzi- mankósabb tél is csak egy- egy sarkvidéki nyarat idéz­het föl számunkra. Nagy iz­galommal figyelhettük azo­kat a cseleket, amellyel Na- nuk, a nagy vadász min­dennapi élelmüket megszer­zi, családja megélhetését biztosítja. Csak elismeréssel adózhatunk azoknak a fil­meseknek, akik erőt, ener­A NAGYBÁTONYI KAMARAEGYÜTTES EGERBEN A barokktól — a XX. századig A Nagybátonyi Ka­maraegyüttes csütörtö­kön este adott hangver­senyt az egri Ifjúsági Ház színháztermében. Ez az egri közművelődé­si intézmény egyre bő­víti kapcsolatait azokkal a vidéki, feljövőben le­vő együttesekkel, ame­lyek Eger zenei életét gazdagíthatják. Ez a kamaraegyüttes jog- gel kelthetett érdeklődést az egri zenekedvelők között. Nemcsak az igényes zenei program bizonyult vonzó­nak, hanem az is, ahogyan az egyes műveket megszó­laltatták. És nemcsak aszú­kén vett „szakma”, karna­gyok, művésztanárok, ének­és zenepedagógusok, de az egri koncertközönség jó része is jelen volt ezen az estén. A műsor első felében Bach: Kunst der Fuge V. és IX. tételét és III. branden­burgi versenyét szólaltatták meg. Mozart Esz-dúr kürt­versenyét Víg Péter ad­ta elő. A két szám a XVIII. századot idézte és art a mai felfogást, amely szerint a kortárs zenét sem lehet ér­teni, értelmezni, ha az iga­zi elődök szellemi örökségét nem tiszteljük, mi több, nem állítjuk oda mérceként a mai embernek. A hegedűsnek és koncertmesternek is gya­korlott Torják Vilmos el­mélyült zenélésre serkentet­te vonósait, míg Víg Péter a kürtverseny második té­telében élte át igazán a ze­nét, a lírai áradást. A műsor második felét Farkas Ferencnek Piccola musica di concerto című al­kotása vezette be. A hangu­latos mű mintha csak han­gulati előkészítésül szolgált volna Stravinsky Miniatűr­jeihez. Ez az a nyolc darab hangszeres apróság minden ízében art a könnyed és ezer hatást befogadó muzsikust állítja elénk, akit a „közön­ség éppen elevensége, el­apadhatatlan ötletei miatt szeret”. S amiért igazán érdemes volt Egerben a nagybátonyi zenészeknek bemutatkozni­uk: Britten: Simple Simpho- ny című műve. Az angol ze­neszerző művei nálunk rit­kábban fordulnak elő a kel­leténél. Életérzése, zenéje, azok a hatások, amelyek harmóniái, dallamvilága kap­csán keletkeznek bennünk, megérdemelnék a Britten- művek gyakoribb műsorra tűzését. Ez a viszonylag nem nagy terjedelmű, négytételes mű értékeinél fogva lebilin­csel, mélyen szántó gondo­latokra készteti a hallgató­ságot. Az egész műsorért a kar­mesteri feladatokat ellátó két zenészt, Lórencz Pétert és Torják Vilmost dicsérjük elsősorban, azt azért tesszük, mert tudjuk, hogy egy ilyen amatőr együttes esetében mekkora szakmai és emberi erőfeszítés a jó eredményt kicsikarni, ilyen színvona­lon létrehozni. A STÍLUSGYAKORLATOK a gárdonyi színházban Színpadi „légtornász-mutatvány” Kétnapos vendégjátéka alkalmából a Katona József Színház bemutatta az egri Gárdonyi Géza Színházban Ray­mond Queneau Stílusgyakorlatok cí­mű színpadi művét. Nem vígjáték, nem szatíra, nem kabaré, de nem is csak jelenetek összefüggéstelen sora ez a mű. Nevezhetnénk rövidre szabott, gyilkos célzatú, szatirikus apró drámáknak a sorjázó epizódokat. Az eset, ahogyan egy amatőr író... (Fotó: Kőhidi Imre) Hatásuk mindenképpen kettős. Végignevettük ezt a gyorsan lepergő másfél órát, nevetésünkkel együtt ját­szottunk a színészekkel, mert mindent érteni, fel­fogni és megtartani akar­tunk ebből a játékból. És túl a nevetésen, megőrizni az élményt. Nemcsak a más­fél óráét, nemcsak a játék elröppenését. Sokkal többet. És hogy a humor, a tréfa, erősebb esetben a minden jellemet levetkőztető szatíra mennyire nem illékony mű­faj, azt magunk is érezzük: az előadás után a jelenetek újraperegnek előttünk, nem elmosódó képek villannak fel, de éles vonalakban ve­títődnek elénk az arcok, az arcra kifeszülő figyelem, a belső történésnek az a le­nyomata, ami fölött olykor nem tudunk, nem is aka­runk napirendre térni. A lá­tottakat ugyanis nem tudjuk elhessegetni, magunkra vo­natkoztatjuk nem egy pasz- szusát az eseménynek. És csak azért, mert az író, a színész, a rendező, a leját­szódó események, az azok­ban összefonódó ötletek so­ra — nem ünneprontás ez! — tanítani akartak minket. Az abszurddal a mindenna­pi élet fonákságait tanítot­ták félismemi. Meglátni a magunk és mások ostobasá­gának, lehetetlen szerepját­szásának következményeit. Queneau alapszövege, amelyre az egész játék épül, jóformán semmi. Ha úgy veszem, színpadi halandzsa, amire lehet helyzeteket épí­teni. Mert akik ezlt a játé­kot űzik;, a színpadon a hosszú nyakkal, a gombbal, a paszománnyal, már nem­csak az utazásadta idegi fe­szültségeket vetítik ki ma­gukból, hanem azt a több­letet is, amiből a minden­napi drámák sora szárma­zik: önmagunk „fontosságá­ból”, annak a megjátszásá- ból, hogy nélkülünk más­képp forogna a Föld. Kedvünk támadna végig- elemezni art. a képzettársí­tási bukfencet, ahogyan a kaszáló apa és fia beszélge­tésébe a francia vidéken a francia kisváros okos kis­polgára belehajt a kerék­párjával: ahogy biciklijét jobb híján odatámasztja a báván álló fiú combjához, majd nagyképű, az adott helyzetben képtelen, tudálé­kos „dumába” kezd. Azok után, ami az apa és fia kö­zött addig folyt. Hogy ez a pxarasztfiiú miért egyenesíti ki a kaszát és ahogyan az apa véget vet a jelenetnek, további gondolatokat ébresz­tenek, mert az itt a cselek­vést már a bölcselkedés is követheti;. Csak érintjük: az élet ellehetetlenülése taiánl ott kezdődik, amikor a boncnok úgy fűrészeli ketté a kopo­nyát, mintha fát látna mar ga előtt. Neki az nem em­beri érték már, csak egy anyag, sünit fel kell dolgoz­nia. Ki az őrült és áp>olója? Ki a rokonszenvesebb? Az író gyötri magáit az egyik jelenetben, panasz­kodik. hogy nem tud írni és szörnyű dolog, hogy a dráma, a szonett, az eposz, a regény csak kín, s min­den formának a fortélyát meg kellene tanulnia. Egy másik jelentben terjesztik a papírlapot, amelyről art ál­lítja osztogatója, hogy meg­írta. rajta az igazságot. De a jelenet abbamarad, sem a papír tartalmának, sem a közönség reagálásának to­vábbi felfogására-megkér- dezésére nem kerül sor. Ugyan miért? Póztalan írás Queneau alapszövege. A Katona Jó­zsef Színház színészei tele­rakták ezt a szöveget mi­mikával, gesztusokkal, dra­maturgiai felbontásokkal, kimerevítésekkel, a humor­nak egy olyan eleven ára­dásával. amelytől a másfél óra kitűnő attrakcióvá ne­mesedik. A színészi képes­ségek és az adott színpa­di lehetőségek jó találkozá­sává épik. Bán János, Dör- ner György és Gáspár Sán­dor a lég tóm ászok ügyessé­gével, beidegződésével ját- szák. S ha már a cirkuszi hasonlatnál tartunk, ezeknél a mutatványoknál a két ..Untermann”, Dörnler György és Gáspár Sándor végezte a munka oroszlánrészét, míg az ezerarcú. hallatlanul szellemes arckifejezésekkel, gesztusokkal végpontozó Bán János befejezte a jelenete­ket. Lábas Zoltán díszletei közé rendezte ezeket Sa­lamon Suba Lászlói S ha a Queneau-kézirat 99 jelenetéből csak 26 tételit játszottak él. a közönség kí­váncsivá lett, mi is marad­hatott még a tarsolyban? Pedig így is, mintha mini­dig rögtönöztek volna! ... és ahogy a parasztember dolgozza fel Farkas András VLADIMIR VOLMA: Alkalmas parkolóhely Ott állok a fürdőszobá­ban a tükör előtt, vállamon a törülköző, kezemben az ecset. PaneVházban lakni — ez se kutya, ennek az élet­nek is megvannak a maga örömei. Például, még a mos­dónkban csörgő víz zaja sem képes túlharsogni felső' szomszédunk, Navratil és a felesége csevegését, ö is éppen most borotválkozik. — Lehetetlen alak, egy­szerűen lehetetlen! — pat- top a szomszéd. — Ugyan, minek kötsz belé?! — kiabál a felesége, alighanem a konyhából. — Szerintem, nagyon jói ne­velt és művelt ember, na­gyon szeretem ez elbeszélé­seit. Ebből azt a következtetést vonom le, hogy az egy eme­L________________ lettel följebb lakó, kedves szomszédok éppen rólam be­szélgetnek. — Nem tudom, mit kezd­jek ezzel a fráterrel! — or­dítja a férj. — Képzeld, már megint a mi oszlopunk mel­lé állította a járgányát, mint­ha nem tudná, hogy ez a mi helyünk! — És ezért tartod gazem­bernek? — Értsd meg már vég­re, Jana, mégiscsak vannak elemi illemszabályok! Ne­künk kék Skodánk van, és őkelme angyali nyugalom­mal ugyanilyen kocsit vesz. Mi éveken keresztül a lám­paoszlop mellé állítjuk az autónkat, és most ő ugyan­oda tolakszik... Nem, ez így nem mehet tovább! — Nincs igazad, Jiri — felel nyájasan Jana. — Az ember oda állítja a kocsiját, ahová a kedve tartja, nem­de? Azután csend támad, csak a két borotva surrogása hallatszik: az enyém hang­ja nyugodt és szabályos, az övé meg ideges és felzizze- nő. — Remélem, megbocsá­tasz nekem, drága Jiri: de a dolog úgy áll, hogy én magam állítottam a kocsin­kat az utca végén a túlsó oldalra... Mi ebben a baj, nekem így kényelmesebb... És a szomszédunk is oda­állhat a mi helyünkre, az oszlop mellé... Némán mosolygok. És hir­telen Jiri Navratil dühös üvöltése harsan a fülembe: — Hányszor mondjam ne­ked, hogy a mi helyünkre állítsd a kocsit, az ördög vigyen el! ! ! Ezen a héten már háromszor mostam le az ő tragacsát! Fordította: Gellért György

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents