Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-12 / 9. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1985. január 12., szombat BARÁTBÓL — ÜLDÖZÖTT Közellenség lett a kutya? f. Egy a kivert kutyák közül „Jön még kutyára dér.. Idézzük tréfásan, de nem minden él és fenyegetés nélkül a jól ismert szállóigét annak, akire neheztelünk. Az elmúlt hónapokban sokak'haragjának leggyakoribb célpontja pedig épp a szóban forgó négylábú volt. Azoknak is elsősorban az utcákra, terekre kicsapott, gazdátlanul falkákban kóborló példányai, őket üldözik, dobálják kora hajnalban a tejes és péksüteményes kocsik rakodói, mondván: kitépik a zacskókat, belelefetyelnek a tejbe, s falnak a még gőzölgő zsemlékből, kiflikből. Hajkurásszák a hontalan ebeket a házmesterek is. mivel a lakótelepi kukákat borítgatják élelem után szaglászva. Furkóst ragadnak az iskolák pedellusai is, mert a gyerekek jó szívvel megosztották az éhező, könyörgő gombszeműekkel az uzsonnát, s így odaszoktatták őkét a diákkonyhák, menzák környékére. S még sorolhatnánk oldalakon tovább az üldözőket. Van persze olyan járókelő is, akinek a könnye kicsordul egy- egy kicsapott csatangoló, vézna, csapzott szőrű — valaha szebb napokat megélt korcs láttán. Egy koncsorgi vallomása Ha egy ilyen szerencsétlen négylábút „behívnánk egy beszélgetésre”, főleg, ha szavakkal is tudna panaszkodni, alighanem ilyesmit mondana: — Bizony, tényleg volt idő, amikor szépen fénylett az én bundám is, noha nem valami előkelő „kék kutya- vérből’’ származom. Kedves gyerekkezek simogattak, sőt rongyszőnyeg is került az ólam aljára, no meg finom falatok jutottak a tálkámba. Aztán egy napon megváltozott minden. A szomszédba piciny, de annál előkelőbb pekingi pincsi érkezett. Aztán, az én gazdáimnak is ő lett a kedvence. Számomra a szeretetükböl még egy jó szó sem jutott, a csöppnyi öleb árnyéka elhomályosította felém a látásukat, s színüket. Aztán, szó szerint akolbólintottak. Mint megannyi társam, kivert kutya lettem én is. Azóta élelem után kosiatok, csordákban rójuk az utcákat, tereket. Télvíz idején a praclimat véresre marja a sós latyak, s a csillaggarázsokban álló autók alatt éjszakázunk, amíg melegek. Sokszor már- már irigyeljük azokat a szerencsétlen rokonokat, akiknek a halálra gázolt teteme az utakon fekszik... ! Valahogy így lesznek a bundás kedvencek kegyvesztettek. Megunjuk őket, aztán szabadulni kívánunk tőlük, ki így, ki úgy. Vannak akik egy hét végi kiránduláson — talán mert az évi 71 forintos ebadót is sokallják —, autóból lökik ki négylábú játszótársukat. A kegyetlenebbjeik pedig farkukra kötött zörgő dobozzal vadítják el őket. Mások egyszerűen bottal zavarják el kutyájukat a portáról. Akik eladják kertes házukat, s társas, netalán lakótelepi lakásba költöznek, azok azért menesztik az ebeket, mert a szűkre szabott négyzetméterek nem kedveznek az állatnak sem. Teher lesz tehát a hűséges barát, amelyik ősi ösztönére hallgatva még őrzi az új lakás rideg küszöbét. De a folytonos rugdosás, űzés hatására elvadul. Belőlük lesznek a város melletti települések csirkeóljainak éhes fosztogatói, a védett vadaskertek dú- lói, liba-, tyúkfarmok, birkaólak rémei. S mi kétlábú kultúrlények, álhumánus állatbarátok ilyenkor kiáltunk segítségért a KÖJÁL-hoz, a közigazgatás kemény példáját igényelve. Nem kis fejtörést okozva ezzel megyénk városi tanácsainak és a közegészségügyi szervezeteknek. Harapást — nem a szőrével Wölfinger András, a megyei KÖJÁL járványügyi ellenőre elmondja, hogy véleménye szerint az egész „kutyaügy” az urbanizáció, azaz az elvárosiasodás okaira vezethető vissza- ö nem olyan derűsen fogja föl a dolgot, mint ahogy a népi adoma — „kutyaharapást szőrivel” — sőt, akkor van gondjuk igazán, ha gazdátlan eb harap meg valakit. Az áldozatok legtöbbször az állatokkal barátkozó gyerekek, akik ráadásul rettegnek a harapás után elkerülhetetlen oltástól is. Ami nem csoda, hisz a veszettség elleni szérumot a legérzékenyebb testrészbe, a hasba kell beszúrni. Az oltás pedig csak akkor kerülhető çj, ha az egészségügyiek tudják, olyan kutyáról van szó, amelyik már kapott injekciót, s nem mondható még éppen kóbornak. Ezzel kapcsolatban színes epizódot is elmesél az ellenőr. Nemrégiben egyik kolléganője kénytelen kelletlen naponta parízerrel csalogatta a megfigyelés alatt álló „muci kutyuskáját” azért, hogy csak el ne tűnjön a környékről a szerencsétlen pára. Ám még ennyire sem tartják viccesnek a koncsor- gó korcsok létét városi tanácsaink tisztviselői. Nem csoda, hiszen jóformán pénzük sincs a gyepmesterek által befogott utcai csavargók élelmezésére, amelyek így ki vannak szolgáltatva a gyepmesterek kénye-kedvé- nek. Sütő Györgynétől, a hatvani városi tanács osztályvezetőjétől halljuk, hogy a Zagyva partján élőket is rémisztgetik a gazdátlan kutyák, s a helybéli gyepmester pár napig ketrecben tartja a befogott példányokat, vár a gazdáikra. Ez idő alatt szerény napszámbért tudnak fizetni, később pedig sajnos elkerülhetetlenül az enyészet sorsa vár az állatokra. Hevesen — mint Zbiskó Vilmos, a hevesi városi tanács előadója tájékoztat —: még csak most van „folyamatba téve” a kutyák sorsa. Egyébként az alföldi városkában a metsző téli szeles napok különösen kergetik a hontalan kutyákat, a meleget sugárzó falak közé. S még vállalkozó sincs arra, hogy befogja őket. Szabó Lajos, a gyöngyösi városi tanács főelőadója arról tájékoztat, hogy a mát- raalji településen is folyik az ebhajsza. Sőt, negyedévenként a rendőrök és mezőőrök hajtóvadászatot is tartanak a város külterületeiben, ahol bizony kíméletlenül lepuffantják a gazdátlan kutyákat. A belvárosban pedig a gyepmester fogja „rövid pórázra” őket. Rakusz Gyulának, az egri városi tanács gondnokságvezetőjének is „fő a feje” a hívatlan lábatlankodók miatt. Különösen olyan esetben, ami pár évvel ezelőtt is előfordult. Akkor ugyanis a Dobó téri turisták lábába martak a harciasabb kanok. A sintérkutyát is lelőtték A megyeszékhelyen motorral is felszerelt gyepmester hivatása a kutyák kordában tartása. Most Farkas Elemér, az Eger határában levő kies sintérlak lakója. Korábban állatgondozó volt. Korántsem olyan rideg, szőrös szívű „pecér”, mint amilyennek a köztudat gondolná. Persze, hálátlan feladatát el kell látnia. Ottjártunkkor városszéli jégvirágos ablakú szolgálati lakását, a dróttal elkerített „megőrző karámban” két fekete hóba süppedő szőrpamacs „vigyázta”. Előttük két sárga tálka vízzel és eleséggel. Bízik abban, hogy a mostaniak csak átmenő vendégek lesznek, mert ha nem jönnek értük öt nap után, akkor... Bár jómaga ezt sohasem tudná megtenni, mindig mást kér meg erre. Fizetése alig haladja meg a háromezer forintot, s ebből aligha futja az „átmenő vendégek” élelmezésére. Általában a tanácsi kényszer- vágóhíd hulladékával, meg ételmaradékkal táplálja „kosztosait”. Sajnos elég ritkán fordul elő, hogy a gazdák az eltévedő ebeik keresésére indulnak. Pedig jó néhány olyan példány is megfordult nála, amelyik előkelő „kutyacsaládfával” büszkélkedhet. A szerencsétleneket látva, sokszor csodálkozik az emberek szívtelenségén. Tudniillik bármennyire is meglepő, neki is volt egy társa, egy német juhász, amelyik a kóbor „rokonok” befogásában segítette. Pár hete aztán valamelyik mezőőr lelőtte. Pedig már ismerhette volna... Egyébként is rosszul kezdődött számára az év, oda lett a saját kocsija, s most gyalog, meg kismotorral bóklászik az el- bitangolt kutyák utárt. Egy alkalommal majdnem megbüntette a rendőr, arra hivatkozva, hogy kismotoron tilos az ebszállítás. Cserélünk-e eben gubát? A megyei tanács pénzügyi osztályának tájékoztatása szerint szükebb hazánkban mintegy 43 ezer házőrző, öleb, és díszkutya után 3 millió 69 ezer forint adót fizettek be. Ám, ezen kívül vajon hány „törvényen kívüli” lehet? S meddig tart még egyáltalán ez az egész kutyatéma. .. ? Elsősorban talán az atya- la-patyalázó, majd hálátlanul hátat fordító kétlábúak- nak kellene megváltozni Vagy akár megoldás lehetne egyik állatorvos ismerősöm tréfás javaslata, miszerint be kéne vezetni a „tap- pancslenyomatot” amely alapján azonosítani lehetne a kutya gazdáját. Mert bizony-bizony • legtöbbször mi emberek teremtünk önmagunknak és a négylábúaknak is „kutyavilágot”! Soós Tamás A TÖRTÉNELEMTANÁR EMLÉKEZIK ,,Találkozó a következő évezredben...” Amikor nyugdíjba vonult, utolsó szemináriumát azzal fejezte be, hogy rajtunk hallgatókon keresztül minden volt tanítványát meghívja egy Dobó téri találkozóra, amelynek időpontja 2000. január 1. déli tizenkét óra. Az egri főiskola előadótermében csupán húszán ültünk akkor — húsz leendő történelemtanár. Ha ösz- szes volt tanítványát értesíthetnénk és azok mind eljönnének. több mint 10 ezren lennénk akkor azon a téren. Dr. Molnár József történész ugyan ott lesz-e...? Bizonyára. Fiatal ember. Nem kora. hanem szellemi frisse- sége alapján. Még mindig aktív. — óraadóként ma is dolgozik. Előadásain telt ház van, mert kevés hallgató engedi meg magának, hogy a színes, izgalmas, anekdotával teletűzdelt óráiról elmaradjon. Negyvenhárom éven át dolgozott a pedagógusképzésben. Szekrényében elismerések egész sora. közte a Munka Érdemrend arany fokozata és a Szocialista Kultúráért kitüntetés. Tíz tankönyvet, huszonnégy tanulmányt, több száz újságcikket irt. Valljg, hogy a nevelőmunka fokmérője a türelem, és amikor vizsgáztat. sohasem arra kíváncsi, hogy mit nem tud a tanuló, hanem az ellenkezőjére. Vácról indult. Édesapja munkásember volt. Negyedik gyermekként született. Kiváló szellemi képességeire, fantasztikus memóriájára hamar felfigyeltek a tanárai. Nézem az indexeit. Csupa kitűnő, kiváló minősítés díszeleg a rovatokban. — Azért nem volt ez olyan egyszerű — mondja. — Kisdiákként, tizenkét évesen még meg is buktam matematikából. A pótvizsga sem sikerült, hát maradt az évismétlés. Abban az esztendőben halt meg az édesanyám. Megkérdeztem a nővéremtől, hogy miért lett beteg, ö azt válaszolta: mert rosszul tanulsz... Attól a naptól kezdve lettem osztályelső. 1932-ben a bajai Tanítóképző Intézet hallgatója lett. Budán szeretett volna tovább tanulni, de az ottani intézmény „elit” szülők gyermekeit várta szívesen és az ő apja „csupán” vasúti fűtő volt. A Duna-parti városban nem csupán az iskolapadban érték sikerélmények, de a tornateremben és a focipályán is. Százhatvan centi- méteres magasságát meghazudtoló fizikai ereje volt, bravúrok sorozatát hajtotta végre. „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel” — énekelték a divatos slágert akkor, amikor neki háromezer pengőt ajánlottak fel, hogy a Csepel focistája legyen. Nem vállalta, mert a tudományos munkát fontosabbnak érezte. Művészi szinten tudta egyeztetni a sport- és a szellemi tevékenységet. 1937 és 41 között, amikor a Szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola történelem—magyar—testnevelés szakos hallgatója volt, tenisz-, asztalitenisz- és műkorcsolyabajnok lett egyazon esztendőben. A sakkvereenyen csak második — mondja és látszik az arcán. hogy még ma is bosz- szantja e „kudarc”. — Hogyan jutott minderre ideje? — Megtanultam jól gazdálkodni. vele. Ebéd után mindennap aludtam egy órát, aztán a hónom alá csaptam a tankönyvet és irány a temető... — A temető...?! — Persze. Ott a legnagyobb a csend. Ha egy kollokviumra rászántam három napot, biztos voltam a jelesben. — Az akkor nem is rossz KEAC-ban klasszisok között volt a közönség æ kedvence, mint például Lakat Károly, ön milyen volt a pályán? — Gyors... És azt hiszem, pimasz is. Nem tartottam tiszteletben a nálam 30 centivel magasabbakat sem. Ha kellett, felugrottam és lefejeltem őket, ráadásul úgy, hogy a bíró észre sem vette, hogy felugrás közben beléjük löktem. Mindent összevetve, viszont nem voltam agresszív játékos. 1943-ra a szegedi főiskola történelem tanszékének díjtalan gyakornoka lett. Sík Sándor előadásait hallgatja az egyetemen és „mesterének” örök tisztelőjévé vált. Aztán a háború beleszólt az életébe. — Az első időszakban nem tudtam, milyen nehéz a katonaélet. Focistaként a hadsereg üdvöskéjének tartottak, de később elkerülhetetlen volt, hogy m elinduljak a frontra. Abba az irányba indultunk, amerről a magyarok bejöttek a honfoglalás során a Kárpát-medencébe. Életemben először akkor láttam a Vereckei szorost. Mint történész, mindig vágytam rá, hogy megismerjem. de akkor valahogy nem boldogított a látvány. A fronton a szegedi 5. hadosztály egészségügyi gépkocsizó oszlopának vezető tisztjeként nem is tudta, hogy időközben egy profesz- szora javaslatára kinevezték az Egri Érseki Tanítóképző Intézet tanárának így visz- szatérve szülővárosába, Vác- ra ment, ahol olyan „elégtételben” részesült, hogy annak az iskolának lett nevelője. amelyben annak idején megbuktatták. 1946-tól dolgozik Egerben: 1950 és 52 között a képző igazgatója, majd a főiskola történelem tanszékére kerül. 1961-ben docens lett, hat évvel később főiskolai tanári fokozatot szerzett 1952—54- ig vállalta a TIT-szervezet titkári funkcióját és olyan életet varázsolt az ismeret- terjesztésbe, hogy országos elismerésekben részesült. Akaratlanul ar,ra gondolok, hogy bizonyára ezért futotta neki arra, hogy „csupán” több ezer pedagógust indíthasson útjára, „csupán' a felsorolt területek gondjait rendezze el. — Amit én adtam, azt forintban nem lehetett megfizetni. De annyit -kaptam a tanítványaimtól, hogy nem adósaim. Nem tudok olyan helyre menni, ahol ne találkoznék egykori diákjaimmal. Megnyugtató látni, hogy ők másoknak, a náluk is fiatalabbaknak adják tovább, amit tőlem kaptak. Bánt, hogy a történelemtanítás nem abba az irányba változik, amerre m mozdulnia kellene. A sok száraz tény középpontba helyezése kiöli belőle a szépet, az életszerűt, a legendásat. Ezt a cikket bizonyára sok szülő is elolvassa, hát írja meg: ne akarják a gyerektől elvenni a játék örömét. Ügy érzem, egyre kevesebben tudják, hogy számukra annál fontosabb talán nincs is a világon... Hallgatom szavait, nézem szemét, figyelem gesztusait és elhiszem, hogy valóban ott lesz a Dobó téri találkozón 2000 első napján, akkor már 83 esztendősen. de ugyanilyen fiatalosan. Szabó Péter
