Népújság, 1985. január (36. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
NÉPÚJSÁG, 1985. január 5., szombat . * 31 ...lg « (|. A- V£r ijr“ ■■Nnpvp gj, 'Íí|f , 'Ip |p 3* ’’Hfl > * • BIZONYÍTVÁNY Aminthogy az iskolákban minden nyárelőn elérkezik a számadás ideje, valahogy úgy szoktunk hozzá az elmúlt esztendő mérlegének megvonásához. Ami most az 1984-es évet tekintve más, több a szokásos évi rutinösszeadásnál. Mert most a múlt egy darabjává válik egy több éves korszak is. Egy mondatban mindez csak annyi: túl vagyunk a nehezén. Adassék meg a türelem a hírlapírónak, hogy kicsit részletezze e sommás megállapítást. Hiszen ez az egyszerű mondat a hétköznapi gondolkodásban, minden családban, számtalan bővítményt kap. A gazdasági viszonyok ott egyszerű, családi bevétel — családi kiadás könyveléssé egyszerűsödnek. És való igaz, hogy az effajta mérleg az utóbbi időben kevés derűre adott okot. Senkit sem vigasztal az egyszerű tény: a lakossági OTP-betétállomány szakadatlanul növekedett e nehéz időkben is, másnak tehát volt, van pénze. A család, az egyén számvetésének alapvető mércéje ugyanis önmaga lehetőségei és azok ki- teljesülése. Ha ez így van — márpedig ez okkal feltételezhető —, próbáljuk ebből a megközelítésből vizsgálni a nagyobb közösség utolsó fél évtizedének teljesítményét! Hiszen most öt éve született az a sok-sok döntés és végül kongresszusi határozat, amely mára alapvetően új irányt szabott a hétköznapi életnek is. Noha elsősorban a gazdaságot érintette. Akkor — késve, évekkel a döntést kikényszerítő világgazdasági átrendeződés után — fordulat következett be. Kényszeres, egyáltalán nem szabadon választott cselekvések, amikor a hibák kockázata sohasem csekély. Talpon maradni — ez volt a tét. A magyar vezetés mégsem elégedett meg akkor ennyivel. Vállalkozott. Igen, e válsághelyzetben vállalkozott! A párt ekkor úgy ítélte meg, hogy egy részről a magyar gazdaság, másfelől a magyar társadalom, rendelkezik azokkal a tartalékokkal — még inkább: azon tartalékok mozgósításának képességével, akaratával —, amelyek egy ilyen méretű vállalkozás sikeréhez szükségesek. Azokban a nehéz, csaknem válságos időkben négy olyan feltételt szabott önmaga számára ez az ország, amelyet együtt, egyszerre, a világ egyetlen más országa sem volt képes, még felállítani sem. Először is: eleget tenni, pontosan, komoly félként napi fizetési kötelezettségeinknek. (Akkor, amikor az adós országok többsége átütemezést kért.) Másodszor: évi, csaknem egymilliárd dolláros külkereskedelmi hiányunkat öt év alatt aktívvá, többletté kell módosítanunk. (Zárójelben: a világpiaci pangás idején ehhez végül még három év sem kellett...) Harmadszor: stabilizálni keli az elért élet- színvonalat, legalábbis össztársadalmi méretekben. (Miután az életszínvonal minden fontos eleme számokkal leírható, országos összesítésben vitatkozni sem lehet azon, hogy ez sikerült.) Negyedszer: fenn kell tartani a gazdaság radikális átformálása közben is a teljes foglalkoztatottságot. Hajlamosak vagyunk legalábbis természetesnek venni azt a tényt, hogy nálunk mindenkinek van munkája; de gondoljunk a nem szocialista országokra, ahol még Japán sem dicsekedhet ezzel az egyszerű, nem túl látványos eredménnyel. Nos, e négyes feltételrendszer legalábbis merész vállalkozásnak tűnt, már 1979- ben is. És még mi minden következett ezután! Újabb olajárrobbanás; a világpiaci árarányok változása (úgy, hogy ugyanaz a magyar munka ma egyötödével kevesebbet ér!); a kamatháború következményei (egy hónap alatt kivonták a Magyar Nemzeti Bank trezorjaiból 1982 tavaszán azt az egymilliárdnál is több dollárt, amely devizatartalékaink szempontjából jóval több volt a soknál; sokk majd hogy nem) ; és végül egy új, agresszív amerikai vezetés is. Amely nyíltan meghirdette, hogy „nyomorba fegy- verkezi” a szocialista országokat; és hitt is abban, hogy ezt a célját el tudja érni. És abban hitt a legkevésbé, hogy 1985-ben mégis kénytelen lesz tárgyalóasztalhoz ülni. Aki mindezt előre látta, az csal. És mégis, mindezen sorscsapások sorozata közepette is teljesült, egyes vonásaiban túlteljesült az a négy követelmény, amelyet egy pártkongresszus tett programmá. Több ez, mint siker. Ez egy olyan teljesítmény, amelyet a mi súlycsoportunkba tartozó országok között jegyeznek, elismernek. Ellenségeink is. Akik azt is észreveszik, tisztelettel, hogy e gyökeres változtatásokat szinte személy szerint, ugyanazok a vezetők vitték véghez, akik 1973 után késve, és talán nem elég jól döntöttek az olajárrobbanás következményeit illetően. A válsághelyzet tehát nem okozott válságot sem a pártban, sem a társadalomban; mindkettő egységes tudott maradni e nehéz időkben is. Mi miért ne érezhetnénk ezt a magunk eredményének? Tudjuk tehát, érezzük át, hogy ez az öt év van olyan teljesítmény e néptől, amely távolabbi lehetőségeink megteremtésével az ipartelepítés korának produkciójához mérhető! Akkor is tudnunk kell mindezt, ha a gazdaság átformálásának eredményei, napi aprópénzei ma még nem csörögnek a zsebünkben. Sajnos az élet persze, olyan, hogy e sikert élvezni nemigen hagy időt. Miközben e nép szinte önsanyargatóan sokat dolgozott, messze többet mint az egészséges lenne, és a fentebb sorolt célokat rendre elérte, az élet újabb ellentmondásokat szült, amelyek ma még ellentmondások, holnapra új célokká válnak majd. Igazságtalan, tudjuk, hogy az, hogy a mostanában nyugdíjassá vált nemzedék, amely tfüán a legtöbbet tette ezért a rendért, méltatlanul keveset élvezhet munkája gyümölcséből. Nem ad túl sok lel- kendezésre okot a lakáshelyzet sem. Nemcsak azzal, hogy a család teljesítőképességét messze meghaladó lakásárak uralkodnak; inkább azzal, hogy e szinte megfizethetetlen lakások sem teszik lehetővé a minden szempontból emberibb nagycsaládi együttélést. És akkor még nem szóltunk a családi kötöttségeket lazító közlekedési árakról, a mellék- kereset lehetőségét nem találók távlatvesztéséről, az új, emberi életforma mintájának hiányáról és sok egyébről, amikről pedig tudunk. De egy bizonyítványba nem a feladatok sorolandók. Ezek egy következő időszak tennivalói; egy új pártkongresszus kérdései. Kőhidi Imre Az M3-as autópálya építőinek készült Hatvanban a négyszintes modem szálló. A munkák befejeztével a Betonútépítő Vállalat kedvező összeg fejében a város rendelkezésére bocsátotta az épületet. A Damjanich János Szakmunkásképző Iskola szomszédságában lévő szálló most diákotthon szerepét tölti be. Mintegy száz távolban lakó fiatalnak biztosít kulturált körülményeket a tanuláshoz; a pihenéshez. Bartók Zsolt autószerelő és Tóth László gépszerelő az asztatifocinál (Fotó: Szabó Sándor) A javíthatatlan javíttató Kilátás a bútorfrontra Kezdjük kérdésekkel és válaszokkal. Ki a javíttató? Az elsötétedett képernyő, a megnémult rádió miatt mérgelődő, a törött csempéket búsan szemlélő, a pislákoló lánggal égő tűzhelynél a gázcsapot hiába csavargató, a hörgő motorú gépkocsi tulajdonosa, s valójában javíttató, tehát a szolgáltatások egyik ágának igénybe vevője, a fodrászhoz benyitó, a ruhát tisztíttató, a cipőt talpaltató, azaz adott esetekben, helyzetekben javíttatok vagyunk mindannyian. S miért á javíthatatlan jelző? Azért, mert makacsul hiszünk — rossz tapasztalataink, meghökkentő benyomásaink ellenére hiszünk — benne; a pénzünkért a szó igaz értelmében megrendelők lehetünk, minket szolgálnak azok, akiknek kenyérkeresete a mi forintunk. Olykor álmodunk. Megbízható, pontos, a várt minőségű szolgáltatómunkáról, készségről, udvariasságról. Olykor álmodunk; gyakran kell felébrednünk ebből az álomból. Nagy iramú gyarapodás ment végbe köznapjainknak ezen a sajátos — mert fontosságát elsősorban a hiányok, a bajok idején megmutató — terepén. A szolgáltatások egy főre jutóösz- szes fogyasztásának értéke 1970-ben 4053 forintot tett ki, 1983-ban 13 440-et.. . ! Csupán a legutóbbi éveknél maradva: 1980 óta a vásárolt szolgáltatások növekedésének mértéke minden esztendőben meghaladta az összes fogyasztás bővülését. Mindez oda vezetett, hogy az összes fogyasztásból a szolgáltatások részesedése 21,6 százalékot ért el 1970-ben, 1983-ban pedig már 26-ot, azaz súlya, szerepe egyre fontosabb, tehát a velük szemben támasztott mennyiségi, minőségi igények — szinte automatikusan — fokozódnak. Az igények ilyen, kettős irányú bővülését azonban nem követte — holott követnie kellett volna — a szolgáltatói hálózat korszerűsítése, beleértve ebbe a szervezeti változásokat éppúgy, mint az érdekeltségi, ösztönzési, felszerelési teendők megoldását. Itt a magyarázata annak, miért marad makacsul kísérőnk az álmodozás, miért nem lehet abból valóság. Képet ad arról, mennyi a javíttató terhe, gondja, idegeskedése, ha leírjuk: 1983- ban csupán a szocialista ipar üzemeiben 492 832 esetben végeztek kisebb vagy nagyobb javítást személygépkocsikon, 132 ezer órát igyekeztek hű időmérésre késztetni, 526 ezer esetben szorult rá a tv-készülék a nem maszek mester segítségére, mert ezekhez a számokhoz még hozzá kell adni a magánkisipar teljesítményét, a kontárokról, a fusizókrói nem beszélve... A lakossági szolgáltatási igények kielégítésében egyébként folyamatosan növekszik a magánkisipar szerepe, viszont — meglepő, legalábbis a várakozásokhoz mérten — az új típusú gazdálkodó szervezetek — a köznapi nyelvben a kisvállalkozások — részesedése minimális a lakosság szolgáltatásokkal való ellátá- .sában. Ami azt sejteti, köny- nyebb más utakon, terepeken bevételhez jutni, mint — így minősítik! — a bab- rás lakossági szolgáltatásban, a háklis megrendelőkkel hadakozva. Vannak ügyek, esetek, amikor a józan ész azt mondatja, maga az igény túlzott. A külföldön is újdonságnak számító — és gyakran kétes minőségű — készüléket hazahozó turista számolhat vele, bajban lesz, ha a holmi mesterre szorul. Amint az is érthető, ha a világ távoli tájain vásárolt, az egyéni importtal határon belülre került személyi számítógép, híradástechnikai készülék, gépkocsi, seregnyi más, alkatrész — meg : gyakorlott szerelő — híján, tulajdonosának inkább csak bosszúságot, és nem örömet okoz. Az azonban már nehezen érthető és még nehezebben fogadható el, ha hazai előállítású, meg a hivatalos behozatalból származó árukhoz nincsen alkatrész, javítókészlet, szerszám, kellő hozzáértésű szakember. Csupán saját portánkon, itthon maradva. Elgondolkodtató és fényt vet bizonyos gyártási, műveletközi — és végellenőrzési! — állapotokra, gondokra, hiányokra az a tény, hogy 1983- ban az összes rádiójavítás 61,2 százalékát, a színes televízióknál 77 százalékát a garanciális kötelezettségek keretében kellett teljesíteni... ! Lehetne másként? Például az importált zseb- és karóráknál az összes javításon belül a garanciálisoké mindössze 17 százalékot tett ki. Ami azért elfogadhatóbb arány, mint az előbbiekben említett áruké. Az ilyen viszonyszámok, arányok jól jelzik az ipar tartalékait, lehetőségeit a minőségjavítással elérhető kapacitásnövelésre, beruházási megtakarításokra, árbevételemelésre. Ami bizonyos, ínyére lenne ez a javíthatatlan javíttatónak, már eleve a gyártótól jobbra, megbíz- hatóbbra, kevésbé szervizigényesre számolhatna. A gyártó, a szolgáltató szemszögéből nézve, azonban miért lenne fontos, mi van ínyére a vevőnek, a megrendelőnek?! Hiszen van bevétel, van nyereség . . . Van, ám mutatkoznak jelei annak, hogy feltehető lesz a kérdés: meddig? L. S. ÉVEK ÓTA sok gondunk van a bútorral. Ügy látszik, hiába az ipar rekonstrukciója, tetemes költségek, jelentős erőfeszítések árán sem sikerül igazán a fogyasztók kedvében járni. Meglehetősen sokszor nem találja a vevő azt, amit éppen keres, s ha végre valahára hozzá is jut a kiválasztott darabhoz, garnitúrához, akkor sem minden esetben talál benne örömet. Mert nemcsak a választékkal, hanem gyakran a kínálattal is baj van. Hazai termékeink kiváltképpen a nemzetközi összehasonlításban mutatnak eléggé lehangoló képet. Egy 1984-es tesztlapos vizsgálat szerint ma is elég nagy a lemaradás a világszínvonaltól. Ha az idegenben készült kárpitozott, vagy modém gyártmányokat 100-zal jelöljük, a honiak a műszaki színvonal, a funkciónak való megfelelés, a kezelhetőség, vagy történetesen a tisztíthatóság alapján — általában — csak ötvenöt százalékosak, sőt a divatosabb rusztikusak értéke sem több hetvenegynél. S ez utóbbiak jó pontjait is főleg a formai megoldás szerezte. A minősítésük többnyire csak közepes, vagy jó, az osztályozható különleges tartalom kevés bennük. Kifogásolhatók a minták, s például a sajátos magyar szabványok az exportnál is gondot okoznak. Korántsem véletlen. hogy a határainkon túl nem kapkodnak túlságosan ajánlataink, szállítmányaink után, s ami az üzemekből kikerül, jobbára itthon marad. Ha csak nem minta után másolt kollekciókkal próbálkoznak termelőink a külhoni partnereknél. A gondok — ismertek a szakmában. S van is törekvés a helyzet javítására. Máról holnapra azonban aligha számíthatunk gyökeres változásokra. A két legnagyobb forgalmazó egyike, a Bútorkereskedelmi Vállalat, sajnos az idén is kevesebb mennyiséget kap az ipartól, mintsem kért. Főleg a korpusz bútorban mutatkozik hiány. A hazai forgalom mintegy harmincöt százalékát magáénak mondható cég az évi hatmilliárd forintos értékesítésének csak mintegy ötödében számolhat az importtal is. Várakozáson alul sikerült megállapodást kötnie a csehszlovákiai, romániai szállítókkal, ugyanekkor a jugoszláviaiak sem ígérnek az ideinél többet. S — mint hírlik — ezt is ellentételektől teszik függővé. RONTJA A KILÁTÁSOKAT, hogy fölöttébb magasak a magyar gyártmányok árai, meghaladják a szocialista országokét, néha a dolláros piacú jugoszláviaiakat is elérik. Ugyanekkor baj van még a csomagolásukkal is, hiszen a szállításnál olykor a kolóniái sem kap többet az egyszerű selyempapírnál. így aztán a drága bútor gyakran sérült is. Amitől aztán maga a kereskedő is húzódozik. Akaratlanul is szűkíti a választékot a kereskedelmi hálózatban ä művi eladás. A gyártó ugyanis nem szívesen viszi távolabbra termékeit. mivel a 2—*300 kilométeres fuvarokra egyszerűen nincs anyagi fedezete. Valami javulás azonban mégis várható, de inkább csak a kárpitos áruknál, s főleg a Kanizsa Bútorgyártól. Illetve a Szatmártól is, miután — a nagy dunántúli vállalatok mellett — megnyitja a harmadik jelentősebb márkaboltot. Igaz, a fővárosban. A Domus-központ sem Ígér éppen felhőtlen ellátást. noha a vállalat a BŰTORÉRT-hez hasonló hatmilliárdos forgalmat tervez. A tőkés piaci készárukra vonatkozó import- korlátozásokat ugyan külföldről beszerzett frontfelületek vásárlásával és hazai kooperációk szervezésé vei valamelyest ellensúlyozni lehet, találkozhatunk pél - dául angol, olasz bútorokkal is a jugoszláviaiak mellett az áruházaikban, de a kívánt választékot a hazai üzemek, minden igyekezetével sem tudják egyelőre biztosítani. A kárpitozott bútorok felé egyre inkább eltolódó gyártás miatt várhatóan továbbra is főleg „korpusz”-hiány érződik majd. A belföldi gyártók kétségkívül nagyobb iparkodására lenne szükség ahhoz, hogy sokkal elégedettebbek legyünk. S nemcsak a meny nyiséggel, hanem természetesen végre már a minőséggel, a választékkal is. Nem utolsósorban pedig az árakkal. MERT KÜLÖNBEN kár a lakáskultúráról beszélni, otthonaink korszerűsítésére, csinosítására biztatni egy mást. Gy. Gy.
