Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-09 / 289. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 9., vasárnap ¥ MINDENNAPI NYELVÜNK Defenzív: offenzív A Népsport közleményeit és újságjaink sportrovatait, a rádió és a televízió sport- közvetítéseit figyelmesen olvasó és hallgató közönség egyre gyakrabban találkozik a címbeli két szóalakkal. Nemcsak az alapszavuk, hanem a képzőformájuk is latin eredetű. Elsősorban ilyen szövegösszefüggésekben kapnak nyelvi szerepet: „Az offenzív játék hozta meg a szükséges sikert” (Magyar Nemzet, 1984. nov. 16.). A Népsport hasábjain olvashattunk a „defenzíven játszó vendégek defenzív játékáról” (1984. szept. 3.). Természetesen mindkét nyelvi formának van jó magyar megfelelője: támadó (offenzív), védekező (defenzív). A két idegen eredetű szóalak használatát semmi sem indokolja. Vagy talán mégis van rá indok és magyarázat? Nyelv- használati elkényelmesedésünk is ludas abban, hogy szóhasználtunkban nem mérlegelünk, s csak a készen kapott nyelvi sablonokat, idegen szóalakokat helyezzük előtérbe. Ez a magyarázó és tényleges, indító oka annak, hogy éppen mai nyelvhasználatunkban nem mérlegelünk, s csak a készen kapott nyelvi sablonokat, idegen szóalakokat helyezzük előtérbe. Ez a magyarázó és tényleges, indító oka annak, hogy éppen mai nyelvhasználatunkban nagyon elszaporodtak ezek a szóalakok: aktív, passzív (sportoló), kollektív (közös, társas, csoportos, testületi). provokatív (kihívó, ingerlő, sértő), reprezentatív (mutatós, jellegzetes), illusztratív (szemléltető, megvilágosító), progresszív (haladó, élen járó), normatív (irányt adó, szabályul, mértékül szolgáló), depresszió (lehangoló. leverő), fiktív (koholt, kitalált), preventív (megelőző), agitatív (fel- világosító, mozgósító), kreatív (alkotó, teremtő, újat létre hozó) stb. Sajnos a példatárt bővíteni lehet azokkal a nyelvi formákkal, melyek a mai sportnyelvben is egyre gyakrabban jutnak nyelvi szerephez. Az 1980-as évektől kezdve elszaporodnak ezek a szóformák: masszív, kombinatív, impresszió, improvizatív, meditativ stb. Egészen meghökkentő beszédhelyzetekben és szöveg- összefüggésekben tűnnek fel a felsorakoztatott idegen jövevények sportújságíróink és sportriportereink nyelvhasználatában : „Előnyben voltak azok a masszív játékosok, akik önjáró kétéltűként tudtak közlekedni” (Népszabadság, 1981. dec. 1.3.). — „A belgáknak nem volt kombinatív a játékuk” (Népsport, 1982. jún. 20.) — „Nekem a legimpresszívebb (?) a hármasugrás” (Televíziós közvetítés: 1984. aug. 18.). — „A kubaiaktól jó improvizatív játékot várunk” (Televíziós közvetítés: 1984. aug. 29.). — „A csatár néhány meditativ pillanat után továbbította a labdát” (Petőfi Rádió: 1984. nov. 10.). Természetesen a szerephez jutó idegen nyelvi formáknak is van jó .magyar megfelelőjük, s csak a megszokás és a beidegződés az oka annak, hogy a sportújságíró és a sportriporter nem mérlegelt, s nem válogatott ezekből a magyar, rokonér- telmű szóalakokból, kifejezésekből: súlyos, nehéz, tömör (masszív), összjátékra törekvő, a játéklehetőséget változtató (kombinatív) (befolyásoló, jó benyomást, nagy hatást gyakoroló (impresz- szív), rögtönző, nem az előre megszabott módon játszó (improvizatív), tűnődő, töprengő, szemlélődő (meditativ). GYILKOSOK UTCÁJA Politikai hős — papírmaséból Az utóbbi években jó néhány nagyszerű társadalmi drámát láthattunk a mozikban. Ilyen volt például a Z, avagy a politikai gyilkosság anatómiája és a Fayard bíró, akit seriffnek hívtak. Az alkotások hitelesen, összetetten. a maguk bonyolultságában és őszintén igyekeztek bemutatni egy-egy társadalmi jelentőségű gondot, eseményt. A munkák egyik központi konfliktusát mindig a hatalmon levők fcorruptsá- ga adta. Ebbe a sorba számítható valamelyest a Gyilkosok utcája című színes, szinkronizált, francia film is, amely Max Gallo regényéből készült. A mű azonban aligha mozgat meg „nagy erőket”. Az alapötlet elcsépelt: egy ötvenes éveit taposó íróról szól. akinek utolsó regénye megbukott, s akitől felesége válni óhajt. Párizsból egy tengerparti városba utazik pihenni, azonban itt sem telnek gondtalanul napjai. A környéken nemrég megöltek egy idős hölgyet. aki nem akarta eladni a telkét, amelyre az új városrész építése miatt lenne szükség. A főhős úgy dönt, végére jár az ügynek Szívós munkájának eredményeképpen egy szövevényes história bontakozik ki előtte. Kiderül: egy egész maffia áll a szaporodó gyilkosságok mögött. A „díszes társaságba” a rendőrfelügyelőtől az újságíróig mindenki beletartozik. A vezetőjük maga a polgár- mester. Mivel az író szenvedélyesen igyekszik kideríteni az igazságot, utasítást adnak meggyilkolására. Elrejtőzik, s így megírja a regényt, a kézirat postára adását követően azonban megölik. Természetesen ebből a témából készülhetett volna emlékezetesebb produkció is. A redező azonban nem törekedett a felszín alatti társadalmi mélységek bemutatására. A szereplők afféle papírmasék: szokványos írót, szokványos polgármestert, és szokványos rendőrt láthatunk. A figurákból és a színészekből is — nagyon kevés kivételtől eltekintve — hiányzott az eredetiség. Közhelyigazságok hangzottak el ajkaikról. Nem ártott volna, ha helyenként a semmitmondó részleteket, a fölösleges ismétléseket gondos kezekkel nyesegetik le az alkotók. Így talán lebi- lincselőbbé vált volna ez a túlzottan elbeszélő. lassan kibontakozó dráma. A társadalmi gyökerek bemutatása. vagy azok jelzésének elmulasztása miatt érezhette úgy a néző. hogy mindaz, ami a vásznon lejátszódik véletlenül történik, nincs ok-okozati összefüggés az egyes bűntények, jelenségek mögött. A szerzők politikai kriminek szánták ezt a munkát, amely viszont hibái miatt még egy közepes bűnügyi attrakció színvonalát sem érte el. A 70-es években egyre másra születtek a nívós társadalmi drámák. Ezek a filmek egytől egyig újszerű, en fogalmazták meg a nyugati államok ellentmondásait. A Gyilkosok utcája csak felszínesen, szőrmentén érintik az akkori, vagy az azóta felhalmozódott problémákat. Afféle utánérzésnek tűnik. Frázisokat pufogtat, s ezzel, talán még az elődök nívós produkcióinak is árt. Koma János „Trombita harsog, dob pereg" Rezesbanda az úttörőházban A tamburmajor kackiás bajusszal feszít a menet élén. Prampappa-prampappa — ropog a ritmus. Az ablakok kinyílnak, a járókelők egymásra mosolyognak. Még a fagylalt is jobban esik, és a virágok gyorsabban bontják szirmaikat. Mindenki örül, mert a térre rezesbanda érkezett. Ki nem ismer hasonló képsorokat!? Előszeretettel fényképeznek ilyen jeleneteket filmeseink. Érthető, hiszen az ünnep egyik leghatásosabb szimbóluma a fúvós- zenekar. A hétköznapjaik persze, a trombitásoknak is szürkébbek. Egyre kevesebben vannak, pödrött bajuszaik is eltűntek, és a mai lányok sem ragaszkodnak már ahhoz, hogy az ő szerelmük feltétlenül egy tamburmajor legyen. Egy dolog viszont nem változott: a fúvószene ma is örömet varázsol a szivekbe. Az egri úttörőházban pénteken esténként, az ABBA-n, P. Mobilon nevelkedett kamaszok fújják a „rezet”. A szakállas fiatal tanár lelkesen vezényel. Éktelen hangerővel követik egymást a pattogó ritmusú indulók. Becsúszik néha egy-egy hamis hang is, de az összhangzás kellemes. Az egri úttörőzenekar próbája a vége felé közeledik. — Ennyi mára elég is lesz — szól a „vezér” és a gyerekek felpattannak a helyükről. Mielőtt a tokokba kerülnek a hangszerek, a zenészek rendre bizonyítják, hogy nemcsak az indulók világában érzik otthon magukat; az István, a király dallamaival búcsúznak „szerszámaiktól”. Vígh Valéria, az Alpári Gyula Közgazdasági Szak- középiskola tanulója, fuvolás. — Szinte mindenféle zenét szeretek — kezdi a lány. Operákat is hallgatok. A Carmen és a Hunyadi László a kedvencem .... meg a Bolero és a Police. Mellesleg számítógép-programozó szeretnék llenni. Bartos Péter tervei jobban kötődnek a hangszeréhez. — Katonazenész leszek — vágja ki büszkén. Hangszere a piszton. Űttörőkora ellenére úgy fújja, hogy a kívülálló is sejti, terve bizonyára valóra fog válni. — Ünnepi és szép ez a muzsika, meg az a rengeteg külsőség, ami vele jár. Ahogyan a katonák alakzatba állnak és ritmusra lépnek ... a zene ritmusára. Nem gyönyörű? — kérdezi. — Hogyan lettetek úttörőzenekari tagok? — A zeneiskolában ismertük meg Tibi bácsit, szólt, hogy jöhetünk, hát jöttünk. — Tibi bácsi miatt? — Tetszett a zene is, de az még jobban, hogy jó vele együtt dolgozni. Türelmes, nem veszekszik, olyan, mintha nem is a tanárunk, hanem a barátunk lenne — dicsekszik Vali. Tibi bácsi, Benyó Tibor, zenepedagógus, huszonkilenc esztendős. — Hangszerem a trombita — mondja. — Hangzása eleve meghatározza, hogy milyen zenében érezzem otthon magam. Hogy rezesbandát vezetek, abban nagy szerepük van a meséknek. Mindig vonzódtam a gyermekek világába. Van valami hasonló a zene és a mese tisztaságában. — Beszéljen valamit a munkájukról! — Heti egy próbával dolgozunk. Ez kevés. Jóformán csak arra jut idő, hogy eleget tudjunk tenni protokoll- kívánságoknak. Engem mégsem bánt, ha „csak” a Himnuszt fújjuk szépen. Néha azért más darabok begyakorlására is marad idő. Benyó Tibor irányításával próbál a zenekar (Balra) Bartos Péter katonazenész szeretne lenni (Fotó: Perl Márton) — Otthon milyen zenét hallgat szívesen? — A muzsikát élőben szeretem. A fúvószene különösen szürkébb, amikor magnóról vagy lemezekről szól. Kedvencem Bach, Mozart, Beethoven. Valamikor szimfonikus zenekarban szerettem volna dolgozni, de máshogy alakult az életem. —Mégpedig? — A mezőkövesdi zeneiskolába kerültem, de gyakorlatilag Szomolya lett a munkahelyem. Egész nap autóztam oda-vissza, sokszor több fordulót is megtéve. öt évig vezettem az ottani fúvószenekart. Jó képességű társaság volt. Elismerték munkánkat. A hangulat a dicséreteknél is többet jelentett. A vasárnapi zenés ébresztők, a térzenék sora karnevállá változtatta az ünnepeket. Következő állomásom Bélapátfalva lett. Onnan kerültem az egri zeneiskolába — Az egri tereken miért hallani ritkán az együttest? — Nem volna jogos, ha mellőzöttségről panaszkodnánk, mert rengeteg fellépésünk van. Igaz, többnyire hivatalos jellegűek. Szívesen kimennénk, akár a Csebok- száriba is, zenés ébresztőket tartani, de ahhoz több próbára volna szükség. A gyerekek így is túlterheltek. — Von más gondjuk is? — Az utánpótlás hiánya „öregedik” az együttes. Hiába hívjuk úttörőzenekarnak, egyre több köztünk a középiskolás. Fiatalok alig jönnek. Nem divat ma fúvósnak lenni. Lehet, hogy húsz év múlva már csak az öregek emlékében élnek a rezesbandák? Lehet, hogy elkészül majd egy film, amelyben az utolsó tamburmajor leteszi díszes botját, szögre akasztja egyenruháját és a hatalmas trombiták a múzeumokba kerülnek? Jó volna happy and-nek, ha jönnének a gyerekek, megfognák az öreg hangszereket, és a tereken zenéjükkel elnyomnák a táskarádiók tolakodó hangját Szabó Péter Slawomir Mrozek A szatir A liget néptelen, ki sincs világítva, és már régóta várható volt, hogy valami disz- nóság történik benne. Ennek ellenére elhatároztam, hogy kockára teszem mz életem, és másnap odamegyek. Végül is nem vagyok gyáva féreg. Az a hir járta, hogy egy szatir garázdálkodik a városligetben. Az éj leple alatt odalopódzik a járókelőkhöz, gyorsan ötszáz zlotyt nyom a kezükbe, és nyomtalanul eltűnik. Az első áldozat a pénztárosunk volt. Falfehéren jött be a kocsmába, kezében egy vadonatúj ötszázassal. Elmesélte, mi történt vele, majd mindenkinek fizetett egy kört, hogy lemossa a gyalázatot. Az eset, érthető aggodalmat keltve, villámgyorsan közismert lett. Különösen a szülök voltak megrémülve. Attól féltek, hogy a szatir tettei megmételyezik a gyerekeket. A titokzatos valakit elnevezték „a sétányok rémének". Az éjszaka fekete volt, mint a szurok, de már a bejáratnál észrevettem, hogy hatalmas tömeg hullámzik ide-oda. Jóleső érzéssel állapítottam meg, hogy az emberek nem félnek, és még egy szatir sem tudja megré- miszteni őket. Kiderült azonban, hogy ez az ocsmány alak megijedt, hiszen a ligetet átkutatván. nem akadtam a nyomára. „Várj csak gazfickó — gondoltam —, én ráérek, megvárom, míg mindenki elmegy, aztán majd adok neked." Csak éjfél után maradtam egyedül a parkban. Hideg volt, szemerkélt az őszi eső. Furcsán kezdtem érezni magam. Végre egy alak mászott ki a bokrok közül, és odajött hozzám: — Akar ötszáz zlotyit? — kérdezte. — Legyen — válaszoltam. — Engedek az erőszaknak. —- Én is akarok — felelte. — Ide öt darab százast, aztán tűnés! Láttam, hogy rendes ember, teljesen normális, kezében ólmosbotot tartott, egyáltalán nem hasonlított szatirra. Csak nyolcvankét- tő-harmincat vett elő tőlem, mivel nem volt nálam több Később a nyomozás során a pénztáros még sokáig azzal <védekezett, hogy egy szatirtól kapta az ötszáz zlotyit, és nem a pénztárból emelte el. Végül vallomást tett, és a várqs megköny- nyebbülten felsóhajtott. Én sem sajnálom a káromat. Az a legfontosabb, hogy a társadalom egészséges. Nincsenek köztünk szatirok. Fordította: Adamecz Kálmán Dr. Bakos József
