Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-08 / 288. szám

6. NÉPÚJSÁG, 1984. december 8., szombat (Fotó: Szabó Sándor) A nevelés és oktatás hídja Prózai sorok Huszthy Zoltánról „De hamar elfeledtük...!” Ez a címben hozott fel­kiáltójeles panasz és sóhaj Pogány Ferencné nyugdíjas énektanár tollából röppent fel lapunk július 8-i szá­mában. Arról kesereg, hogy Huszthy Zoltánt, az Egri Dalkör egykori karnagyát az egriek elfelejtették. 1974 óta bizony besüppedt a Hatva­ni temetőben lévő siírja: igencsak igyekszik^ belevesz­ni ez a sírhant a jeltelen- ségbe, a névtelenségbe, a szemünk láttára. Lelkiismeretünknek ok­kal meg kell szólalnia, ha felidézzük Huszthy Zoltánt, a karnagyot, az egri dalo­sok nagy-nagy sikereinek kovácsát. 1922-ben még csak másodkarnagy a jónevű eg­ri „vidéki” dal-egyesületnél. 1923-ban a Lányi-emlék- hangversenyen mutatkozott be, mint karnagy. 1924-ben már azt írta az újság, hogy Huszthy és az Egri Dalkör büszkeségévé vált a vá­rosnak. Majd ezután jön a csúcs, 1929-ben „Király- és Kormányzó-díjas” lesz az Egri Dalkör, a Dalosszövet­ség Huszthy Zoltánt orszá­gos társkarnaggyá válasz­totta. Válságos és sikeres órá­kat, éveket hozott az idő az egri zenevilág népszerű és kedvelt „Zoli bácsijának.” Jubileumok, Liszt-év, sok más, és ő minden alkalom­mal. 45 előtt és után is fá­radhatatlanul szervez, ok­tat, vezényel, rimánkodik, elképzel. Mert szereti a ze­nét, mert barátaival együtt énekel, a társadalom min­den rendű és rangú éne­kesével jól összefér. Akkor volt elemében, ha a pódiu­mon állva vezényelte a leg­különfélébb kórusműveket. A magánéletében fittyet hányt minden szamárlétrá­nak, feljebb jutásnak, a szó legnemesebb értelmé­ben bohém maradt. Így is ismerték, így is skatulyáz­ták be. Napidíjas volt a városházán kora ifjúságá­ban, s míg énekesei, a mű­vészetben társai, barátai főorvosok-cá, igazgatókká, ügyvédekké, tudósokká, vá­rosi tanácsnokokká váltak, mert volt szorgalmuk és türelmük a diploma meg­szerzéséhez, ő a mindig lo­bogó, a tapsot, a női moso­lyokat, az érzelmi és szel­lemi szolgálatot mindig is számon tartó, a mindenért lelkesedő Huszthy Zoltán, napidíjasként is ment nyugdíjba hatvanhárom évesen! A pódiumról is, mert Krúdy-szerű egyéni­ség, lírai alkatán túllépett a kemény idő. Még tizen­hét évig élt az egri Kné­zich utcában és a „lelkek peremén”, mert ahogy dr. Kapor Elemér megírta a Heves megyei Levéltár Archívumában: 1957-ben az Egri Dalkör 75 éves fennállását ünnepelte, s ekkor „egy művész s egy művészi együttes ereje utolsó fellobbanásának volt tanúja a város és közönsé­ge. Mert a reflektoroktól fényes hangversenyen az Egri Dalkör maga is el­hangzott. Hadd hívjuk fel a város zeneszerető közönségének figyelmét arra, hogy októ­berben emlékbizottság ala­kul a városi tanács támo­gatásával abból a célból, hogy Huszthy Zoltánnak méltó síremlék állíttassék. Közadakozásra számíta­nak. Ezt az akciót a társa­dalmi igény és a közösség lelkiismerete indította meg. A szükséges tervezé­si, kivitelezési tennivalókat a Városszépítő Egyesület vállalta. Magánszemélyek, közületek, testületek ado­mányait az OTP 734—16069 sz. Városszépítő Egyesület („Huszthy Zoltán síremlé­kére” megjelöléssel, szám­lájára kéri eljuttatni az emlékbizottság. (farkas) Egy Temető utcai kicsi ház végében, csak úgy oda­ragasztva, apró szoba. Ud­varra nyíló üvegajtaja roz­zant, repedezett, dudorász rajta a novemberi szél. Az alacsony helyiségben min­den göncét magára húzva üldögél Erzsiké néni, elvált férje után Kugyella György- né. Hangja igen rekedtes, nehezen szedi a levegőt. Nyilván erős meghűléssel küzd. Nem csoda! Az apró kályha befűtetlen, pedig már rég elharangozták a delet. — Most keltem föl, ahogy a gondozónő meghozta az ebédet — fogad bennün­ket. — Nem jó ez így, ennyire egyedül, eny- nyire magamra mara­dottam Hiszen akihez va­lami közöm van, a három testvér, az mind Salgótar­jánban él. Hogy miből ten­gődöm? Havonta jön az 1800 forintnyi öregségi já­radék, meg kapom az ebé­det a tanács gondosságából. Most különben Csorba Ilonka jár hozzám a szociá­lis gondozóból. Ma egy táb­la csokival is meglepett, mert hogy a névnapomat tartom... Kulcs és pénztárca Hatvanban hét hivatásos gondozónő foglalkozik. je­lenleg a Zagyvával ketté­szelt város teljesen elha­gyott öregjeivel, akik lehet­nek ötvenen. Egyre hat­nyolc férfi, asszony ellátása tartozik, és ahogyan Tusor Jánosné mondja, bizony elmegy rájuk az idő. Az egyiket reggeliztetni, für­detni kell, a másikat tisz­tába tenni, orvossággal tar­tani, a harmadiknál elkél már a mosás, a nagytakarí­tás, és mire valahánynál el­végzi a legszükségesebb ten­nivalókat, bizony ráestele­dik. Miként fogadják ezt a segítséget az élet elesettjei? Eleinte általában idenke- déssel. Ám amikor jobban megismerik, jobban közel fér szívükhöz a tanács gon­dozónője, megjön a biza­lom. Verebes néni, aki éppen kórházi ápolásra szo­rul, már a lakáskulcsát, a pénztárcáját is Nagy Lász- lónéra bízta, hogy mire ott­honába térhet, megvásárol­ja neki a legszükségesebb élelmiszereket, hiányzó ru­hadarabokat. Miért nem a gyerekeire, a családbéliek­re? Azok bizony évek . óta messzire elkerülik a portát, gazdájával együtt. Kórházban dolgoztak A hivatásos gondozónők felügyeletét Nyitrai Zoltánná látja el. Nagynéval együtt kórházi ápolónőként dol­gozott korábban, de családi körülményei úgy alakultak, hogy ott kellett hagynia a gyakori éjszakai ügyelettel tarkított szolgálatot. Egyéb­ként ami hajdan a kórter­mekbe vezérelte, az hozta erre a sajátos munkaterü­letre is: az elesetekkel való gondoskodás hite, szeretete! Mint többfelé, az anyagi megbecsülés itt sem áll arányban a fáradságos, gya­korta háládatlan munká­val. A gondozónők havi átlagkeresete még a há­romezer forintot sem éri el. És mit kell hajtani. Elég, ha azt nézi az ember, hogy a Vár utcától a Temető ut­cáig szolgál az őrzetőjük, s e távolságokat télben, nyár­ban, gyalog vagy biciklin naponta meg kell tenniük. És bárcsak a ház körüli teendők várnának rájuk. De nem. Mert amikor például a bíróság előtt képviselik a kilakoltatástól reszkető, be­teg öregembert, netán rok­kantkocsi után futkosnak Czinege Margitka részére, az ilyesmik teszik végképp bonyodalmassá napi dolgai­kat. Gyógyszerre várva Mindez mégis hagyján! Hanem amiről valahányan keserűen szólnak: az a meg­becsülés hiánya. A hiva­tásos gondozónő a családtag szerepét tölti be valójában, a társadalom mégsem így kezeli őket. Majd hogy nem cseléd a nevük közszájon, és gyakorta még a körzeti nő­vérek, asszisztensnők is félórákig kint várakoztatják egyikét-másikát, amikor a rendelőben gondozottjának gyógyszert íratna. Holott ezek a félórák a második, a harmadik öregasszony, öregember ellátását kur­títják meg, vagy pedig arra késztetik Csorba Ilonkát, Tusomét éppen úgy, mint Nagy Lászlónét, hogy sza­bad idejükből áldozzanak az elesettekre. Az olyan orvos sem ritka, amelyik nincs tisztában a gondozó-szolgálat lényegével munkásainak feladatrendszerével. Pedig ha csak a körzeti ápolónők együtt dolgoznának a gon­dozónőkkel, mennyivel szín­vonalasabb, hatékonyabb lenne a magukra maradt öregek körüli szociális gon­doskodás. Otthontalanul Ami még igen megkese­ríti a sok helyütt „állami cselédként” számon tartott gondozónők életét, az a ha- zátlanság. Nincs egy kis hajlék, ahol összejöhetné­nek szakmai problémáik egyeztetésére, tennivalóik megvitatására. Évek óta az örege^ napközi otthonának „társbérlői” tehát naponta ott készülnek fel munká­jukra, onnan indulnak reg­gel városszerte, oda térnek vissza dél jöttével ebédelni, majd indulnak újra a négy égtáj irányába. Tudják: a napközis öregek terhére vannak. De hát nagyon-na- gyon döcög a Mártírok út­jára tervezett gondozószol­gálati központ kialakításá­nak a szekere. Pedig az len­ne az igazi! Az ügy szem­pontjából, meg saját hely­zetüket tekintve is. Hónapok óta készült a kilenctagú munkacsoport a Horvátországi Magyarok Szövetségének meghívására a jugoszláviai Eszékre, hogy az első találkozás tizedik évfordulóját méltóképpen ünnepelhessük meg az általános iskolások, gimna­zisták, pedagógusok, újság­írók, politikusok körében. A Magyar Iskolatelevízió és a szövetség együttesen tíz éve gondozza ezt a kap­csolatot, amelyet elsősor­ban nem az adminisztráció, hanem az élő munka jel­lemez. A hazánk és Ju­goszlávia közötti nemze­tiségi politika elvitathatat­lan vívmányai közé tarto­zik, hogy mindkét állam olyan nemzetiségi politikát folytat, amelyet a két or­szág törvényben és való­ságban is biztosít. Ez alap­vető feltétele a szocialista nemzetiségi politikának. A tíz éven át szerzett tapasz­talataink igazolják, hogy ez a politika mindkét fél szá­mára tanulság és példaként szolgál. Ezek a gondolatok foglal­koztatták a magyar delegá­ciót és a vendéglátókat ak­kor is, amikor átsétáltunk a Drávát könnyedén és ke­csesen átívelő hídon Eszé­ken, hiszen a híd összeköt, állandó emberi kapcsola­tot biztosít, barátságot és akadályt old fel és szűntet meg az emberek között. A négynapos munkaprog­ram rendkívül .gazdag tar­talma úgy alakult, hogy a Magyar Iskolatelevízió és a Horvátországi Magyarok Szövetsége közösen egyez­tette az ott dolgozó magyar iskolák igényének megfe­lelően. Az első nap talán a legjelentősebb a rendez­vények sorában, amikor is mintegy 100—120 közép- és általános iskolai tanár több előadást hallgatott meg a gyöngyörű és korszerű ma­gyar iskolai központban, Eszéken. Az előadásokat a legújabb tv-s műsorok se­gítették megfelelő illuszt­rációkkal. A videózás neve­lési oktatási eredményei­től és gondjaitól az anya­nyelvi oktatás és nevelés új módszeréig olyan té­mák, amelyek különös ér­deklődést váltottak ki a nevelők körében. Megem­lékeztünk Radnóti Miklós születésének 75. és halálá­nak 40. évfordulójáról is. Az eszéki program után másnap Kórogyra utaztunk, ahol a magyar nyelvű is­kola alsó és felső tagoza­tában televíziós órák be­mutatására került sor. A Petőfi életét és költészetét bemutató óra során Kovács P. József tv-bemondó, elő­adóművész mondott el Pe­tőfi hazafias verseiből né­hányat. Még aznap délután Belyére mentünk, ahol anyanyelvápolási órát lát­tunk az iskola magyar tan­nyelvű diákjainál. Mind­két foglalkozást filmmatiné- műsor követte, amelyen nemcsak a diákok, hanem a felnőttek is részt vettek. A következő nap a pál- monostori középiskolai köz­pontba utaztunk, ahol a diákokkal feldolgoztuk az ITV-nek a reformkorról kö­zépiskolások részére ké­szült kétrészes felvételét. Ezt követte egy konzultációs beszélgetés a tanárokkal és a diákokkal az anyanyelvi nevelés és a beszédnevelés aktuális kérdéseiről. Délután már Vörösmart­ra robogott az autóbuszunk, ahol ismét alsó- és felső­tagozatban bemutató tv-s órákra került sor. Itt na­gyon kedves műsorral fo­gadták a magyar csoport tagjait a nevelők és gyere­kek egyaránt. A Vörösmar­ton gyűjtött népdalokból, néptáncokból* és népi já­tékokból kötöttek egy cso­dálatosan szép és eredeti csokrot a gyerekek, és ezt a műsort helyi népviseletben adták elő meghatóan szép népi nyelven. Az utolsó munkanapot Kopácson töltöttük, ahol a tanórákon és a konzultá­ciókon és a matinén kívül értékeltük a négy nap munkáját és a Horvátorszá­gi Magyarok Szövetségének legújabb kiadványaival, a szövetség évkönyvének 4 kötetével és Lábadiné Ked­ves Klára Barkóca koszo­rú című könyvével ajándé­kozták meg a magyar de­legáció tagjait. A nemzetek, népek tör­ténelmében tíz év szinte még egy percnek sem szá­mít. Mi, akik a tíz év munkájában részt vettünk, úgy érezzük, hogy az ITV és a Horvátországi Magya­rok Szövetségének kapcso­lata megmarad nem , csak a szakirodalomban, hanem a közös tevékenységben részt vevő gyermekek, pedagó­gusok emlékképeiben, esz­tétikai élményeikben, az emberi minőség érték­rendjében, a két nép test­véri szolgálatában. Dr. Gál István, az egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskola főigazgató-helyettese Moldvay Győző Kovács elvtárs azt üzente... — Teljesen reménytelen a helyzetem. Kovács: bácsi — panaszolta a szomszédjának Iregi, a nyúlszívű hivatal­nok. — Negyvenéves ko­romra nem vittem többre a sóhivatali előadóságnál. öt éve nem emelték a fizeté­semet. A tető évek óta be­ázik a fejem fölött, és a fe­leségem pipogya fráternek nevez neveletlen gyermekeim füle hallatára. Gyanítom, hogy évek óta megcsal, de félek megkérdezni tőle, mert még bevallja. Nincs más hátra, mint az öngyilkosság. Tegnap már megírtam a bú­csúleveleket. Egyet a felesé­gemnek, egyet a főnököm­nek, egyet pedig az IKV igazgatójának. Vettem öt levél kalmopirint. Este, ha lefekszem, mind beveszem, és nem ébredek föl többé. — Hülyeség — mondta nemes egyszerűséggel az öreg. — Inkább tanulja meg a varázsszót. Holnap reggel menjen be a főnökéhez, és mondja meg neki, hogy üd­vözli Kovács elvtárs. — Maga ismeri a főnökö­met, Jani bácsi? — Ismeri a fene, de a fő­hatóságnál bizonyosan van egy olyan Kovács, akitől fél a főnöke. Találjon ki hozzá egy szép mesét, az­tán majd meglátjuk... Másnap reggel sugárzó arccal, kopogás nélkül nyi­tott be rettegett főnöke aj­taján Iregi Kázmér. Kínálás nélkül helyet foglalt, rágyúj­tott a főnök cigarettájából, és gondolataiba merülten az arcába fújta a füstöt. Mielőtt még Rókaházi felocsúdott volna meglepetéséből, mél­tóságteljes hangon kijelentet­te: — Kovács elvtárs üdvöz­letét küldi. Bár nem hatal­mazott föl rá, gondolom, nem fog nagyon megharagudni, ha elpletykálom, hogy két hét múlva revizorokat küld hozzánk. Szeretné, ha min­dent rendben találnának. — Hogyne... Hogyne.. . két hetet mondott, ugye? Hol találkozott vele? — Nem dicsekvésként mondom, de telekszomszé­dom a Duna-kanyarban. Utólagos engedelmével át­adtam neki Rókaházi elv­társ üdvözletét. Sóügyekben nagyon jó szakembernek tartja magát, csak ... — Csak? — No jó, elmondom, de köztünk maradjon! Szó­val, a káderutánpótlást nem tartja túlzottan jónak. — Hm... — gyöngyözött ki a verejték Rókaházi hom­lokán. — Magam is sokat tépelődtem ezen álmatlan éjszakáimon. Mondd, kérlek, Kázmérkám, nem lenne ked­ved elvállalni a keserűsó- csoport vezetését? Kapsz hozzá 1500 forint fizetés- emelést. — örömmel, Robi bátyám, ha ezzel szolgálatot tehetek neked, és természetesen Ko­vács elvtársnak is. — Akkor hát, elsejétől te leszel a keserűsó-csoport vezetője. Az IKV főmérnöke kezé­ből kiesett a toll Kovács elvtárs nevének hallatára... — Mi, kérem, mindent megteszünk az állagmeg­óvásért, de ugye azt Ko­vács elvtárs is tudja, hogy a keret nem kimeríthetetlen kút. Ennyit engedett, eny- nyit tettünk. Ha ugyebár kaphatnánk még egy kis pót­keretet. .. Bár, a szakembe­rünk is kevés, meg... szó­val, a gazdasági helyzet függvényében mi mindent. . . — Igen, ezt nagyon jól tudja a Kovács elvtárs is — hagyta helyben Iregi. — Csak az a baj, hogy a múlt­kor éppen hullott a harmat, amikor fönt járt nálam, és nem hozott magával eser­nyőt. Bőrig ázott szegény Kovács elvtárs. Talán még meg is hűlt. Nagyon szé­gyelltem magam, hiszen már évek óta... — Egy szót se többet, Iregi úr! Kovács elvtárs egészsége nem tűr halasz­tást. Még ma kiküldőm a tetőfedőket. Két nap múlva vadonat­új tető díszelgett lregiék há­za tetején, s a táskájában ott lapult a keserűsó szagú cso­portvezetői kinevezés. — Szerelmem!.— ugrott a nyakába a felesége. — Te vagy a legnagyszerűbb em­ber a világon. Te vagy a föld legvonzóbb férfija, ölelj, hadd olvadjak el a karjaid­ban! Mondd, hogy tudtad mindezt elintézni? — Nem én — felelte sze­rényen Iregi. — Kovács elv­társ üzente. — Ki az a Kovács elvtárs? — Nem mindegy, szívem? Lényeg az, hogy sikerült. Aztán becsöngetett a szom­szédba — Jani bácsi! Üd­vözli a főnököm, az IKV főmérnöke, meg az asszony A kalmopirint azért meg­tartom, hátha meghűlt vala­melyik, és majd elviszem neki Kovács elvtárs ajándé­kaként. T. Ágoston László A gondosság házhoz jár

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents