Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-30 / 305. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. december 30., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK A régi gyöngyösiek A Heves megyei Levéltár gondozásában jelent meg Gyöngyös város régi jegyzőkönyveiből szemelt válogatás Gyöngyös város becsületes tanácsa elhatározta. .. 1659—1848 címmel. Nyelvi, nyelvészeti, nyelv- használati szempontból is értékes forrásanyagot tár elénk ez a kiadvány. Nem csak a régi gyöngyösi emberek szó- és nyelvhasználatáról kapunk hiteles híradást, hanem mai szó- és nyelvtörténeti vizsgálódásaink számára is értékes forrásanyagot tár fel a régi jegyzőkönyvek szövegeSzólástörténeti szempontból is figyelemre méltó pl. ez a szövegrészlet: „Jobbágy emberek egymással megverekednek, és kéket, avagy vért tészen egyik a másikon” (1659). Mai helyesírásunk gyakorlatának megfelelően idézett szöveg olvasása eszünkbe juttatja ezeket a népi jellegű. régi szólásformákat: Viseli a kékjét (meglátszanak rajta a verés nyomai). szabtak neki kék nadrágot, jajvörös posztóból (megnadrágol- ták. elfenekelték) kékre verték. A jegyzőkönyv idézett szövegrészlete a kékmutatás elnevezéshez és gyakorlatéihoz is értékes fonásadalék. Gyöngyösön is a régi jogi gyakorlatban azt az eljárást nevezték meg vele, amelynek révén a sértett bemutatta a testén lévő kék foltokat, s erről igazolást ■kért és kapott. A mai olvasót feltétlenül megállítja ez a szöveg- összefüggés is: „Minden olyan halottak, kik városunkban szegénységben meghalnak, komisz koporsóban temettessenek el” (1847). Mai nyelvhasználatunkban ezek a jelzős szerkezetek jutnak inkább nyelvi szerephez: komisz kölyök, komisz alak, komisz fráter, komisz idő stb. A közönséges, a vásott, a durva, a goromba, a rosszindulatú viselkedés- és magatartásformák minősítésére szolgáló komisz szónak a régiek nyelvhasználatéiban volt olyan használati értéke is. amelynek megnevezéseit ebbe a rokon értelmi szósorba illeszthetjük bele: silány, kidolgozatlan, faragatlan. hitvány, nem jő minőségű, durván megmunkált, díszítés nélküli gyalulatlan stb. Néhány szavunk, nyelvi formánk jelentésének változásához, fejlődéséhez is nyújtanak forrásértékű adalékokat a gyöngyösi jegyzőkönyv szövegrészletei 1687- ben jegyezték be ezt a mondatot: a Bírák Uraimék a ridep legényeket külön pénzadó megfizetésére kötelezték. A rideg szónak nyelv- használatunkban igen tág a jelentésköre és használati értéke. Ez a példatár bizonykodik róla: rideg: barátságtalan, nyers modorú, sivár. kopár, puszta, kietlen, zord, stb. A télen-nyáron a szabad ég alatt tartott állatok minősítésére is használták ezt a szót: rideg gulya, rideg marhatartás stb. Gyöngyösi adatunk arról árulkodik, hogy a rideg szót ebbe a rokon értelmi sorba is beilleszthetjük: magános, egyedülálló. nőtelen; szabad; nőtlen, az az agglegény. Nyelvjárástörténeti adalékként tarthatjuk számon azokat a szövegeket, amelyek a Mátra alji palócság szóhasználatáról tanúskodnak. Most csak a felsorolás a feladatunk: kácsong, hu- mi.' hácskó. hancsikolás, mórtégla stb. Bővebben szólunk róluk legközelebbi cikkünkben. dr. Bakos József Közelítés a korhoz A Vili. debreceni országos tárlatról Valamikor óriási botrány tört ki D. H. Lawrence regényének megjelenésekor. A jámbor angol polgár nehezen fogadta el, hogy ilyesmi megtörténhet: valaki félreteszi a rangot, és a testi szerelem kedvéért hajlandó elviselni a nélkülözéseket is. Az író az álszent társadalmi erkölcsöt, s a természet erejét állította szembe egymással, keresett valami örök emberit, valamit, ami a XX. századi felbolydult világban biztos pontot jelenthet. Az I. világháború sok mítoszt szétzúzott, de forrásává vált az utána következő időszak az újabb legendáknak. Még mindig maradt illúzió, rejtély és regényesség a személyiségben. Azóta sok szörnyűség történt körülöttünk, következett egy újabb világégés, áttekinthetetlenebb, fenyegetőbb lett a környezet. Ez adja meg a regény nyomán készült film alap- hangulatát: valami „békebeli” átszellemültség, szelídség, könnyedség uralja a képeket. A szereplők egységben élnek a természettel, ők is részei, éppen, úgy, mint a növények és a* állatok. Visszahozhatatlanul édeni ez a látott környezet, ahol a valamikori botrányhősök romantikusan szenvedélyesekké válnak. Valahogy úgy tekintünk rájuk, mint ahogy ők szemlélhették a szentimentális történetek kesergő hölgyeit és urait. Nem véletlen, hogy a rendező. Just Jaeckin nem a konfliktus társadalmi gyökereit kereste, azt a szakadékot, amely az arisztokratát az egyszerű erdésztől elválasztja. Ma már nem hitetlenkedünk azon, hogy a főúri cím birtokosa, a Lady nem átall egy jóképű népi származású férfiba beleszeretni. Inkább az az érdekes, hogy hogyan alakul ki a szenvedély, mi táplálja a testi vágyat, s miként változik az ösztönök parancsolta egymáshoz tartozás valódi emberi kötelékké. Az alkotók jól érzékelték azt, hogy mint minden kitűnő tollforgató, Lawrence is hiteles lenyomatát adja a belső történéseknek is. Mindezt megfosztották a „mesterséges” társadalmi korlátoktól, de így is tanulságos történetet láthatunk. Mert a film éppen azzal nyűgöz le, hogy kiemeli a történelemből ezt a párt, időtlenné teszi vergődésüket, félelmüket, örömüket. Szinte egy új mítoszt teremt meg ez az alkotás. Arról beszél, hogy mindenen keresztül, minden akadályon át el kell jutnunk önmagunkhoz, vállalva a tévedés kockázatát is. Különös módon éppen ez a történet vált az emberi egymáshoz kapcsolódás többré- tegúségének egy adalékává. A nyugati világot elárasztó szex- majd pomográfhul- lám után egyre többet hallhatunk arról a vágyról, amelynek terméke a film, amely a megcsömörlötteket tölti el: szeretnének valami többhöz, valami szebbhez eljutni. Nem teljesen ugyanaz kerül hát a vászonra, mint annak idején a regény lapjain megjelent: a társadalmi töltésen túl kilúgozták azt a természeti tobzódást is, ami az eredeti történetet jellemzi. Az a szinte misztikus szemlélet, amely- lyel Lawrence az érintetlen környezethez közeledik, itt szinte teljesen hiányzik. A filmben pasztell színekben láthatjuk a haragoszöldeket, az ég féktelen, kékjét, a Lady Chatterley pompás testét díszítő virágokat. Amikor a főhősnő táncol az esőben ruhátlanul, csupán homályos, vizes ablaküvegen át villan felénk nyúlánk alakja. Amit az egyik oldalon nyereségként könyvelhetünk el, az a másikon veszteséggé válik. Amilyen szép a nosztalgikus ábrázolás- mód, amilyen mélyen hathat ránk visszaemlékezésként ez a história, annyit kophat mondandójában, indulatában. Mert valójában lírai szerelmi történetnél több Lady Chatterley sorsa, de ezt a néző inkább csak sejti, hogy miféle lázadás, testi és lelki forradalom húzódik meg az arisztokrata nő döntése mögött. Különös találkozása koroknak és erkölcsiségeknek ez az alkotás, az eredeti sztori hangsúlyainak megváltoztatásával máshova jutottak el a filmkészítők, mint annak idején a regény írója. Kitűnő a szereplők kiválasztása. Ebben is az tükröződik, ahogy a ma élő ember képzeli az akkori figurákat: regényesek és sze- retetre méltóak, kemények és naivak. Jellemző az is, hogy Sylvia Kristelt választották címszereplőül, aki egy szexfilm-sorozat sztárjaként lett világhírű. Változnak az idők. változnak az erkölcsök. Újra divatba jönnek az érzelmek. Most még a testi szerelmen keresztül találják meg egymás teljes emberségét a szereplők. Gábor László A kor: négy évtized, a maga határköveivel és buktatóival, új történelmi távlat születésével, s a mindennapjainkhoz vezető fejlődés eredményeivel. Debrecen felszabadulásának, valamint az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának negyvenedik évfordulója tiszteletére, tehát a népi demokratikus Magyar- ország megszületésére emlékezve hirdettek országos képzőművészeti pályázatot a hajdú-bihari megyeszékhelyen. A felhívásra beküldött pályaművek legjobbjainak kiállítása — korszerű debreceni galéria híján — a Kossuth Lajos Tudományegyetem díszudvarán várja az érdeklődőket. „A reprezentatív bemutató a Hajdúságban már hagyományosan nívós tárlatok közül is kiemelkedik — hangoztatta a megnyitón Tamás Ervin festőművész, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének elnökhelyettese — éspedig nemcsak országos jellegével, hanem a színes összkép révén is, akár a művészet mindig megújuló történelmi-társadalmi hivatása, elkötelezettsége felől tekintjük, akár annak belső fejlődési törvényszerűségei, stílusbeli jegyei oldaláról szemléljük.” Az országos tárlatra több mint ötszáz mű érkezett, ebből a zsűri százkilencven- négy alkotást fogadott el bemutatásra. Harmincnyolc szobor, negyvenkilenc grafika, hetvenhét festmény, huszonhét érme, egy tűzzománc és két stukkó: köztük realista, figuratív, természetelvű alkotások éppúgy, mint elvontabb, analitikus, kísérletező művek, , amelyek egy eszme, gondolat újszerű képi megfogalmazására törekednek. Szilágyi Elek (Lépcsők), Pető János (Hájnál 1—11). Bényi Árpád (Forró nyár). Nagy Sándor (Várakozók), Marosvári György (Téli paradicsom), Bíró Lajos (önarckép), Hé- zső Ferenc (Tanya fákkal), Gábor Marianne (Balatoni mentőcsónak) és Kalmár János (Tékozló fiú) létünk mélyebb valóságait sejtetik meg. Örömeinket és gondjainkat, kételyeinket és bizakodásainkat, kapcsolatainkat vagy annak hiányát fogalmazták meg a képzőművészet sajátos eszközeivel. Mindezt hol közvetlenül tematikában, hol áttételesen — metaforikus, szimbolikus eszközökkel — drámaian vagy derűs iróniával, ám mindenképpen tiszteletre méltó szakmai elkötelezettséggel. A felsorolás szükségképpen hiányos, a felosztás durván egyszerűsített, hiszen a korhoz száz- és százféle módon lehet közelíteni. Lehet antik szépségformák újraélesztésével (Váró Márton: Niké), lehet szellemes kompozícióval (Huszár Imre: Harmónia), lehet vizuális asszociációkkal (Bodó Károly: Elet, Cs. Uhrin Tibor: Hullámzás) a naturalizmus újfajta értelmezésével (Tardos Zoltán: Exodus V., Szakáll Ágnes: Édesek a kiscicák is, de csak az anyjuk látszik), és groteszk megközelítésben (Tóth-Vissó Árpád: 1944 rejtőzködő) is. Nem a megközelítés módja a fontos, hanem a közelítés ténye és igénye, a múlt és emberarcú hétköznapjaink előtt való tisztelgés szándéka. „A néző számára — vélekedik Orosz Péter művészet- történész a kiállítási katalógus előszavában — az első benyomást az anyag sokszínűsége adhatja, amely stiláris, technikai, tematikai s a kortárs magyar képzőművészetben egymás mellett élő irányzatokat nagyrészt átfogja... Elgondolkozhatunk azon, hogy a rendezők által megfogalmazott kiállítási célt: felszabadulásunk jelentőségét, építőmunkánkat, békeakaratunkat mennyire árnyaltan fejezték ki művészeink, vagy miként jelennek meg gondolkodásunkban a ma problémái, gondjai, örömei.” Es végezetül a pályázat azon eredményéről, amely a rendező szervek díjaiban,, elismeréseiben fejeződik ki. A Hajdú-Bihar megyei Tanács és a Debrecen városi Tanács fődiját Gábor István festőművész, a megyei tanács díját Váró Márton szobrászművész kapta. A Magyar Népköztársaság Művészeti Alapjának diját Nagy B. István festőművész érdemelte ki. A város tanácsának két különdíját Váli Dezső festőművész és Pető János grafikus, nívódíjait pedig Samu Géza szobrász, Sípos Zsófia festő- és Szilágyi Imre grafikusművész nyerte el. Juhani Nagy János Szűcs Mariam-II/2. Anyám beszélt rá Gézára, hogy milyen ' okos ember, irodában dolgozik, művelt, ha hozzá megyek, nem kell itthon a faluban a földet túrnom. Es bementem a városba dolgozni. Géza szerzett helyet az egyik boltban. Micsoda esküvőnk volt! Egy félórára kéredzkedtem el az üzletből, Géza kölcsönkért egy karikagyűrűt, mert csak egyet tudott venni, azt is a nővére szerezte feketézéssel. Háború után történt néhány héttel. Amikor a lányaimnak elmeséltem, szinte megelevenedtek. Milyen romantikus esküvő! Az. Hogyne! És visszarohantam a boltba dolgozni, az ifjú férj pedig elvonult vét barátjával a kocsmába mulatni. És ez volt jellemző az egész házasságunkra. Nem az ivás, mert azt nem nagyon szerette, hanem az, hogy én állandóan dolgoztam, mint egy állat, ő meg a fotelből dirigált. Mégis ő ment tönkre. Belehabarodott egy kis tyúkba. Akkor kellett volna otthagynom. De hát a két gyerekkel hová mehettem volna! Akkor került élőször az idegosztályra. A saját hülyesége miatt. A nő megszökött egy másik alakkal. Géza pedig teljesen összeroppant. Az a majdnem kétméteres ember, mint egy csecsemő zokogott nekem. A saját vereségét sose tudta elviselni. A másén persze, jót szórakozott. És én, a barom, csak bólogattam az orvos előtt, hogy persze, doktor úr, igen doktor úr, hogyne doktor űr, mindent megteszünk, és megbocsátottam neki, hiszen olyan gyönge nélkülem. És ő úgy, ahogy meggyógyult, egy ideig rendben megvoltunk. Azt hiszem, neki kevés volt az, hogy én megbocsátottam. Saját magának sose tudott. Azt hiszem, ebbe ment tönkre. Most, így utólag... de én is hibás vagyok. Sajnos. Elfogyott a türelmem. Együtt élni egy idegbeteggel, csak az tudja aki végigcsinálta. Az utóbbi évben egyre többet marakodtunk, és egyre mélyebb sebeket ejtettünk. A csend hirtelen abbamaradt. Az utcáról a szemeteskocsi csikorgó nyel- deklése, a kukák tompa puffanása szűrődött be. — Hajnal. Ojabb hajnal. Az ablakhoz botorkált és kinézett. A tejfölös ködben lassan kirajzolódott a Szabadság szobor sziluettje. — Egy újabb hajnal — sóhajtott megint az asz- szony. — Ma kit fognak ott találni? Ki veti le magát a kilátóból? És hányán maradunk itt, lent a városban? Hányán maradunk túlélők, akik elől menekülnek? Válasz helyett csak a telefon csörrent meg. — Jó reggelt, asszonyom.- Gondoltam, minél előbb tudja meg a hirt. Már amennyire jónak nevezhetem, de megnyugtatóbb, mint a tegnapi telefonom. Az orvosszakértői jelentés alapján nem öngyilkos lett a férje, hanem embóliát kapott. A magával vitt gyógyszerei hiánytalanul megvannak. A boncolás... Az asszony már nem figyelte a nyomozót. A tükör előtt állít. — Embólia — mondta hang nélkül a száját formálva, mint aki egy süketnémával akar szót érteni. A tükörből pedig egy töppedt arc nézett rá, ösz- szehúzott szemekkdl, millió ráncból összeszaladt gúnyos fintorral. — Na, most már megnyugodhatsz! Múzeumok új szerzeményei Értékes művészettörté! neti, muzeológiai emlékeikkel gazdagodtak múzeumaink az elmúlt hónapokban A Magyar Nemzeti Múzeum bútorosztálya legutóbb a sok ágra szakadt Kossuth család egyik leszármazottjától vásárolta meg azt a két biedermeier ruhásszekrényt. amely eredetileg Kazinczy Ferenc széphalmi kúriájában állt. A feltevéseik szerint a« I idős Kazinczy még használhatta ezeket a bútorokat, amelyek halála után kerültek át a távoli Kossuth rokonokhoz. Bulyavszky Gyulának, a Márciusi Ifjak egyik vezérének. a neves újságírónak legelső íróasztala is nemrég került a múzeum gyűjteményébe. A bútordarab kulturális, történeti érdekesség: az asztal ugyanis úgynevezett tákolmány, hiI zilag készített bútor, amelyhez hasonló darabok állhatták a korabeli kisnemesi családok legtöbbjében.
