Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET NÉPÚJSÁG, 1984. december 24., hétfő Németh József: Párás ti) (óla)) arany diploma Maszelka János: Hazafelé (acryl) Máger Agnes: Kazincbarcika (olaj) bronz diploma Majercsik János: Varjak (olaj) Tájkép és új magyar valóság Gondolatok a hatvani biennálé megnyitóján A tájképfestészet története az idők ködébe nyúlik vissza, ennek ellenére a műfaj csak a XVil—XVII. század fordulóján emancipálódott. Nem tagadható persze, hogy régebben is jelentős — elsősorban dekoratív'illuzionisztikus — szerepe volt, de mint mélyebb gondolati tartalmak hordozója, mint a többivel egyenrangú műfaj, csak a reneszánsz idején tűnik fel. S csak a barokk korban virágzik ki. lesz fontos, helyenként és időnként meghatározó jelentőségűvé. A magyar képzőművészet történetében a tájkép különösen fontos tényező. Nemzeti festészetünk kialakulásának időszakában Murikácsy Mihály, Paál László, Mészöly Géza ezt a műfajt európai színvonalon művelték; egyre több értékelés emel szót amellett, hogy tájképfestésaetünkben lelhetők e mesterek kulcsfontosságú művei; figurális piktúrájuk ellentmondásosságai. következetlenségei ebben a műfajban nem jelentettek tehertételt. Tehetségük kibontakozását a kor társadalmi konvenciói itt sokkal kevésbé gátolták. Mellette vagy nyomdokaikon azután Szinyei Merse Pál, a nagybányai, a korai szentendrei mesterek gazdagították tovább a műfajt. S ne feledkezzünk meg arról a mesterről, aki a tájképet a legkorszerűbb művészi törekvésekkel feledhetetlen színvonalon szintetizálta: Vajda Lajosról és a mögötte útjára induló nagyszerű szentendrei mesterekről Igazságtalanság lenne, ha nem ejtenénk szót a néha talán nem ilyen látványos, de mélységesen a hazai tájban gyökerező szolnoki, vásárhelyi iskolákról, melyek nagyszerű tájképfestő generációkat adtak a hazának, vállalva a közösséget a föld népével. A hagyományok tiszteletre méltóságához, a példák magasrendűségéhez. a műfaj művészettörténeti jelentőségéhez tehát kétség sem férhet, s nem is férhetett soha. Az utóbbi évtizedek művészeti mozgalmai azonban számos kérdőjelet hagytak maguk után a hagyományos műfajokat illetően. Jóllehet önmaguk kérészéletűeknek bizonyultak, s némelykor egész létezésük értelme sem volt több. mint hogy a kezdeti felkiáltójelből kérdőjellé görbültek. Ami a kérdőjeleket illeti, annak megjelenése végső soron nem véletlen. A modern művészeti törekvések javára írandó, hogy igyekeztek kitágítani a művészet szféráját, a kor által létrehozott anyagok, technológiák, médiák alkalmazási, felhasználási területeit. Igyekeztek társadalmilag szélesebb közönséghez szólni. Ez még akkor is tiszteletre méltó, ha a végeredmény az esetek tekintélyes részében a vallott célokkal éppen ellentétes előjelűre sikeredett. Az azonban tény, hogy amikor a neoavantgard új területek felé fordult, rendkívül erős kritika alá vonta a hagyományos művészeti eszközöket, olyannyira, hogy végül szinte semmit sem hagyott belőlük. Ezzel végső soron saját alkotó leheltőségeit is korlátozta, megbontotta a tér és az idő egységét, melynek következtében a képzőművészeti alkotás létrehozásának szükségessége. tárgyiasuiásának igénye is fikcióvá vált. Mindez — szinte természetesen — oda vezetett, hogy a hagyományos műfajok, a csendélet, a portré, a tájkép, a történeti, irodalmi vonatkozású művészeti ábrázolások egyáltalán való lét- jogosultságát is megkérdőjelezték. E műfajokat kiürültnek, önmagukat túléltnek, álművészetnek bélyegezve, olyan, élő kövületnek minősítve, melyeket jobb mielőbb elfelejteni. Mindezen időben, miközben a művészet e kétségkívül hittel teli legmodernebb irányzatai mind következetesebben, a formális logika sajátos zsákutcájában haladva lassan eljutottak a műalkotás nélküli művészet reménytelen illúziójáig, az alkotók egy tekintélyes része a közönséggel nem a konfrontáció, hanem a konszenzus formájában kereste a kapcsolatot. Bízva a realizmus, a korszerűség és a tartalmasság összebékíthetőségében. Ezek a művészek — akik közül nem is egy szerepel a hatvani országos kiállításon — a hagyományos műfaji kereteket sem vetették meg, s ma már művészeti életünk elismert, magasan kvalifikált — s hadd higgyük, hogy ez is ad rangot — kitüntetettjei. Bizonyára vannak olyanok is e tárlaton, akik még csak ezután, a közeli vagy a távolabbi jövőben lesznek azzá. Nem hisszük, hogy ilyen eredmények puszta anakronizmussal elérhetők lennének. Ügy tűnik, hogy a magyar képzőművészet, ezen belül a táblaképfestészet mai jeles alakjai, köztük azok, akiknek a tájkép különösen fontos eszközt jelent, felismerték. hogy a neoavantgarde — de már az ezt megelőző modernista törekvések képviselőinek is — legalább egy ponton igazuk van: abban, hogy a hagyományos műfajokon belül szükkép van stiláris megújulásra, tartalmi bővülésre. Jó néhány mester indult el ezen, az úton, mely feltétlenül rögösebb és keservekkel terhesebb, mint az akadémikus konvenciókban való megragadás vagy a teljes eszköztelen- ség mind hitetlenebb gesztusa; Ennek során a tájkép új mesterei váltak ismertté és becsültté, akik a tiszteletre méltó elődök — elsősorban a GRESHAM-kör munkáin — képesek voltak túllépni, s mindinkább alkalmassá tudják tenni egy új magyar valóság ábrázolására, kifejezésére. Hadd utaljak itt olyan mesterekre — annak ellenére, hogy egy ilyen típusú kiállításon személyek említésének nem vagyok híve — mint Kokas Ignác. Kurucz D. István, Mácsai István, Németh József —, akik tartalmi és formai szempontból egyaránt újszerű életművet hoztak létre. Tevékenységük ma már — jóllehet itt vannak köztünk, s alkotóerejük teljében — mégis művészettörténet. Majd nyolcvan művész alkotásait értékelni egy kiáilítás- megnyitón természetesen lehetetlen, s mivel a matéria nyilvánvalóan alkalmi, a művek által hordozott gondolatok valamiféle szintetizálása veszélyes vállalkozás lenne. Bízzunk talán mégis abban, hogy a VI. biennálé a mai magyar tájképfestészet élvonalának gondolati vezérmotívumait azért V. Bazsonyi Arany: Tavasszal (olaj) bronz diploma Bakallár József: Fekete kerités (olaj) Szucsik János: Kánikula (olaj) Páll Lajos: Peketeaszö (« Moldvay Győző: A hetedik ház jégvirágos ablaka se könyörült rajtunk azon az estén, hiába kán- tálta oly szépen a rigmust Imice, az orra tövébe ragasztott csulábajusz alól. Kattyog- tunk hát tovább. hóban, fagyban, iszánkodva néha egyet-egyet a jeges gya- logúton. Elöl a két angyala betlehemmel, utánuk a juhász, a csikós, a lógó nyelvű ördög, majd még egy pásztor, szőrére fordított rossz subában. — Az hiányzik még, hogy Dani Miskáék elkapjanak a tetejébe! — sopánkodott Vedres Csubi, megigazítva fején a drótból font glóriát. — Ha félsz, akkor eriggy haza. te kis ökör. Több péz jut a többinek — így erre Beller Karcsi a csikósjelmezből. és már kapta volna a betlehem hátsó fogantyúját. hogy Csubi helyett tovább cipeli. — Kéne, mi? — mutatott néki fügét a második angyal. — Vagy nem bánom, de viszem magammal a jászolt. meg a szenteket is — és pakolta le a hóra a tornyos kis épületet, hogy szedi ki belőle, ami az övé. A civódást Imice, az öreg- pásztor szakította ketté, élénken köpködve a csula- bajuszból szájába mászott arábikumos szőrszálakat. — Ne marhuljatok! Kakaskodtok itt a Jézus feji- nél? Micsoda ez? Ha betle- ihemezünk. akkor csináljuk. Miért kell mindjárt berecs- csenteni? Nézzétek ezt a fütyköst — s hetykén meg- lóbálta nyárfabotját. — Akit én ezzel megsuhintok, nem eszik több csülköt...! A határozott, férfiasnak tetsző hang megnyugtatta a kedélyeket. Amikor pedig Tóth kocsmároséknál a kan- csi csapos béengedte a truppot az ivóba, végképpen vinniEMHB dórrá változott a népség, künnfelejtve zimankót, aggodalmat. És úgy szólt az ének. mint egy templomi kórus. megtöltve áramával a kocsma füstös levegőjét, de ájtatos pózba merevítve még a becsiocsentett Búza Pétert, s a biliárd-dákóra függeszkedő Meggyes! Lajost is, aki úgy állt, akár a rúd tartaná őtet. Kopornyik, a szőrsapkás fiákeres, tán az utolsó löketet is elfeledte fölrajzolni görbe nagy számláival a fekete táblácskára. Az ördög pedig ijesztgette őket, fennen fújva a maga pergő szózatát: Én kicsike legény, lapos, mint a lepény, befittyennék hozzátok, ha egy garast adnátok. Ha nem adtok, ördögséget tudok. Közületek hármat mindjárt elragadok... Ilyesmit habrigyált. most már derültséget csiholva Kovács Deske, és libegtette piros papírnyelvét» s csörgette a kutyaláncot is, amit Drumi nyakáról emelt le, rászabadítván a dögöt a három szál vén tyúkra, amelyik ősz óta koptatja csőrét nagyanyjáék hátsó udvarán. Aztán Imice bukott be az ajtón, majdnem kibillentve botjával az üveget, s hasalt az olajos padlón, cigarettacsutkák és bűzlő csizmák, hólevet eresztő bakancsok között, amelyekből olyiknak biz’ kikéredzett a kapcás lábujja. Elmondta sorban versét a csikós, meg a juhász is, és csengett-bongott újfent az ének, örömére a Kisdednek, bánatára Petrik Jocónak. ki veszettül unta ezt a maszlagot, lökte volna már szívesebben a sárgára érett csontgolyókat. Majd körbejárt az ivóban a pörgekalap, hogy elnyelje a nikkel-, meg bronzpénzeket, szintén csilingelve, de nekünk kedvesebben minden mennyei karoknál. És máris a hideg, metsző utcalevegőt éreztem arcomban. fent pedig a szikrázó, csillagos magasságot láttam, és még, igen, tenyeremben az aznapi első keresetet. harminc fillért, amit Imice szúrt le azon melegi- ben, egyenlőként mindnyájunknak, a sarki villanylámpa alatt. S midőn süllyesztettük szépen zsebre a pénzeket, és csak az ördög maradt el, egyszerre kolompszó pendült a setéiből, valami üvöltéssel vegyesen. — Hinnye a kiskésit, itt vannak Dani Miskáék — ordított a juhász, fölismerve a setétből előtörtető egynémely árnyalakban a rettegett Királyszék utcai ellenlábasokat. S persze, vetette magát hanyatt-homlok a Zrínyi utcának. Mondanom se kell. a fütyköst markolászó Imice iram- lott leghamarabb utána a hirtelen kerekedett viharban, otthagyván csapot-pa- pot, s úgy szelve át a széles, hófútta árkokat, mint valami élemedett alpesi kecske. Mi pillanatig csak álltunk a szikrázó havon, hálóingekből készült angyalköntösünkben, hanem mikor egy rettentő botütés kettészelte a betlehemi tornyos istállót, akkor már magam is azt javalltam Beller Karcsinak, jó lesz elpályázni. mert ezek nem bolhára vadásznak itten. S nekiiramodtunk: fák körül cikázva, árkokon átal, amerre legsűrűbb a setét, s amerről a legkevesebb nesz hallatszott. Karcsi futott úgy. ahogy még sose láttam. Tán nem is szaladt, hanem repült már. Igaz, egyszer valóságosan iSj mert a sarok mögül elénk toppanó „öreg" Dani kitette csak neki a fó- tos, gama csizmáját, a csikós erre megemelkedett, csinált kezeivel néhány ka- pirgáló mozdulatot, mint a kutya, ha pockot érez a ház tövében, s már el is tűnt egy mély hósivatagban. A pörge kalap, meg elhuppant kulacsa tudatta, hogy itt nemrég csikós lehetett Éppencsak kikerültem azt a gama csizmaorrt én is! De akkor már a második angyal száguldott mellettem, félig leszakadt szárnyakkal, sűrűn kapkodva fel a rózsaszínű vászonkombinét, amit ezüst zsineggel kötött el derékban. Halántéka gyöngyözött, melle járt. mint a kovácsfújtató. és egyre zihálta: — Hű, de elvernek, ha kiszakad! Hű, de elvernek, ha ___ A vészből menekülő pásztort odébb már nem érdekelték ennyire a földi dolgok. Minden respektus nélkül kanyarította le válláról a bolhás subaroncsot, hogy megeressze a szélben, mint egy sárkányt. Hej. micsoda verseny volt az, sarkunkban a Dani Miskáék gúnyos káromkodáséMenekülő angyalik
