Népújság, 1984. december (35. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1984. december 24., hétfő Lengyel gyermekbetlehem Menekülés Egyiptomba (guatemalai kerámia) Finn betlehem ÖT VILÁGRÉSZ BETLEHEMEI Kedves három királyok A betleheme2és ót világrész keresztényei között mindenfelé elterjedt. Lengyelországtól Mexikóig, Finnországtól Angoláig. A néprajz- tudomány jó) ismeri, a művészettörténet mostanában figyel fel arra a csodálatos változatosságra, a naiv művészet páratlan remekeire, amelyek a betlehemekben megtestesedtek. Hogy mikor készültek az első álló vagy hordozható betlehemek, nem tudjuk. A karácsonyi játékokat ismerte már a középkor, mint a vallásos nevelés szemléltetőeszközét. A színpadiasán, díszletszerűen megmintázott, épített betlehem a tizenhatodik században került be a templomokba és a palotákba, s tiszteletük olyannyira elhatalmasodott, hogy a tizennyolcadik században már nem jó szemmel nézte a katolikus egyház, és száműzte az oltárok közeléből. A nép azonban megszerette ezeket a meghitt hangulatú életképeket. Előbb a polgárság adott szállást otthonaiban a Jézus születését, az angyali üdvözletét, a három királyokat példázó ábrázolásoknak, faragásoknak, papírfiguráknak, viasz- és agyagszobrocskáknak, majd a parasztság fogadta be a szemléletéhez oly közel álló jászolállításokat, betlehemes templomokat. Hogyne fogadta volna, hiszen az ő kifejezési formájukban beszélték el képzetlen, de jókezű, élénk képzeletű társaik a Biblia áhítatot keltő történeteit, s éppen a dolgozó ember pihenőnapjaira, az év legnagyobb ünnepén, a téli napfordulat pogány szokásait továbbörökítő karácsonykor. A hívő ember szívesen vette szemléletesen azt, amire emlékeztették. Jézusban oltalmazó menedékét látta és saját küzdelmes sorsának megtisztult mását is részvéttel nézte, a nagy szakál- lú Józsefben a jóságos férfit szerette, Máriában az édesanyát tisztelte, örvendett hát, ha nem csupán karácsonykor, de mindennapjaiban is ott tudhatta maga körül a példás családot, a betlehemi pásztorokat, a három királyokat süveges koronával s fekete abrázat- tal, aranyos bíboroa'ástban a „szerecsen királyi Boldizsárt. Helyet szorított nekik a hajdani házi istenségnek szentelt, pogány szokás szerint a napkelte felé eső sarokban, s a házról házra járó betlehemezők pedig szívesen látott vendégek lettek. A házi szentély betlehemében karácsonykor gyertyát gyújtottak, karácsony után Krisztus történetének újabb és újabb alakjait állították a jászol köré. Nőttön-nőtt a kicsi „színpad”, olyannyira, hogy sok helyütt a hálókamrát is ki kellett az ünnepre üríteni,- s a gyerekeknek a földre ágyaztak, a jászolt hordó állvány alá. Később kisebb-nagyobb szekrénybe került a féltve őrzött örökség, üveg mögé, míg a gyermekek a maguk módján gyúrták, faragták, ragaszt- gatták évről évre saját kis figuráikat, s helyezték el a jászolt a két ablak közé. A fában bővelkedő tájakon faragóiskolák születtek, s a betlehemfaragás népi foglalkozás lett Lengyelországban csakúgy, mint a Fekete-erdőben. A fazekasság egyik központjában, a Pozsony közelében levő Modrában pedig olyan kiváló naiv szemléletű alkotók kezéből kerültek ki mesterművek,, mint a habán hagyományokat őrző Ignác Bizmajer mester, akinek nálunk is volt kiállítása, éppen tíz évvel ezelőtt. A népi leleményesség, formálókészség képzeletgazdag birodalma a betlehem. Bár a mi fából, színes papírból, sztaniolból, kenyérbélből, szalmából, gyékényből, rongyból összeállt hordozható betlehemeink talán a legszerényebbek abban a káprázatos felvonulásban, amelyben különösen a lengyel és Mexikói életfa, a három királyokkal (kerámia) latin-amerikai betlehemek fényeskednek. A betlehemeket minden nép a maga képére és hasonlatosságára formálta, s még hasonló sincsen közöttük. Az csak természetes, hogy Afrikában a szent család fekete, hogy Kenyában vagy Tanzániában túlontúl felöltöztetve sincsenek alakjai, hogy Peruban lámák köszöntik az újszülöttet, Felsővoltában nagy szarvú kecskék, hogy Finnországban gerendaház elé járul a nyírfakürtöt fújó pásztor, s Krakkóban a Mária-temp- lomhoz hasonló, gótikus agyagépítményeket hordoznak a betlehemezők. Egyiptomban pálmák alatt, Németországban, Ausztriában hegyoldalban, erdő ölén nyugszik a jászol, a spanyoloknál tengerparton, a katalánoknál sziklák tövében. És Guatemalában kakas adja hírül Jézus születését, Brazíliában pedig páva, a „mennyei kakas”. S ahol az ajándékozási kedv is megnőtt az ünnepi szeretet jegyében, ott nem csupán bárány kerül a jászol elé, hanem molnár is lisztesbödön- nel, tejesember kantával, s gyümölcskosár olyan gyümölccsel, ami a falusi embernek karácsony táján ritka csemegéje volt, valóságos ajándék, alma, szőlő; Afrikában pedig a kincset érő ivóvíz. Másutt a cola gyümölcse. Bizmajer fajansz betlehemének Egyiptomba menekülő családja kedves, szívet vidámító. A megfáradtak rokokó pózban, a „nemes Já- nosik rabló” társaságában — ahogy a betlehem felirata jelzi — élvezi pihenését, míg a legalább karácsonyra megszelídült betyárok hegedűvel, furulyaszóval ünnepük védenceiket. Egy brazíliai betlehemen állig felöltözött, fényes katonazenekar szolgáltat ünnepi koncertet a megváltónak. Szinte bravúros szobrászi remek, ahogy Mexikóban stilizált életfák ág-bogai közé rejtik Jézust, Máriát, Józsefet, ahogy a három királyok, madarak, angyalok összefüggést sejtetnek a paradicsomi állapot, az életfa, az élet és megváltás között. Minden betlehemi plasztikus megformálásban van valami paradicsomi hangulat: a békesség, a nyugalom, a szeretet, a másik ember megbecsülésének, védelmének, a természet és az ember harmóniájának ritka, ünnepi pillanata. Népek karácsonyán, népek szokásai még őrzik számunkra ezt az áhított békét, csak ne fenyegesse a múzeumi ritkaság sorsa. Koczogh Ákos Harminchat fokos lázban Buksi fejű, huncut szemű, apróka lény. Hipp-hopp, ugrik az ágyából, kacagó kisördög. Percek alatt lerántja az asztalterítőt, kiönti a tejeskávét, jaj, csak össze ne törje a hamutartót! Utánakapsz és kajánul vigyorog, úgyis 6 az „erősebb”.. És kérdez és válaszolsz, és megint kérdez és megint. Gyönyörű, szomjas miértek. Kóstolgatja a világot. Nagy szemekkel néz rád: és aztán mit csinált Hamupipőke? És: nézd, apa, most megmutatom, hogy kell leírni a nevemet. Nyelvét kidugja igyekezetében, szőke feje kockás füzetlapra hajol. Ismerkedik a számok rejtélyes világával, verset .mond és fákat, madarakat rajzol. Lapozza könyvét, a térképet, távoli városok, emberek életét képzeli magának. Tanulj, kicsim, tanulj! Mesélsz neki a fényesre sikált szoba sarkában ... Ö, hol lehet már ilyen soká? Csak nem történt valami...? ! De nem, nézd csak az ablakból: ott rúgja a labdát a többi fiúval a téren, úgy fut, mint a villám. Táskáját lóbálva kezében, nyakigláb léptekkel veszi a lépcsőfokokat. Hazafelé ... És este pizsamában, fürdéstől nedves hajjal melléd bújik az ágyba elmondja féltett álmait. Hogy ha nagy lesz, hidakat épít majd, mozdonyt vezet, meggyógyítja a gyerekeket, messzire-messzi- re utazik. És tudd meg: igen, ha felnő, neki is lesz gyereke, akit ugyanúgy fog szeretni, ahogyan te őt. ★ Zoli egy éve került a mó- nosbéli gyerekotthonba, ötéves, de háromnak, ha látszik. Arcocskája ma már szépen kikerekedett, barna haja is sűrűsödik, de fejbőrén még látszanak a sebhelyek nyomai. Igaz, begyógyult már a rugdosás okozta hosszú vágás, kis keze sem piros már az égetéstől. Az ország a „Kék fény”- ből ismerte meg. Apja, aki ütötte-vágta, kínozta — ma már börtönrács mögött. Emlékezetes a riportban látott kép: a kisfiú egy babát té- pett-rugdosott. Zoli már biztonságban van. Az óvónők elmondták: hetekig úgy bánt a játékokkal, ahogyan addig ővele. Senkihez sem szólt, az idegenekkel szemben ma is bizalmatlan. A közös játéktól elzárkózott, ücsörgött a sarokban. Aztán lassan megszerette Mariska nénit, csüngött rajta, a sarkában volt, bárhová ment. Amikor az idős gondozónő elment az intézetből, napokig megint búskómor lett. Aztán a fiatal óvó nénihez ragaszkodott, meg Ferihez, aki any- nyi idős, mint ő. Hófehér, bojtos sapkában, piros kabátkában lép be az irodába. Próbálok barátkozni. Kérdezem, mit játszottál az előbb? Barna, mély szemekkel néz rám. Autósat? Bólint. Milyen autóval, pirossal? Bólint. Énekeltetek is? Megrázza fejét, hogy nem. És néz, néz, áthatóan, hogy megborzongok. Latba vetek mindent, mesélek, fogom kis kezét. Zoli néma marad. Aztán, amikor felöltöztetik, s indulna kifelé, az ajtóból visszaszalad hozzám. Suttogva mondja: Adj egy puszit... ★ A teremben körbeguggo- lunk a padlón, énekelünk: Hull a pelyhes fehér hó ... Szinte egyszerre ugranak a nyakamba. Idegen vagyok, de mégis: rég várt látogató. — Ugye, elviszel — esde- kel Krisztián —, ugye, elviszel ? Talán életemben nem voltam még ilyen zavarban. — Majd újra eljövök hozzád, és együtt játszunk a többi gyerekkel. Jó lesz? Kételkedik? Reménykedik? Aztán azt mondja: Tudod, az én anyukám elment a boltba, hoz nekem rágót, meg cukrot. Adok neked is, akarod ? Mónika. — Mikor volt itt apuka, anyuka? Gondolkodik. — Nem volt itt. De volt! — Mikor? — Soká. — És belekapaszkodik szoknyámba. — Mutasd meg, mi van a táskádban! — Kit szeretsz, Józsikám? — Téged. — Engem, hisz nem is ismersz. — Akkor azt a zenélős nénit, akinek rózsaszín ruhája volt, amikor jött a Mikulás. Norbert. — Mi a karácsony? — Nincs karácsony. Eljött ide egyszer a Télapó és mi énekeltünk. De neked meg megmondom, az a Télapó nem is igazi volt. ★ A mónosbéli gyermekotthonban száz állami gondozott kisgyerek él. Közülük havonta négyet-ötöt látogatnak meg a szülei. Mikes Márta LELTÁRHIÁNY NÉLKÜL... (Fotó. Szabó Sándor) Négy évtized a vásárlókért Az eldugottabb településeken, falvakban télidőben nem elegáns, központi fű- téses. csillogó-villogó kirakató, több szintes bevásárló- központok kínálják portékáikat. A gyakran hodá- lyokból átalakított helyiségekben csak a masszív koksztüzelésű kályhák lángja lobog — meleget ígérőén. Ám így is csak közvetlenül a kályha mellett kellemes, különösen akkor, amikor dérrel köszönt be a reggel! Halmajugra közepén is áll egy ilyen kis falusi vegyesbolt. A ludasi áfész itteni üzletében már a korai órákban is nagy a sürgés- forgás, jövés-menés. S miközben a vevők egymásnak adják a kilincset, türelmes figyelemmel, jó szívvel várja a pult előtt állók óhajait Kovács Ernő, a helység „boltos bácsija”. A városi látogatónak már- már gyermekkorának mesébe illő bűvös boltja jut az eszébe, ahogy beteszi maga mögött az ajtót. Az egyik oldalon friss péksütemények, kenyerek nyálcsordí- tó illata fogadja, a szemben lévő polcon zizegő csomagolású cukrok, drazsék, csokoládék halmai. S hogy tökéletes legyen az egykori idill: fehér köpenyben, fehér svájci sapkában áll „birodalma’' közepén a boltvezető-. Itt kapni lehet mindent. amire egy községben kereslet van: petróleumlámpát és növényvédő szert. Kávéőrlőt, -főzőt, s persze többféle kávét hozzá, zsí- rosbödönt hűtőszekrényt. S nehéz volna számba venni az ezernyi holmit, amely az üzlethelyiség egy sarkában, vagy épp a kirakatban, netán a raktárban vár a „sorára". — Több mint félmilliós a raktárkészletem — halljuk az üzletvezetőtől. — Aligha gondoltam volna erre negyven évvel ezelőtt, amikor az ottani kis szatócsüzletben megkezdtem ezt a szakmát. Voltam én a Hangya Szövetkezet boltosa is, s csak később, amikor a helybéli takarékszövetkezet helyén felépült a mostani üzlet, akkor lettem igazi vegyesáru-kereskedő. — A bennfentesek azt hí- resztelik, hogy kevés olyan cikk van, amit ne tudna beszerezni, s záráskor sohasem volt még egy fillémyi leltárhiánya sem. — Igyekeztem jól „kitanulni”, amit csinálok. Egyébként is kezdetben, a „hőskorszakban”, csak az maradhatott meg a pult túlsó oldalán, aki nemcsak mosolyogni tudott, hanem volt mit eladnia, és az árut természetesen meg is tudta mindig keríteni. Sok évet éltünk meg a párommal, aki nemcsak jó asszonyom, hanem kitűnő segítőtársam is volt, amíg nyugdíjba nem ment. S most is nap mint nap bejár a boltba. mert magam aligha győzném nélküle. Befut az áru, elnézést kér, amíg átveszi... Aztán bekapcsolódik beszélgetésünkbe a feleség, Irénke néni is. Elejtett szavaiból, félmondataiból kiegészülnek ismereteim a falusi boltosok nem éppen irigylésre méltó. küzdelmes, strapás hétköznapjairól. A Kovács házaspár fiatalabb éveiben szó szerint lótott-futott az áruért. Szinte egymás sarkára tapostak a nagykereskedők, a vállalatok küszöbén. Ahogy vallják, az igazi, vérbeli kereskedők ma sem elégedhetnek meg azzal, hogy a megbízott „instruktorok” a helyükbe járjanak nekik maguknak kell utánanézniük dolgaiknak. Hisz ők tudják a legjobban, hogy mi felel meg vásárlóik igényeinek. Így aztán mindegy, ha esik. vagy fúj, tűz a nap, vagy havazik, útra kell kelni. Elmondták a helybéliek, hogy ünnepnapok előtt friss, gusztusos cukrászsüteményeket is kínálnak, így jó ideje már, nem kell bemenni értük a városba. S itt egyébként is majdnem minden olyan dolog megkapható, amire a falusi embernek szüksége van-. — Tudja, hogy a férjem csak a hét végén eszik jóízűen otthon, asztalnál? — mondja Irénke -néni. — Különösen húsvét, s ilyenkor karácsony táján rostokol itt zárás után is, s várja az áruszállító kocsikat. Mert más- és más időpontban „terítenek” a FÜSZÉRT-járatok, az üvegesek, a húsosok. Hiába van itt nálunk is bolti személyzet, csak az a biztos, ha átszámoljuk és ellenőrizzük a papírokat mi magunk. A felelősség ugyanis mindenhogyan a miénk. Mi hallgatjuk leginkább a vásárlók panaszait is. Nem is tudom már mikor voltunk nyaralni! Amikor valahogy sikerült üdülőjegyet szereznünk, a férjem a strandon, ebéd közben, délután is, és később is csak a boltja után sóhajtozott. Mondván: vajon hogy állnak nélküle otthon a dolgok, nem felejtették-e el az üzletet bezárni, van-e minden ami kell. És így tovább... — Gondolom, a feletteseik is méltányolták ezt a maga nemében párját ritkító rátermettséget, megbízhatóságot. No meg azt a buzgalmat, amiben a település ellátását igyekeztek színesíteni és szélesíteni. — Nem akarunk panaszkodni, de azt sem mondhatjuk, hogy túlságosan elka- pattak volna minket. Egy át nem adott csokor rózsa tüskéje még a mai nap is bántja a feleségem „szívét” — meséli Ernő bácsi kissé szomorkásán, rezignáltan, majd így folytatja: — Amikor az asszony nyugdíjba készült, egy szál virág nem sok, de annyival sem búcsúztatták a központból. Igaz sosem voltunk éppen a „pikszisben”, de ez a figyelmetlenség viszont nagyon rosszul esett mégis. Nem mondom, jó magam egy doboznyi érmet tartok az asztalfiában. Kétszer kaptam SZOT-elisme- rést, s többször lettem a szövetkezet kiváló dolgozója is. Ami valami mégis hiányzott: a nagyobb tapintat, s több figyelem feletteseimtől. Igaz, itt a környéken mindenki Ernő bácsija vagyok. Szeretnek és számítanak rám. S ez sok mindenért kárpótol. Egyszer mégis majdnem hátat fordítottam mindennek. Már meg is hirdették az újságban a helyemet: boltvezetőt keresnek Halmajugrára. Aztán mégis maradtam. Ezt követően nem győztem magyarázkodni leghűségesebb vásárlóimnak. Hiszen itt születtem, itt éltem, ide kötnek az emlékek, a szívem. Még akkor is, ha rég levonták a tanulságot: egyikük sem folytatta az apai hivatást. A lányom ugyanis tanárnő lett, a fiam agronömus... S T
