Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-04 / 260. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. november 4., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Egy szócsalád mai nyelv- használatunkban Hogy az anyanyelvi köz­műveltség fejlesztésében mi­lyen nagy szerepet vállal­hat az a nyelvművelő fel­adatvállalás, amely egy-egy szócsalád mai nyelvhaszná- latunkbeli jelentkezéséről számol be a megfelelő nyelv- és szótörténeti vonatkozások feltárásával, arról bizony­kodik az az ismeretanyag, amely a pokróc megnevezé­séhez, illetőleg szócsaládjá­hoz társítható. Hogy milyen beszédhely­zetekben és szövegösszefüg­gésekben jutnak közlő, ki­fejező szerepekhez a pok­róc, pokrócos, pokrócoz, meg- pokrócoz, pokrócozás szóala­kok, arról alábbi példatá­runk bizonykodik. Mai nyelvhasználatunkban is gyakran jelentkezik ez a szóláshasonlat: Durva, go­romba, mint a pokróc. Ép­pen e szólás nyújt alapot arra, hogy pontosan értsük, mit is mond ez a szöveg- részlet számunkra: „A be­állás igen szigorú, mondhat­nám »pokróc« játékos.” (Népsport, 1984. szept. 24.). A durva, vastag anyagból készült takaró megnevezésé­re szolgáló pokróc szó fel­idézi bennünk ezeknek a rokon értelmű nyelvi for­máknak jelentését, és hasz­nálati értékét is: durva, go­romba, nyers, faragatlan, kíméletlen, erőszakos, drasz­tikus, durváskodó, durvuló, gorombáskodó stb. Egyértelművé válik ennek alapján e megnyilatkozás mondanivalója, illetőleg a pokrócos modor jelzős szer­kezet használati értéke: „Mondta morgolódásait pok­rócos modorban előadott lec- kéztetéssel.” (Népszabadság, 1984. szept. 11.). A becsület- sértés ismérvét is kimerítet­te az a felszólaló, aki a mindenkibe belekötő, nyers modorú munkatársukat ez­zel a nyelvi formával minő­sítette : Amolyan pokróc alak! A gorombaság elvont fogalmának érzékelésére használták fel a palóc nyelv- területeken is ezt a ragad­ványnevet: Pokróc. Ez a házastársi zsörtölődés is egy­értelmű: Férjem olyan, mint a pokróc hozzám. Az sem véletlen, hogy több népi eredetű szólásunk­ban is közlő szerephez jut a pokróc szóalak. Ezekre a formákra gondolunk első­sorban: Coki, pokróc, ne va- karóddz (Le is út, fel is út) Ráteríti a vizes pokrócot (ellátja a bajáit). — Aláterí­tették a vizes pokrócot (észre térítették: az alvajá­rók ágya elé a régiek vizes pokrócot terítettek). A televízió Elmebajnokság adásában (1984. okt. 7.) el­hangzott ez a kérdés is: Mi a lazsnak, mit jelent a lazs- nakol, ellazsnakol igealak? A résztvevők nem tudtak felelni a feltett kérdésre. Ez a tény is arra figyelmeztet, hogy az iskolai anyanyelvi órákon s az ismeretterjesz­tő munkában több szó- és szólástörténeti tudásanya­got kell ismertetnünk. Szó- láslkészletünikben több szó- lásforma is alakult a lazs­nak szó segítségével is. Ilyen pl. ez a szólásmód: Lazsnakosnak pokrócos a társa. A lazsnak és a pok­róc azonos értelmű szavak, a lazsnakolás és a pokróco- zás ugyancsak egymásnak megfelelő elnevezések. Nem is oly régen még szélesebb körben voltak ismeretesek az ellazsnakol és a megpok- rócoz szavak. A kollégiumok­ban és a kaszárnyákban akit elvertek, elpáholtak, megagyabugyáltak valójá­ban ellazsnakolták, megpok- rócozták, azaz a fejére lazs- nakot, pokrócot húztak, és úgy veríték meg. Íme egy szócsalád élettörténete mennyi érdekességet kínál számunkra: csak teremtsünk minél több alkalmat és le­hetőséget ennek a megmu­tatására. Dr. Bakos József VARSÓI MENŐ A barátság jegyében Szép előadás volt. Pedig nem könnyű feladatra vál­lalkozott a Német Demokra­tikus Köztársaság Nemzeti Néphadseregének Erich Weinert nevét viselő művé­szeti együttese. Műsoruknak a címe: A barátság ritmusa. Ök maguk is a barátság, a f egy varba rá tsóg jegyében látogattak el Gyöngyösre. A kedves vendégeket nemcsak az itteni katonák fogadták, hanem a város lakossága is. Miután a várt érdeklődés miatt a helyőrségi művelő­dési otthon nagyterme most szűknek bizonyult volna, a Mátra Művelődési Központ adott helyet a művészeknek is, a közönségnek is. Az együttes műsora két részből állt, nemcsak a szo­kásos szünet miatt, hanem a mondanivaló, sőt a művészi forma miatt is. Az első fe­lében a klasszikus balettra épült a tánckar és a szólis­ták produktuma. Modern mozgásformákat építettek be a jelképekre alapozott ko­reográfiába. Olykor a gim- nasztikus és akrobatikus ele­mektől sem tartózkodtak. Ezt a részt a Katonai szol­gálat a hazáért alcím foglal­ta össze. Az így meghatáro­zott téma komolyságát a hu­mor szelídsége is átszőtte, és ez aiz alkotóelem nem csor­bította a mondandó mélysé­gét. A műsor második részét A kincsesláda cím jelölte meg. Változott a forma is. Egyre inkább a népi táncok elemei jutottak fölénybe. Ebben a kincsesládában nem csupán a német törté­nelmi múlt haladó hagyo­mányai húzódtak meg, ha­nem a jelen) értékei is. A baráti államok népeinek folklórját mutatták be. Tet­ték ezt pedig nagy szeretet­tel, ráérzéssel és olyan lel­kesedéssel, amit nem csupán a tánckar magyar verbunk- ja és csárdása adott vissza elsöprő erővel, hanem az énekkar több száma is. A közönség most is értően és hálásan fogadta a szép gesztust. Varsói menü. Ez a foga­lom a katonai élet egyes jeleneteinek „eltáncolásakor” került elő. A hét egyes napjaira osztották el a Var­sói Szerződés tagállamainak nemzeti ételspecialitásait, megfelelő zenei aláfestéssel. A műsor főcíme az összefo­gás tényét hirdette, mint ahogy ennek az egész elő­adásnak minden részlete is. Jól megszerkesztett, igényes összeállítást láttunk, hallot­tunk, aminek értékét az a körülmény is jelzi, hogy az együttesnek „bele kellett bújnia” más népek fiainak a bőrébe. Különben nem tudtak volna ilyen átéléssel visszadni annyi karakteres sajátosságot. A tánckar szólistái is, de az együttes tagjai is jól képzettek, és fegyelmezett művészetét nyújtottak. A ze­nekar csak magnóról hang­zott. Két harmonikád és egy gitáros adta az „élő” zenei kíséretet, precízen, pontosan. Az énekkar hanganyaga meglepően szép ívet fogott be. Dinamikájuk a férfikar­ra volt jellemző. Bebizonyí­tották azonban azt is, hogy a szélesebb érzelmi skálán a tömött pianisszimókat is mély átéléssel képesek meg­szólaltatni. A karmester ne­ve: Hans-Joachim Bastian. A műsor szószólójának, Annamária Oldenbürgernek a szép magyar kiejtésért kell köszönetét mondanunk. Jó alkalom volt ez a ven­dégeskedés arra, hogy a né­pek közötti barátságot el­mélyítse, és a népek művé­szetének ékes csokrát nyújt­sa át a hálás közönségnek. G. M. F. SE HARCTÉR, SE REGÉNY Kevesebb több lett volna Ha egy filmet Harctéri regénynek neveznek, haj­lamos az ember történetbe ágyazott lírai etűdöt sejte­ni mögötte. Todorovszkij al­kotása egészen más. Címe vagy becsapós vagy rossz... Inkább az utóbbi! Az, aki az elmúlt napokban az egri Vörös Csillag moziban vé­gignézte, nem jött rá, hogy miért regény, de még arra sem miért harctéri? Ez a film nem a háborúról szól. Lehet, hogy elnevezése is bűnös abban, hogy keve­seket érdekel. Annyiszor és annyiféleképpen filmre vet­ték már a II. világháború törénetét, hogy nehéz azt újrafogalmazni. A filmra­jongók, akik olvassák a szak­lapokat, tudják, hogy ez esetben másról van szó. ök .viszont kevesen vannak, így a többség elmarad a mo­zikból Ezúttal az első szerelem történetét és utóéletét fo­galmazta meg az alkotó. 1944 véres eseményei csak az érzés születésének „dísz­letéiül” szolgáltak. A főhős egy fiatalember, aki a a fronton beleszeret egy lányba, őrnagyának kedve­sébe. A tiszt meghal, a kis- katona tovább él. Főisko­lára jár, családot alapít, s már-már elfelejti a régi ra­jongását, amikor egy utca­sarkon viszontlátja álmai­nak asszonyát, aki pirogot árul, szép, de züllött és kö­zönséges. Feléled a régi vágy, rés létrejön a szerelmi há­romszög. A lány nem szere­ti a férfit, csupán hagyja, hogy rajongjon érte. Az kö­telességének érzi, hogy sze­retőjét kiemelje az anyagi és erkölcsi fertőből. Ez sike­rül, de az asszony új laká­sához új szeretőt is talál. Fő­hősünket felesége menti meg a tragédiától. E történetből akár jó film is lehetett volna. Csaknem mindnyájan átéltük a betel­jesületlen szerelmet, amikor a vágyak hazugságot szül­nek, és a reménytelenül sze­retett embert a tökéletesség szobrává varázsolják. Az új­bóli találkozáskor elkerül­hetetlen a kijózanító csa­lódás. Tehát jó film is lehetett volna, de nem lett, mert a külsőségek hazuggá festet­ték a képeket. A rendező nem bízott a néző érzékeny befogadóképességében. Ami kor lírai részleteket árbrá zolt, kötelességének éreztf hogy „megfejelje” a hatás valami szívet szorongató külső eszközzel. Így történt, hogy ami szép volt, az gics- cses lett, és a>mi szomorú, az tragikus. Érzelemkeltés­ből kevesebb sokkal több lett volna. A film nyelve sem volt egységes. Néha majdnem burleszket láttunk, máskor dokumentalista képsoro­kat vagy lírai románcot. A színészek játéka minden dicséretet megérdemel. Né­ha az operatőr is remekelt. Mindent összevetve, mégis­csak annyit sikerült elérni, hogy ha a filmet szétvag­dosnánk, sok jó másfél perces alkotásra találnánk. Ami a töredékeket tar­talmas egésszé forrasztotta volna, ezúttal elmaradt. Szabó Péter Howard W. Dibble, a vá­rosi múzeum huszonhét esz­tendeje kötelességtudó tiszt­viselője, életében soha nem szőtt nagyravágyó karrier­terveket. Igényei szerények voltak, saját családdal nem rendelkezett, és egyedül a középkori hadviselés érde­kelte. Nem ment ritkaságszám­ba, hogy egy komplett lova­gi páncélban, amit előzőleg gondosan megtisztított és megreparált, a késő esti órákban, amikor már senki nem jár az utcán, végigsé­tált a múzeum folyosóin és előszeretettel tanulmányoz­ta a térd1- és a könyökvért hajlékonyságát. Már sötét volt, amikor egy napon felébredt kiadós szundikálásából. A lovag mögötti nagy órán tíz múlt valamivel. Dibble-t gyötör­te a rossz lelkiismeret Pó­tolnia kellett az átaludt munkaidőt, ezért elhatároz­ta, hogy reggelig bentma­rad. A következő órákat a leg­újabb szerzemény, az 1480 körül Augsburgban készí­tett gótikus stílusú lovagfel­szerelés szegecseinek, csuk­lóvasainak és bőröveinek tüzetes vizsgálatával töltöt­te. Egy csepp olaj vala­mennyi csuklóra — ezzel tetőzte be művét. Aztán hoz­záfogott a páncél felöltésé­nek vesződséges munkájá­hoz. Végül egy pár puha juhbőr csizmát húzott a fém­cipőkre. No nem azért, mintha a márványpadló miatt lett volna lelkiisme- ret-furdalása. A fémcipőket akarta kímélni. Első lépései nesztelenre sikerültek. A jubbőr csizma surrogásán kívül semmit sem lehetett hallani. Ezután nyikorgás ütötte meg a fülét. Megállt és megkönnyebbülten konsta­tálta, hogy a fura hang neím tőle ered, hanem a csarnok­ból nyomul fel. A sápadt fényben egy férfit pillantott meg, aki feszítővassal az egyik tárlónál ügyködött- Dibble megrémült A férfi a Van Ryzin gyémántgyűj­teményt akarta ellopni! A két őr megkötözve, beta­pasztott szájjal feküdt a padlón. Hirtelen szörnyen melege lett a páncéljában. Ügy látszott, nem lesz gyors megoldása ennek a fonák helyzetnek. Dibble-nak előbb visza kellett mennie a lovagterembe, levenni sisa­kot. kesztyűt csak aztán hívhatott segítséget. Ami­kor megkísérelte, hogy kü­lönösen halkan járjon, vesződségesen megfordult a tengelye körül és fülrepesz­tő csörömpöléssel lezuhanta kőlépcsőn. Ahogy próbált felegyene­sedni. keserves fájdalmat érzett a térdében. Sisakros­télya alól gyötrelmes zihálás tört fel. A betörő csodálkozva pil­lantott az acélos jelenségre, amely fenyegetően guggolt előtte és meztelen kardot tartott a kezében. Először el akart futni, de aztán be­lenyúlt a hátizsákjába és előhúzott egy 38-as revol­vert. Az első golyó akkor pat­tant le a sisakjáról, amikor Dibble néhány esetlen lé­pést tett előre. Ö istenem, gondolta, tönkreteszi a pán­célt — és a földre vetette magát, hogy kikerülje a to­vábbi golyókat. Esés köz­ben a tulajdon 138 fontja és a lovagi páncél 85 fontja alá temette a vadászt. A re­volver végigcsúszott a sima padlón, amikor a gonoszte­vő, a kemény márványba verte a fejét. Dibble-nak sikerült felcsapnia a sisak­rostélyt, lehúzni a vaskesz­tyűket és kioldozni az egyik őrt. — Vegye el tőle a fegy­vert. mielőtt még több kárt okoz és hívja a rendőrséget — mondta Dihble. A rendőrség azonnal meg­érkezett, a tűzoltósággal együtt. Elsőként egv őrmes­ter lépett a színhelyre és meglátta Dibble-t, aki egy ugrásra készülő varangyos- béka pózában guggolt a padlón. — Álarcosbál, miszter? — kérdezte az őrmester. — Húzzon ki óbból a pán­célból! — jajgatott Dibble. — A térdem, a térdem! Két tűzoltónak sikerült végre Dibble szerfölött kö­rülményes utasításai szerint embert és páncélt szaksze­rűen szétválasztani. Dibble megtörölte pápaszemét, és kínosan aprólékos vizsgálat­nak vetette alá a páncélt. — Megsebesült a térdén? — kérdezte az őrmester. — Persze. Mindkettőt olyan csúnyán kificamítot­tam, hogy nem tudtam egye­nesen állni — felelte Dibb­le. — Hívjunk talán egy csontkavácsot? — Nem szükséges. Majd magam rögzítem forrasztó­ónnal és pár darab szegecs­csel. Mit tud nekem ebben egy orvos segíteni ? Az őrmester hosszasan né­zett Dibble-ra. — Akkor talán a másik fickónak? Hogyan ütötte ki? — A kesztyűvel hozzá sem értem. Egyszerűen rá­estem. Baleset volt. A két őr megerősítette Dibble szavait. Ebben a pillanatban dr Dornbook viharzott be. — Dibble! A rendőrségtől már mindent tudok. Megse­besült. ember? — Nem, Sir — mondta Dibble. — De belekerül pár hétbe, amíg az augpbur- gi páncél újra kiállítható lesz. — Mennyi gyémánt van ebben a tárlóban? — kér­dezte az őrmester. — Egyedül az igazgyöngy- foglalatúak kétmilliót érnek. — Dr. Dornbook az asszisz­tenséhez fordult: — Meg va­gyok róla győződve, hogy a biztosítótársaság ennél jó­val kisebb jutalomban ré­szesíti önt. Dibble. Valószí­nűleg tízezer dollárt fog kapni. Ez a nap túl sok volt a „Nesztelen Talpak Lovagjá­nak”. Hangtalanul a földre zuhant. — Mondd meg a doktor­nak, Sam, hogy siessen — rendelkezett az őrmester. '— Már két harcképtelen egyén van itt. Ah, és még valami... Mondd meg neki, hogy hoz­zon magával szegecset. Zahemszky László fordítása

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents