Népújság, 1984. november (35. évfolyam, 257-281. szám)

1984-11-30 / 281. szám

4.

NÉPÚJSÁG, 1984. november 30., péntek

Claude Jade

Alekszandr Mitta

Valerij Potnyikov fotói

Valerij Potnyikov szovjet fotóművész portréiból. fényképeiből kiállítást nyílt az Ernst Múzeumban. Képeink a kiállításon készültek.

(Hauer Lajos reprodukciói — KS)

Vjacseszlav Tyihonov

Kúsztam Ibrahimekov

Psota a lemezen és a színpadén

Az udvariasság azt követelte volna talán, hogy a címben is teljes nevét írjam ki a Kossuth-díjas színésznőnek, így: Psota Irén. Azt gondolom, mégis úgy a helyes, ha ő a Psota. Tudott dolog, hogy nálunk a kedvenceket vagy valami becéző szóval, vagy csupán a családnévvel szokás emlegetni.

Ö tehát a Psota.

Neki tapsolt a gyöngyösi Helyőrségi Művelődési Otthon közönsége Gyöngyösön, amikor élő nagylemez-bemutatóját tartotta. Ez a kissé szokatlan kifejezés azt adja tud túl, hogy ott és akkor dalok hangzanak fel — élőben, arról a bizonyos nagylemezről, amelyet, mint most is, a kedves közönség a műsor befejeztével a helyszínen megvásárolhat. Ebből az alkalomból a lemez főszereplője dedikálja is a „művét”.

De mi lenne abban a

színpadi, ha csak a dalokat hallanánk? Ehhez valamiféle dramaturgiának is tartoznia kell. Elengedhetetlen

a mozgásnak az apró részletekig történő megtervezése is. Tehát koreográfiára is szükség van.

Folytassam...?

Bármennyire is egyszerűnek tűnik egy ilyen vállalkozás, szinte teljes színpadi produkciónak számít, annak kell lennie, ha az egyszemélyes társulat ad magára valamit. Psota ne adna? Adott.

Jól felhasználta a technikai eszközöket is, adott esetben a magnót ahhoz, hogy átöltözhessen. Egy órán át ugyanabban az egyszál ruhában a színpadon? Tetszik érteni? Ezt Psota nem tehette volna. Nem is tette.

Mintha az öltözék szerkezeti változást is hordott volna magában: az első fél óra csupa „búcsúzás” volt — költői szövegekre irt dallamokkal. Ekkor még kissé elfogódott volt az előadó. Mintha nem találta volna az ide illő hangulatot. Talán az érzéseivel küszködött?

Aztán hipp-hopp, láss csodát: mintha valami színes

(Fotó: Köhidi Imre)

üveggömböt robbantott volna szét maga körül — vibrált a levegő, Psota temperamentuma nekifeszült a falaknak és a nézőteret megsokszorozta. Most már a legkisebb mozdulat is pontosan „bejött”, és egy-egy kis fintor jelezte, hogy nemcsak jó a humorérzéke, hanem még saját magát is képes kifigurázni. Hangja, ha kellett, éppen olyan bársonyosan mély volt, mint amilyet megkívánt a dallam, hol pedig olyan „vad-kemény”, ami nélkül nincs modern koncertművészet.

Psotát a színpadon hallani is, nézni is jó, hallani is, nézni is kell. Egy pillanatra sem lehet lazítani, ha ő megáll a közönsége előtt, mert vele és általa állandóan történik valami, akkor is, ha csak újjai közé szorítja a mikrofont és szinte rezzenéstelen arccal néz maga elé. Ilyenkor is.

Psota ezért — Psota.

G. Molnár Ferenc

AKIRŐL KÖVÜLETFAJTAKAT NEVEZTEK EL ..

Egy természetbúvár emlékezete

Az egri Dobó István Vármúzeum százezres őslénytani gyűjteményének döntő többségét egyetlen ember szedte össze. Az, akinek életét Eger város múzeumügyének lelkes támogatása szőtte át, és akiről a fiatalabb generációk már nem igen tudnak semmit. Pedig Legányi Ferencről 15 féle. általa felfedezett kövületfajtát neveztek el.

Olgierd Lukaszewicz

Felújították a tűztornyot

Befejeződött Veszprém egyik idegenforgalmi látványosságának, a vár tűztornyának felújítása. A középkorban épült vigyázótorony eredeti feladata a vár falainak védelme volt. Napjainkra halaszthatatlanná vált az elöregedett részek és az épületszerkezet felújítása. A műemlék ezentúl kilátó lesz.

A közelmúltban fejezték be a televízió számára Goethe Vonzások és választások című műve adaptációjának forgatását. Deák Krisztina rendező a klasszikus műből készült tévéjáték egyik főszerepére a neves és kitűnő lengyel művészt Olgierd Lukaszewiczet hívta meg Bálint András, T. Katona Ágnes és Takács Katalin partneréül.

Lukaszewicz 38 esztendős, generációjának egyik legtehetségesebb, legnépszerűbb színésze hazájában. Krakkóban tanult és már főiskolásként filmezett. A krakkói Rozmaitosc Színház tagja lett, ott aratta első jelentős színpadi sikerét Brecht A szecsuani jólélek .című darabjában. 1970-ben hívták Varsóba, ahol először a Drámai, majd a Kortárs, 1974- től pedig az Általános Színház tagja. Cybulski-dijjal — hazájának legjelentősebb filmdíjával — tüntették ki 1970-ben. Játszott — többek között — Andrzej Wajda Nyírfaliget és Menyegző című alkotásában.

Érdeklődéssel várjuk a

Vonzások és választások megjelentetését a képernyőn, és a viszontlátást Olgierd Lukaszewiczcsel.

Budapesten született 1884- ben. Édesapja vámhivatalnok volt a minisztériumban, majd fogyasztási ellenőr a bécsi és szentendrei vámon. Legányi Budapesten érettségizett, s először itt került kapcsolatba az egész életét meghatározó szenvedélyével: az őslénytannal.

Érettségi után Egerben gazdálkodóként élt az ege- di Legányi tanyán. Kezdetben a környéken, majd egyre távolabb barangolva szinte naponta fedezett fel újabb és újabb lelőhelyeket. Közben olvasta a szakirodalmat is, hogy továbbképezze magát. Ha nem volt pénze, hogy megvásárolja a könyveket, akkor kölcsönkérte és füzetekbe másolta át a lényeget, öccsével közösen utat épített a várostól az Eged-hegyre. Az egri „honiatyák” azonban nem váltották be ígéretüket, hogy a költségek felét fedezik, így a felvett kölcsönt a testvérek nem tudták visszafizetni. El kellett ezért adniuk a birtokot. A kutatás ezekben a nehéz esztendőkben nem szünetelt. A fuvarozásból élő amatőr tudós rendszeresen küldött érdekességeket a Földtani Intézetbe és a Természettudományi Múzeumba is.

Szoros barátság fűzte Bartalos Gyulához, a híres egri műgyűjtőhöz, a szép- asszony-völgyi honfoglalás- kori lehetek feltárójához

Amikor barátja 1923-ban meghalt, 1928-ban kiállították, ami utána maradt, Legányi mintegy 400 darabbal egészítette volna ki a tárlatot. Egyetlen feltétele volt csupán: együtt állítsák ki a közösen feltárt leleteket. Helyszűke miatt azonban erre nem kerülhetett sor, ezért visszavonta felajánlását. 1933-ban azonban már több száz kőszerszámot és cserépedényt ajándékozott Heves vármegye és Eger város múzeumának. Ezek azonban a felszabadulás után sajnálatos módon megsemmisültek.

1951-től kezdve hivatásos múzeológusként kezelte és bővítette a megmaradt őslénytani gyűjteményt. Kutatások közben összeszedte a környék régészeti adatait, népszokásait és népdalokat is kottázott. A múzeum munkatársa 1963 márciusának végéig volt. Egészsége megromlott, és kórházi ápolásra szorult. Betegségéből ugyan felgyógyult, de szervezete legyengült. Előbb a gyöngyösi, majd a lesence- tomaji szociális otthonban élt. Itt halt meg húsz évvel ezelőtt. Hatalmas leletanyagot és általa felfedezett küvületfajták mellett 12 kötetet, egyenként 600—700 oldalas nagy jelentőségű kéziratos naplót hagyott az utókorra.

Kiss Péter

A férfi fölfelé lépdelt a lépcsősoron.

önmagával elégedetten állapította meg: friss, fiatalos és sportos, mit neki az a százvalahány lépcső, még akkor is, ha holnap tölti be a hatvanadik évét. Egy valami bosszantotta csupán: a hó. Haragudott a hóra. de nem azért, mert fázott, egy ilyen kíméletes, magaóvó életet élő ember, mint ő. amúgy sem fázik, méteres hóban sem. Hanem a cipője miatt. Bosszantotta, hogy tízlépésenként meg kellett állnia, s ledobogtatnia lábáról a havat, mert eltakarta cipőjének viliódzó fényét. Pedig a cipő fontos, sok mindent elárul a gazdájáról. A férfi ezt mindig komolyan vette, hivatali íróasztalának alsó fiókjában ruhakefét, arcápoló szereket. és külön nylon tasak- ban cipőtisztító felszerelést tartott. Ha csak öt percre is kiszaladt a hivatalából, előtte nem volt rest a finom ronggyal megtörölni lábbelijét.

Most éppen a lépcsőkre gondolt hálásan. Milyen szerencsés velük. Ha akarna sem tudna eltunyulni, neki hazafelé jövet mindig meg kell másznia, s ha akarja, úgy veheti, számára

ez a mindennapi kocogás a sportos élet erősítője, s ilyenformán a lépcsősor fiatalos kondícióban tartja.

Asszonynevetést hall háta mögött. A férfi alig észrevehetően hátra les, s két bundás, csizmás asz- szonyt lát kacarászva közelíteni a háta mögött. Egyre közelednek, s a férfi szemében kígyóinak a hiúság fényei; őt nem előzhetik meg azok a vihorászó nők. Lépteit, tartását feszesebbre veszi, fejét feljebb emeli, belefúrja a csípős szélbe, közben persze vigyáz mozdulatai könnyedségére, nehogy szuszogjon, nehogy fújtasson fölfelé menet. Örömmel konstatálja, testében mennyi-mennyi tartalék, könnyedén szökken. lám. milyen gyönyörű gyümölcsöt ád az évtizedek óta tartó, önkímélő élet. Az asszonyok azonban mind közelebb vihorásznak. A férfi dühös. Majd ő megmutatja nekik, gondolja konokul. hogy kell lépcsőt mászni. Nagyobb sebességre kapcsol. de ennél a fokozatnál már érzi, hogy átnyir- kosodik hóna alatt az ing, s hogy a nedvesség mind nagyobb teret talál magának a hátán. De nincs mese, konok, akaratos tekintettel tör felfelé. De mi ez? Minden erőlködés hiába. a fordulóban, ahol a lépcsők még meredekebb irányt vesznek, a két nő köny- nyedén elhúz mellette. a férfit pillantásra sem méltatják. nevetgélnek rendületlenül. A férfi ezt az iramot, bár önmagának is szé- gyelli bevallani, nem bírja tovább. Lihegve, fújtatva megáll, s mint mentsvárára. úgy néz a lépcsősort szegélyező korlátra. Zihálva ránehezül, lábában remegő gyengeséggel. Szeme előtt viliódzó aranykarikák, csupa szédülés, s alig hallja a mellette felhangzó szavakat:

— Baj van? Segíthetek?

A férfi nehézkesen a hang felé fordul. Egyenes tartásé, bajuszos fiatal férfit lát maga előtt. Szól. de alig hallani:

— Semmiség. Meteoropata vagyok, bizonyára az időváltozás. Jön a meleg.

A fiatalabb megértőn bólint és elviharzik. Kettesével szedi a lépcsőfokokat Az öregedő férfi szívében megmozdul az irigységgel vegyes féltékenység; az a bajuszos biztosan beéri az asszonyokat, s hogy neki már nem adatik meg a győzelem, erőlködve lép tovább. Legalább lássa amannak a győzelmét. Lába alig engedelmeskedik, tanácstalanul hátrafordul, s lent, a lépcsősor legalján meglátja a pöttöm legénykét, amint fütyürészve. szökell- ve iramodik felfelé. Meg- hökken: több van abban, mint amennyit lát. Szinte látja: ő megy legelöl, utána a bajuszos, s a sor végén a pöttöm legényke. De kik mennek őelőtte? Azok hol vannak? Igen, gondolja szomorúan, azok már mind leléptek a képzeletbeli lépcsőről, bele abba a mégis- mérhetetlen feketeségbe Becsukja szemét, de nem tud szabadulni a képtől: ó áll a legfelső lépcsőfokon.

— Rajtam a sor — motyogja maga elé. s bizonytalanul megindul, hogy mielőbb hazaérjen.

Varga S. József