Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-12 / 240. szám
me. 4 . NÉPÚJSÁG, 1984. október 12., péntek Mitől szokatlan a Vígszínház két népszerű művésze, j aki pódiumműsorával a szórakoztatás igényével lépett színpadra? Mert igazán nem „furcsák” ők együtt, ha csak . azért nem —. mint ahogyan . Szombathy Gyula elejtette a nézőkkel való beszélgetése során —. hogy a művésznő magasabb a partnerénél!. No. de külsőségekből kiindulni? Nem maga a műsor. a produkció a [fontos? Nem a tartalom? S hogy miért vetődtek föl mindezek a kérdések a két színész fellépése után? Hernádi is. Szombathy is mindent tudnak, amit a színipaTényleg furcsa ez a páros? Az Agria pódium rendezvényeinek sorában szerdán, este láthatta a közönség az egri Helyőrségi Művelődési Otthonban Hernádi Judit és Szombathy Gyula önálló, zenés műsorát. Estjüknek a Furcsa páros címet adták, s hogy miért épp ezt. azon az előadás után is gondolkodhatott a néző. sze estjét. Sok újat tehát nem kaphatott a közönség. Ámbár az is igaz: a már eddig is sikert aratott dal. magánszám meghozza a hatást. Hernádi Judit a „könnyű műfaj” számai mellett előadta Csehov Sirályából Nyi- na monológját. A Vígszínház rendezője és a színésznő szerepfelfogása már a színpadon és a tévé képernyőjén is újat. meg nem szokottat adott. Egri fellépésén viszont a művésznő mintha „rájátszott” volna a megformált szerepre. A nagylemezekről ismert dalok viszont meghozták a várt tapsot. Jól sikerült a Molnár Fe- renc-darabból előadott részlet: olyan kedvvel komédiá- zott mindkét színész, hogy totális hatást értek el ___ S zombathy kupiéi hallatán viszont inkább arra gondolhattunk: ki kellett, hogy töltsék az előadás idejét. (mikes) don tudni kell. Kitűnő táncosok. énekesek, s ha prózai művet adnak elő, éppúgy lekötik a nézőtéren ülőket. A művésznő fanyar bájával, groteszk előadásmódjával arathat sikert, partnere pedig kétségtelenül charme-06. És természetesen mindketten rutinosak. Ám. ha valamennyi szakmai fogás a kisujjában van a színésznek —. még kevés az igazi élmény megteremté- I séhez. A technika tartalmi töltés, háttér nélkül csak külsőség, csak burok marad. A két művész eddigi műsoraiból már ismert, bemutatott darabokból állította őszRAGASZKODIK HOZZA Két anyag — két világ Sok minden jellemzi Győrffy Péter képeit, amelyekből majdnem negyvenet láthatunk Gyöngyösön a Diósy Antal-teremben. Felefele arányban szerepel az olaj és az akvarell. De micsoda különbség van köztük. Talán ez a furcsa hangulati elkülönülés a legfontosabb vonása ennek a mostani tárlatnak. Akárha két festő lenne: az egyik tele életvidámsággal, jókedvvel, a csendes örömnek azzal a mindent átható és átfogó jóérzésével, amely a derű fényeit vetíti rá mindenre. A másik festő pedig szinte menekül a fény elől. a borongós időjárást keresi, hogy ennek révén, ennek félhasználásával valljon önnön lelkiállapotáról. Ez a kétféleség egy személyen belül: nem valamiféle alkati zsonglőrködés. Mondhatom úgy is: ilyenek vagyunk mindannyian, mert nekünk is vannak jó korszakaink és vannak békéden életszakaszaink. Érdekes körülmény az is, hogy amikor olajjal rögzít valamiféle tájat, városrészt, akkor a napfénytelen lelkiállapot az uralkodó. Az akva- rellek pedig ragyognak, csupa vidámság minden részletük. valamiféle örömújjon- gás. mintha fennhangon kiáltaná az ecset tulajdonosa: Emberek, az élet szép! Nem tudom, de meg sem kísérlem megfejteni az okát annak, hogy Győrffynél az olaj — ború, az akvarell — derű. Ne legyek igazságtalan. mert akad kivétel is. Ilyen a Fűzfasor. A lombjuktól megfosztott fák szinte fekete gallyai kiáltanak a hangsúlyos előtérbe panaszt az ég felé ezen a képen, de... a jobb oldali háttérben felragyognak a vidámság fényei is. mintha rákacsintanának az érdeklődőre: Semmi ok a bánatra, van ennek az emberi létnek sok szépsége is. A Kőrisfák című olajképen a fénylőén kék égbolt emelkedik ki harsányan a kedvelt sötétzöld és piszkos-kék környezetből. Ezeken a bánatos tónusokon még csak meg sem villan semmiféle fénycsík vagy parányi pontocska sem. Az akvarellek egy egészen más világot adnak vissza. A Tanyaudvar friss színei versenyt kacagnak a Gödrök tanyával című képpel. Például. De mindez jellemző a többi műre is. Győrffy maga vallja szavakban: „Előadásmódom inkább festői mint rajzos. A színezésben ragaszkodom a reális színviszonyokhoz, mert a táj eredeti hangulatát csak így lehet visszaadni.” Én teszem hozzá — annak a tájnak a hangulatát, amelyet ő választ ki magának: az önnön hangulatának a tükröztetésére. (g. molnár) Palotás Dezső: Mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma III/3. Ök természetesen féltek tőlem, az esetleges beépítettől — előfordul az ilyesmi ebben a szakmában —, amíg buzgón, fáradhatatlanul (s amit nem tudtak, mert leplezni igyekeztem: hajszoltan, szégyenkezve) kerestem munkájuk értelmét, célját, tehát amíg hittem e munka céljában, értelmében — következésképpen önvédelemből, feszülten, odaadó- an, kitartóan komolyan vették tevékenységüket. S amikor ezt tették, egyre inkább el kellett ültetniük bennem a meggyőződést, hogy a már-már gyengeelméjűséggel határos alkalmatlanságom miatt toporgok még mindig a bemagolt részletkérdéseknél, s nem tudom ezeket egy magasabb rendű, fölényes, mindenre magyarázatot nyújtó egységbe szervezni... és még nagyobb erőbedobással próbáltam megfejteni a titkot, amit ők megint csak fokozott passzív ellenállással viszonoztak. Ebben a boszorkánykörben forogtunk, mi hárman, és közben gyűlöltük egymást, veszettül.. Közben bámulatos operativitással elrendezték személyes ügyeimet is. Távfűtésű garzonlakást kaptam napok alatt, beköltözésem után egy héttel a telefont is beszerelték, rendkívül előnyös részletfizetési szerződéssel jutottam bútorhoz ... Tisztában voltam vele, hány újonnan kihelyezett fiatal káder nyűglődik az enyémnél ezerszer rosszabb körülmények között, mégis nagyon szerencsétlennek éreztem magam. Értelmi képességeimről mindig igen jó véleményem volt, s most egyszerre csonkig törték eminensöntudatomat. Ezt a helyzetet nem lehetett sokáig bírni. Mégis én bírtam tovább. Előnyben voltam kettőjükkel szemben. Először is a Főnök rendelkezése folytán, szinte korlátlan idővel rendelkeztem ahhoz, hogy a „titkot” megfejtsem; félig- meddig gyakornoki státusom megkímélt a lelepleződés veszélyétől, a szégyentől. Azután meg: nekem volt tennivalóm, sőt olyan feladattal küszködtem, amely a lehető legszorosabban összefüggött személyes érdekeimmel, mi több, személyemmel: rátermettségemet kellett igazolnom, elsősorban önmagam előtt. Ök viszont tömény tétlenségre, szörnyű unalomra voltak kárhoztatva: nem csoda, hogy hamarabb fáradtak el. Előbb egy-egy sóhajtó nyújtózkodás, tétován a mennyezet felé csúszó tekintet, egyre hosszabb ideig tartó elernyedések; mindezek hatására mocorogni kezdett bennem — nem, nem is a felismerés, inkább valami homályos reménynek nevezném. Amit már — talán — felismerésnek nevezhetnék, az akkor támadt fel bennem, amikor egy napon az előcsarnokból magammal hoztam egy nyaláb prospektust. Saját prospektusaink voltak, gyakornoki kötelességem vagy jogom volt tanulmányozni őket. Lapozgattam a füzeteket, ímmel-ámmal. Azok ketten Horti gimnazisták Magyarórán az első osztályosok----( Fotó: Szabó Sándor) Második hónapja. hogy középiskolai oktatás folyik Horton, a dinnyések falujában. A hatvani Bajza Gimnázium, valamint a Damjanich Szakmunkásképző Intézet kihelyezett, levelező tagozatú osztályairól van szó, amelyeknek a foglalkozásain összesen hatvanon vesznek részt, éspedig dicsérendő szorgalommal. Hogyan sikerült az oktatást beindítani? Mi ösztönözte a helyi vezetőket erre a vállalkozásra? — Pár esztendeje volt már egy sikeres kísérletünk, most azt igyekszünk felújítani, meggyökereztetni a községben — mondotta a téma kapcsán Kassa László tanácselnök. — Egyébként a középiskola iránti nagy érdeklődés, a tanulás kiibomló vágya késztetett arra bennünket, hogy tető alá hozzuk az ügyet. A helybéli művelődési ház pedig felkarolta, széles körű, szervező munkát indított az ügy érdekében, és íme. most már hétről hétre, minden hétfői és pénteki kora estén felnőtt „diákok” nyüstölik az általános iskola padjait... Megyei segítség Beszélgettünk Nagygyőr Csabáné művelődésiház- igazgatóval is, aki úttörő munkát végzett a levelező tagozatú horti középiskolai oktatás megteremtésében. — Nem volt túlzottan nehéz dolgunk, hiszen a tudásszomj, az érdekeltek lelkesedése is vitte előre az ügyet. Az olyan munkásoké, kisiparosoké, tsz-dol- gozóké, akik különböző munkahelyeken keresik a kenyerüket, és szükségét érzik annak a tudástöbbletnek, annak az érettségi bizonyítványnak, amelyet a két iskolatípus valamelyike nyújt. Ilyen törekvő például a MEZÖGÉP-től Tóján Béláné. Urbán Lászlómé, Máté Istvánná, Maku Fe- rencné, a gáztöltő állomásról Rizner István marós, vagy a kisiparosok közül Molnár István, Maku Ferenc. Természetesen jelentős anyagi feltétele is van a vállalkozásnak, de ebben a helyi tanács mellett nagy segítségünkre volt a megyei művelődési központ. Sebestyén János igazgató és Szemín Béláné szakelőadó még abban is mellettünk álltak, hogy a tankönyveket időben beszerezhessük, szétosszuk a „növendékek" között. Hatvani szakirányítás Födelet tehát a helyi általános iskola, anyagaikat a tanács és a megyei művelődési központ biztosított. Honnan toborzódtak a tantestület tagjai? — Zömében saját általános iskolánkból, ahol elegendő megfelelő képesítésű szaktanár dolgozik hosz- szabb-rövidebb ideje — kapjuk a választ, a tanácselnöktől. — Magyar irodalmat, nyelvtant például Bényei Tamás, történelmet Piroska Csabáné, kémiát Méhészné Herman Éva, földrajzot, biológiát Kárász István ad elő, de van egy vendégtanárunk a hatvani Bajza Gimnáziumból. mégpedig a matematikát, fizikát tanító Köles Ferenc. Közben meg kell jegyeznem, hogy mindkét városi tanintézet komoly figyelmet szentel ügyünknek. Voltaképpen reájuk hárul a módszertani irányító munka. De Ambruzs Sándor, a szakmunkásképző igazgatója, még attól sem vonakodott, hogy szabályos tanévnyitót tartson az indulás napján, az első tanórákat megelőző ünnepélyes percekben. Megéri az áldozatot Több horti levelező középiskolással is szót váltottunk látogatásunk alkalmával. és nem kis meglepetéssel hallottuk, hogy az átlagban 30—35 esztendős életkorú diákok soraiban több gyermekes családanyák, házaspárok is akadnak, mások Ecsédről járnak át tanórákra, és mielőbb érettségizni akar nem csak Czibolya Béla, a Kossuth Termelőszövetkezet gépkocsivezetője, hanem And- riskó Péter rendőr, a község egyik körzeti megbízottja is. Természetesen nem könnyű egyeztetniük a családi otthon és a munkahely tennivalóit, de ahogyan mondják: megéri az áldozatot. Hiszen több szakmai ismeret, magasabb humán műveltség birtokában javulnak kereseti lehetőségeik, illetve előre léphetnek mind beosztás, mind továbbtanulási lehetőség tekintetében. Egyébként Nagygyőr Csabáné úgy is egyeztette az iskolai foglalkozásokat, hogy senki ne essen ki a termelésből. A különböző munkahelyek ugyancsak felkarolták a horti középiskolai oktatás ügyét. Csak szimpátiából ? Azt hiszem, legalább any- nyira jól felfogott érdekből. Hiszen melyik üzem az Magyarországon, ahol közömbös a dolgozók fel- készültsége, szellemi szintje... ! Moldvay Győző meg, elkezdtek felém nézegetni. Izzó, feneketlen gyűlölet, sóvár irigység volt a tekintetükben. Ettől hirtelen jó kedvem kerekedett — de még nem voltam biztos a dolgomban. Mindenesetre közérzetem nagyot javult. Már meg mertem fogalmazni a feltételezést: azért nem értem, mert nincs is mit... Az a két ember teljesen fölösleges. De hát, hogyan lehet ez? Egyetlen kézenfekvő magyarázat kínálkozott: a munka felesleges voltával csak azok vannak tisztában, akik éppen végzik; ők viszont hallgatnak, vagy mert ragaszkodnak a kényelmes sine cu- rához, vagy mert — bár ebben benne van az előbbi ok is — végzettségük, képesítésük kizárólag erre a munkára vagy inkább foglalkozásra teszi alkalmassá, pontosabban alkalmazhatóvá őket. Márpedig ezt a végzettséget öt keserves év alatt szerezték meg. Ez majdnem érthető álláspont, gondoltam. (Később János kifejtette, hogy példának okáért, a nagyon tiszteletre méltó népmesék jó része semmi egyebet nem fejez ki, mint a nép ama évezredes meggyőződését, miszerint dolgozni rossz és lustálkodni jó. A terülj asztalka, a kifogyhatatlan erszény, a bűvös olajos korsó viszont mindig csak kévéseké, sőt csupán egy emberé. Hát akkor ő minek restellkedjen, mikor már ré- ges-rég, jó előre, ilyen előkelő fórum igazolta semmittevését?) A következő napokon egyre több prospektust cipeltem magammal. Végül megkockáztattam a döntő lépést: a reklámlapok közül „ügyetlenül” kiejtettem egy krimit. A könyv nagyot csattant a földön. Megvártam, míg mind a ketten jól megnézik, akkor kényelmesen felemeltem, visszatelepedtem a helyemre és rájuk vigyorogtam. Megtörtek. Elővették a kártyát. Én viszont végleg megnyugodtam. Talán az állandó frusztráció megszűnte, a lidércnyomás alóli felszabadulásom tette, hogy pillanatig sem kérdőjeleztem meg eljárásuk jogosságát. Később ébredtek bennem kételyek, de ezeket János, mint például az iménti népmese-filozófiával is, játszva elaltatta. Aznap, megtörésük napján, csupán egy-két szót váltottunk. Nem tudtuk egykönnyen túltenni magunkat a sok idegtépő kegyetlenségen, melyeket egymással szemben akaratlanul is elkövettünk. Viszont ugyancsak azon a napon — és ez is a közeledés jele — együtt indultunk fölvenni a fizetésünket. Befejeződött a gyakornoki időm, helyesebben szólva befejeztem, hiszem rám volt bízva, mikor avatom magam teljes értékű szakemberré. Most már váltásban dolgozom, már csak ketten üldögélünk a nagy műszerfalak előtt. Megtanultam kalábe- rezni. János nemrég nyugdíjba ment. Akkor délután nagy murit rendeztünk a tiszteletére. Mint mindig, most is remek beköpésekkel szórakoztatta a társaságot. Ilyenekkel: „No, de hol van a tavalyi hűhó” (ez nekem szólt), meg: „A mi mindennapi kenyerünket hagyd meg nekünk ma...” Ügy hírlik, új testvért helyeztek ki hozzánk. Nem szeretném, ha az én váltásomba kerülne a gyakornoki időre. Kezdem már megszeretni azt a valamit, amit ezek a nagyszerű műszerfalak eltakarnak előlünk. Vége
