Népújság, 1984. október (35. évfolyam, 231-256. szám)
1984-10-20 / 247. szám
P ocsék az idei szüret! Először tikkasztó szárazság, rettenetes aszály, aztán napokig úgy esik, mintha dézsából öntenék. Egyes fajtákon különösen hamar megpattan a héj. aztán rothadni kezd egyik fürt a másik után, úgy hogy nem marad más hátra, mint lekapkodni a termést, menteni ami menthető. A főborász, — ahogyan én tisztelem — régi jó barátom. Ö tanított meg egykét mesterfogásra, hogy a tíz bukfencnyi „szőlőtáblámon” szégyent ne vallják, és a boromat se öntse a háta mögé senki, amikor a pincémben megkínálom. Először valamiféle sarlatánságnak véltem a tudományát. aztán holmi huncutságokra gondoltam azzal az apropóval, hogy a szőlőből is lehet bort készíteni... Vermes Tónirval a napokban megint ösz- szeakadok a tsz feldolgozó üzeme előtt, lesi a konténereket, várja a szállítmányokat. miközlben gondolatban valahol egészen messze kalandozik és találkozásunkkor bizony most elmarad a nagy ováció, a hátbaveregtés. — Tudom, ezer dolgod van! Nem érsz rá. ha száz fejed lenne, azt is törnéd a tizennégy cukorfok láttán. Végre mosolyog, mellbe boxol és útbaigazít: — Menj le a pincébe Katihoz! Tetszik az ajánlat, Katit a környék egyik legelismertebb pincemesterét lánykorából ismerem, azóta, amióta idekerült. Régi örömmel fogad, jóbarátként és nem mint kíváncsiskodó ismerőst vagy mint afféle vendéget. Egyik sem hiányzik ilyenkor a pincészetben. különösen nem az idén, amikor sérült, romlásnak indult a termés, a feldolgozása pedig ilyenkor különös szaktudást, nagy-nagy odafigyelést igényel, és amikor a tankönyvekből tanult szakértelmet ötvözni kell a több esztendős gyakorlattal, helyi viszonyokkal és léhetőségekkel, sőt a kívánalmakkal is. nem is beszélve a költségmegtakarításról és a lényegről, nevezetesen, hogy a rothadó gyümölcsből végül is minden vonatkozásban elfogadható, a törvényes előírásnak megfelelő árú. és főleg eladható bor szülessen. Kati felhozat a parányi szobácskába némi kóstolót és mivel kijelenti, hogy bármennyire is különös, de 5 most még egykét óráig ráért, beszélgetünk. — És a család? A férjét Lacit ismerem, villamosmérnök. Jutkát, meg Lacikát a gyerekeket is, jártam náluk többször az elmúlt években. Olyan most is. mint a kicsattanó élet. szép. és a körülményekhez képest csinos. Elkapja fürkésző tekintetemet és öklével megkopogtatja a homlokomat: — Mi van. mi nem tetszik rajtam? öregszem! Tudom, ráncok vannak a szemem alatt, hajnal óta munkában vagyok, elmaradt a szokásos sminké lés, a ha jam is olyan, mintha belekapott volna a mátrai szél, pedig én hirdetem fennen néhány megyebeli társamnak, hogy a borász a pincében is legyen ápolt, tiszta, és ne nézzen úgy ki. mint a pincebogár. — Hátha megtetszik valakinek! —^viccelődöm. mintegy válaszképpen a fejkopogtatásért, mire elneveti magát. — Maga .ismer engem és tudja, hogy nem röpködök denevér módjára, de adok magamra. Csak ez a mai nap kivétel! Hajnali hatkor megbeszélés volt az elnöknél, arra jutott csak időm. hogy félálomban magamra kapkodjak valami meleget. A gyerekeket is Lacira bíztam, ő nyolcra megy. indítsa el őket az iskolába... Ma nem vagyok kormányzó, így nyaldosom a tavalyit, hasonlítgatom őket, teszem- veszem egyik poharat a másik mellé. és megállapítom, bizony az én kis háztájim ezeknek a nyomába sem léphet. — A családot kérdezte? Jól vagyunk, ha leszámítom, hogy a húgomat nem vették fel orvosira, pedig állítólag nem szerepelt rosszul a felvételin. Jeles volt végig a gimnáziumban. külön ajánlólevél is ment a KISZ Bizottságról. — Mit írtak? — Helyhiány! — Elképzelhető. — Ne nevettesen! Tudja miért nem vették fel? Megmondta egy adjunktus barátunk. Mert „értelmiségi”! — Hülyeség! — nyaldosom a traminit. A származás szerinti megkülönböztetést már régen eltörölték... Tíz ujjal beletúr kócos, szép szőke hajába. összegombolia magán a pufajkát, és felül az íróasztala sarkára. — Nézze, én nem vitatkozom ezen. sőt azt sem tagadhatom, hogy az apám tanár. méghozzá a nevesebbekből való. de — könyörgöm — az ő apja, vagyis az én drága nagyapám. — nyugodjék haló porában — originál nagyüzemi munkás volt, a munkásosztály színejavából. akit két évig agitáltak azért, hogy taníttassa a fiát. és forrná Itasson belőle értelmiségit... A férjem apja számadó juhász a Hortobágyon, az anyja fejőnő. akik a fiukat egyetemre adták, villamosmérnök lett belőle, és így lettünk ml értelmiségi család.. . Láthatóan zavarja, hogy miközben lelkesen magyaráz, én a hat féle bort bírálgatom. rakosgatom első. (harmadik, vagy éppen a hatodik helyre, aszerint, hogy szín. illat, zamat; hogyan változtatom percenként a saját bírálati eredményeimet. — Maga ide sem figyel! — Figyelek én, csakhogy, aki elvégezte a szakosítót, az ne magyarázgassa nekem visszájáról a bizonyítványt. Maga és a férje értelmiségi és kész! Mi van ezen rágódni való? A munkás-parasztból lett értelmiségi család tündéri anyukájának pedig, már tősgyökeres értelmiségi származású gyermekei vannak, aminek szerintem nincs különösebb jelentősége és meggyőződésem szerint a felvételin sem volt. akármit is súgott az adjunkus úr... Kint a pince előtt éktelen csörgés, gépzúgás, motorok dübörgése hallatszik, egymás után jönnek a szállítmányok a mindenfajta szőlővel, a legkülönbözőbb minőségben. Kati végre magának is önt egy pohárba bort, és kiissza fenékig anélkül, hogy koccintana velem. — Ez aztán gyönyörű vendéglátás. Ökör iszik magában! — Maga nem vendég, jól tudhatja, de ha ráér este tíz után, meghívom a lakásunkra, legyen a vendégünk, és ott akkor majd koccintunk is... Lenn a pince mélyén üres hordók konganak, kénszag csapja meg az ember orrát, a hatalmas tartályok, csövek a nem hozzáértőnek egy nagy összevisszaságnak tűnnek, pedig itt aztán mindennek megvan az okos, értelmes magyarázata. Hiába! A borászkodás manapság már komoly .nagy tudomány, még akkor is az, ha most az „üzlet” sántít egy kicsit és antagonisztikus ellentét van amiatt, hogy a minőségi bornak érnie kell, vagyis tárolást igényel. A készleteket viszont cefetül megadóztatják, amely a jövedelmező gazdálkodást nagyban megnehezíti. A költségcsökkentésre persze van. nak még jócskán belső tartalélkok, például, hogy számos helyen indokolatlanul magas a nem termő területen foglalkoztatottak száma. — Szóval, nem vették fel a húgát orvosira?— térek vissza az eredeti témához. — Majd jövőre újra megpróbáljuk! — Miért? Akkor már nem lesz értelmiségi? Leugrik az íróasztalról, székre ül és hin- táztatja magát. — Tudja, nekem azért mégsem tetszik ez a nagy kihangsúlyozás, valamilyen új elnevezést kellene kitalálni az intellektuelek- re, nehogy valaki összetévesszen minket a régi világ uraságaival, az értelmiségi jegyzővel, az intézővel, a szolgabíróval... Mostanában sokat tűnődöm azon, hogy ez a mi társadalmunk már annyira összeházasodott, hogy csupán egy nagyobb családon belül is megtalálható a ínunkásosztály képviselője éppen úgy, mint a paraszt, vagy az értelmiségi.. . Arra gondolok, hogy most már nyílt vizekre eveztünk és bármennyire is bennfentesnek tekintenek itt, de borkóstolás közben mégsem tartatok magamnak szemináriumot, csapja el mással ez a szőke szépség a ráérő két óráját, és hagyja máskorra az osztályviszonyok megtárgyalását — Mit szól mindezekhez? — vág gondolataim kellős közepébe erőszakosan. — Semmit! — rántok egyet a vállamon. Maga már csak tudja, ha ennyire mondja. — Jól van, de mondjon maga is valamit! Lenn vagyunk már a pince mélyén a munkások között, amikor széjjelnézek: — Itt zúzzák ügye a szőlőt, ezeken a csöveken bejön a must, és ezekben a hatalmas cement hordókban kiforr, amíg aztán bonyolult kémiai folyamatok következményekképpen végül is borrá alakul? K ati jót nevet és szembefordul velem: — Ma úgy látszik semmit sem tud vagy akar igazán megérteni! Elégedjen meg tehát annyival, hogy a must előbb- utóbb kiforrja magát... Ebben maradunk! Szalav István cÁ mmt ki(únfja. mágiit...
