Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-07 / 210. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 7., péntek A 9. országos akvarell biennálé Hogyan vall a műről a képaláírást A hónap közepén nyílt meg az MSZMP Oktatási Igazgatóságának székházában a kilencedik országos akvarellbiennálé. Ez a másodévenként ismétlődő seregszemle egy szűk emberöltő óta mércét tart a hazai piktúra könnyedebb hangvételű alkotói elé, mutatván az értékeket és azt az irányt is, amely itt-ott határozottabb formát, szélesebb távlatot látszik nyitni. Hatvan művész, száz- huszonöt alkotása látható itt, kitűnő elrendezésben. A tárlat látványa Lengyel László érdeme; munkájában a harmonikus összhatás elérésére való eredményes törekvést kell dicsérnünk. Általános megállapításként elmondható, hogy ez a szemle mennyiségben, minőségét tekintve sem marad el a korábbi évek anyagától. Ismét talákozunk régen ismert alkotókkal, akiknek stílusjegyeit, témakörét megszoktuk, netán megszerettük. Nem is vesz- szük zokon, hogy hűségüket, szorgalmukat, egyéni látásukat éppen most díjazta a zsűri. Jelentkeznek újabb alkotók is, akik eddig vagy nem küldtek anyagot a tárlatra, vagy nem jutottak át a rostán. „... az évek gyűrűzésével a műfaj körvonalai gazdagszanak, változékony arculata elevenen követi korunk szellemi és esztétikai tájékozódásának lényeges vonásait, miközben helyi és országos hagyományúvá kerekedik” — mondja a biennálé katalógusa. Szembe kell tehát néznünk a műfaj körvonalaival, változékony arculatával, szellemi és esztétikai tájékozódásával. A körvonalak A műfaj — éppen eszköztáránál fogva — nem nyithat drámai mélységek felé, nem foghat be rejtélyes távlatokat. Nem mondhat le a lírai tartalomról, nem mondhat le, mert minden formai játéknak, játszadozásnak valahol, valamilyen tartalmat hordoznia illik. Mi több, kell! Itt most már csak mutatóban akadt az az öncélú szín- és vonaljátszadozás, amit még évekkel ezelőtt is absztrakciónak, vagy nonfiguratív festészetnek tiszteltek. Kihívó volt lendületével és sok fellengős magyarázatával; olykor kongó ürességével is le akarta söpörni a megszokottat, a valamit is értve- mondaniakarót. Nem állítjuk, hogy ez a kiállítás — minden alkotásban — magvas mondanivalót tár elénk; azt sem hisszük, hogy a tartalom és a forma mindenhol összhangban áll: még azt sem tételezzük fel, hogy minden alkotó adektávan tehát kételyek, homály nélkül fejezné ki önmagát. Ezt az utóbbi állításunkat igazoló tényt éppen a képaláírások „gyónják meg” nekünk. Nem találomra, de az el- gondolkodtatás szándékával tesszük szóvá Misch Adám képaláírásait. Két akvarell-temperát állít ki, az egyiket a „SOK” a másikat a „Között” aláírással. Ilyenkor nemcsak a forma és a tartalom összefüggései fölött töpreng el a látogató, de messzebb megy: fogalmilag kutatja, mit -is szándékozik tudomásunkra hozni a művész ezzel a két meghatározással, mert hitünk szerint a képaláírás a mű meghatározása, a fogalmi megközelítés a művész részéről. Nos hát, ebben az esetben tanácstalanok vagyunk, pedig akár a kép formai vagy tartalmi, vagy a képaláírás fogalmi, vagy lélektani lényegét is erőltetjük megismerni, Nem sok eredménnyel. Mint ahogyan tétovázunk akkor is, ha a festő egy táj, ' egy erdő kapcsán gondolatokról beszél. Talán érzelmek, hangulat helyett. Vagy né- Egyáltalán, a tartalomról mi tanácsra szorulhatnak még akkor is, vagy vezetésre, amikor ránk kiabál, háromszor is a mondat: akinek nincs szeme a betűhöz, nem látja a mondatot. Amikor így ragozgatjuk ezt a gondolatsort, csak szeretnénk érzékeltetni, hogy az elénk táruló formában a tartalom bizonyossága ingadozik. Színek, formák, tartalom Ebben a sorrendben nézzük a tárlatot, de csak azért, mert a színek harsognak ránk. A formák? Azt mondják: az akvarell nem kedvez nekik, nem hagy fontos szerepet a rajznak! Kétkedéssel helyeselnénk ennek a megállapításnak. Évszázados szabály, hogy aki nem tud jól rajzolni, nem viszi sokra a festészetben. Mintha hazai művész- képzésünk feledné ezt az aranyszabályt. A zsűri a viszonylag nagy anyagban értően tájékozódott, nem rossz helyekre adta a díjakat. A Művelődési Minisztérium, a Dobó Múzeum is kellő tapintattal, jó érzékkel vásárolt. Mindenütt inkább a formát tisztelve meg, mint a tartalmat. Pető János, és Buták András grafikusművészek nem véletlenül szerepelnek a díjazottak között, mert ők egy formailag is jól lehatárolt világot láttatnak velünk. Ugyancsak a konkrét mondanivaló emelte a díjazottak sorába Hegedűs Z. Lászlót. Végh András is talál színpadot érzelmei, szenvedélyei kifejtésére, Tamás Noémi a Viz négyszeri ránk lebegtetésével éri el szuggesztív hatását. Lacza Mártát is lehetett volna ebben a menetben díjazni. Az egrieknek és a Heves megyeieknek azt az örömöt tartogatja ez a tárlat, hogy most megint többen szerepelnek, jól ismert művészbarátaink közül, mint amire számítottunk. Blaskó János, Lóránt János és Nagy Ernő, mintha nemcsak a barátság jól sodrott fonalával lennének egybefűzve. Sok-sok lélektani indítás látszik náluk párhuzamosnak. Mintha azonos lélegzetvétellel ámulnának el a világ csodái felett. Blaskó János így és most — nekünk meglepetés! Kishonthy Jenő fölényes biztonsággal állja a versenyt az itt látható szomszédjaival. Herczeg István jól fogalmaz, eszközeiben egyre fegyelmezettebb. Mintha biztosabban ígérné a már elkészülő alkotásokat! lványi Ödön régi ismerősünk a szomszédból, állandó színvilágával. Katona Zoltán formai megoldásai most jobban hatnak, mint „egri korában.” Kengyel Zoltán Fekete napraforgói meghökkentenek. Kocsis Árpádné András Gizella és Kocsis Árpád derűs lírát nyújtanak át — hosszú szünet után — nekünk. Balogh László talán nem a legsimább úton keresi a megfestendő tartalmakat. Ilyen szubjektív pillantással a tárlat. Ha viszonyítunk: több és másabb a megelőzőnél de korántsem lehetünk elégedettek. De ahogy a latin mondja: Vita brevis ars longa! (Az élet rövid, a művészet hosszú). Farkas András HORVÁTH PÉTER Mi, férfiak (1983. Tusrajz. 15X22 cm. A művész tulajdona) ri/2. Lali elgondolta. Attól fogva minden hajnalban megjelent, s amíg a Béres úr, mint afféle tapintatos író, a nagyszobában törprenkedett a világ dolgain anélkül, hogy egyetlen kérdést is feltett volna ennek a világnak, Lali fü- työrészve vésett és forrasztott, pusztított és teremtett a maga képére, miként az Ür. — El volt öregedve a rendszerük — magyarázta, miközben jóízűen elfogyasztotta a Béres úr ebédjét. — De minden rendben lesz, ne aggódjon, Béres úr, elvégre férfiak vagyunk. Béres úr morgott valamit a bajusza alatt. Lalit nem zsenírozták holmi meggondolások, villanyórát is zabrált valahonnan, meg főkapcsolót, plombát is lopott. — Szárnyakat adott nekem a maga felesége! — röpködött Béres úr körül, mialatt az lemondóan vette tudomásul, hogy a természet bizony még az okosan feltett kérdésekre se válaszol. Lali büszkén jelentette a hetedik napon a ház asszonyának, hogy a maga részéről készen állna. A Bé- resné triolázott: — Mivel tartozunk? — Ugyan már! — húzta ki magát Lali s a szerszámai megint kipárnázták a nadrágzsebét. —Csak nem képzeli hogy én ezt pénzért! Magának! Béresné a kertkapuig kísérte, s búcsúzóul egy köny- nyű csókot lehelt a homlokára. — Mennyit kért? — tudakolta bűnbánóan a Béres úr. — Ugyan, fiam! — Béresné megsimogatta vállán a láthatatlan fekete rigóját, és a tükörbe nevetett. — Vannak még férfiak a világon! És Béres úr megint beült a hintaszékébe, érezni. Másnap reggel csöngettek. A kertkapuban Lali állt. Zsebe lapos volt, tekintete tompa, tartása szinte nem is volt neki. — Történt valami? — érdeklődött tartózkodóan a Béres úr. — Inkább odabent, ha lehetne. Odabent leroskadt a Béres úr kedves érző hintaszékébe, s hosszú kapcsolatuk idején először a Béres úr szemébe nézett Kicsit meg kellett görnyednie, mert a Béres úr még így is alacsonyabb volt nála, de belenézett, férfi a férfiéba. — A nő — bólintott. — Hogy jel van a homlokomon. — Tessék? — Akinek minden lépésétől beszakad a föld, minden szavára elhervad a cseresznyevirág, minden sóhajtására megrepedeznek az ablaküvegek, a nő, édes Béres úr, az én nőm, az én asszonyom, hogy jel van a homlokomon. Itt! — Azzal a homlokára bökött, oda, ahová Béresné- től azt a könnyen lehelt csókot kapta volt. — Miféle jel? — Az ököré — bólintott a mester. — Most mondja meg! Béres úr nem mondta, csak érezte, hogy kezdi abba a marha nagy szívébe belezárni ezt a laklit is, ezt a kétméteres, duzzadó zsebű villanyszerelőt, ezt a szárnya. szegett hímet. — Azt mondta, kérem — panaszolta az —, csak egy címeres ökör képes álló hétig ingyen dolgozni valahol! És kirúgott. Nem tudok többé az emberek szemébe nézni. Érti ezt maga? Béres úr udvariasan lesütötte a szemét. — És most? — Ideköltözöm — mondta egyszerűen a mester. — Ide? — Mint már meséltem magának, szegény anyám meghalt, rokonom senki, barát ... Otthon, ugye, az asszony, ode nem létezik visszamennem így . .. Majd az ágyat meghosszabbítom kicsit, mert értek én mindenféle munkához a világon, a felesége kertjét is öntözném, meg rendben tartanám ... — Nem is tudom — pironkodott a Béres úr. — Tudja, úgy megszoktam már, hogy itthon csak mi, úgy magunkban ■.. Biztos volna valami más mód is ... — Hát volna éppen... — Lali egy papírfecnit tolt a Béres úr elé. — Tizenhétezerhatszázhúsz — olvasta a Béres úr. — Mi ez? — Ennyit szoktam keresni egy héten, ha mint a barom ... Gondoltam, a Béres úr biztosan megérti, és kisegít. Hát a neje előtt mégse ronthattam a renomémat, elvégre férfiak vagyunk ... — Igen, mi férfiak... — Béres úr érezte, hogy ezt nem ússza meg. Muszáj cselekednie. — Várjon meg itt — mondta, és kisietett. Kirázta gyermeklánya perselyéből a kerek tízeseket, végigkutatta a nadrágzsebeit, titkos befőttes üvegét is felnyitotta, de mindez kevésnek bizonyult. Számolni kezdett. Nem elég, hogy naponta újra kell írnia a Béresné lépteinek dallamát, etetnie a láthatatlan feketerigót, napfényt bérelni a nő hajába, fizetni az ebadót, most még ez is. — Ilyenkor csak a legszükségesebbeket ... — határozott, és tétován megemelt egy lábasfedelet. Aztán kiment a konyhából az udvarra. Átbújt a hátsó kerítés alatt. Nem sietett. Fél óra múlva már így is messzire járt. Az út mentén pazarul virágzott a gyom, és Béres úr arra gondolt, igazán furcsán működik ez a világ, amelyben minden kis győzelem után így ki kell ürülnie az ember szívének. (Vége) Hatvani zenés színházi nyár Bástyasétány 77 Az operett elandalít, álom- világba visz. De ki mondja azt, hogy nem kell néha álmodni, felfrissülni, lecsukott szempillánk rózsaszínű sötétségét nézni? Sokan kétségbe vonták már a műfaj létjogosultságát, nem véletlen, hogy amikor egy ilyen zenés darab előadásáról ír az ember, alapkérdésekkel kerül szembe. Annál is inkább jogos ez a békéscsabaiak Bástya- sétány 77 című Eisemann bemutatójáról szólva, mert Mihályfi Sándor, az ismert televíziós rendező úgy állította színre a darabot, hogy kifordította az eredeti történetet. Az operetthez hozzátartozik a boldog befejezés, az üde feloldás. A szerda este Hatvanban játszott műben olyan konfliktust alakított ki a szerzőpáros, Eisemann és Baráti, amely habkönnyű zárást ígért. A három fiatal fiúnak és a három fiatal lánynak egyszerre kiutalt romos épület szerelmi fészekké alakul át az eredeti alkotásban, Ámor mindent felold, ahogy a dalban is meg van írva. A boldogság elé csupán a lakáshivatal kukacoskodása, s egy idősödő, nyerészkedő pár áll. Mihályfi Sándor egyszerűen elhagyta a szerelmesek diadalát, s időtlenné változtatta a párok érzelmes szurka-piszkáját, egészen napjainkig húzta, halasztotta a történet zárását. Ezenkívül megtoldotta néhány régi slágerrel, kabaréba illő szófordulattal, helyzettel a darabot. Ma már elfogadottnak számítanak az effajta átalakítások, inkább az eredmény dönti el, hogy az eredeti eltorzításának, vagy esetleg továbbgondolásának tartjuk a színpadon megjelenő színjátékot. Ebben az esetben némely szempontból előnyére vált a Bástyasétány 77.-nek a módosítás. Szórakoztató egyveleg. revüsített operett bontakozott ki a közönség szeme előtt. A nézők vették a lapot, tetszéssel fogadták a fordulatokat. Többen viszont bizonyára meghökkentek azon, hogy elmaradt a sztori kerekdedsége, a konfliktusok elrendezettsége. Különösen azok csodálkozhattak, akik már ismerték Eisemann operettjét, úgy ahogy a szerző azt megírta. Az előadás hat egyenrangú fiatal szereplőt kívánt volna. Sajnos, a békéscsabai társulatban csak Kővári Judit és Tomanek Gábor győzte hanggal és tánctudással. A többiek halványabbak voltak, nehezítve a rendező újragondolási törekvéseit, mivel kifordítani csak azt lehet, ami színéről is folttalan. Ügyes volt Dénes Piroska Jászai-díjas színművész és Hodu József kettőse, akik az ármánykodó öreg párt alakították. Érdekes volt Nagy Sándor díszlete, s' csak dicsérni lehet Felkai Eszter koreográ- fusi munkáját. A zenekart jól fogta össze Meskó Sándor karmester. Gábor László ★ Az utolsó ez évi hatvani zenés nyári színházi bemutató után Lövei Gyulának, a megyei tanács művelődés- ügyi osztályvezetőjének elnökletével összeült a zsűri. Mint ismeretes, több díjat ajánlottak fel a legjobb előadásoknak, illetve szereplőknek. Az elismerések átadásáról kedden számolunk be olvasóinknak. Kézikönyv iskolai számítógépekhez Az iskolai számítógépek használatához segítséget nyújtó tanári kézikönyvet jelentetett meg az új tanév kezdetére a fővárosi és a Szolnok megyei Pedagógiai Intézet. A könyv anyagát az Eötvös Loránd Tudomány- egyetem Matematikai Intézetében a számítástechnikai tanszék alkotó munkaközössége készítette Kőhegyi János vezetésével. A módszertani kézikönyv lehetőséget teremt arra, hogy a pedagógusok önálló tanulással elsajátítsák a középiskolákban rendszeresített számítógép alkalmazását az oktatásban. A Hófehérkétől a bukfencig Talán nem mindenkinek jut ilyen tájt eszébe, de szeptemberben megkezdődik az óvodákban is az új tanév. Azaz. azok a foglalkozások, amelyeken a legkisebbek fokozatosan elsajátíthatják a majdani iskolába lépéshez a legszükségesebbeket. Testnevelés, környezetismeret, matematika, ének, ábrázolás és irodalom. A „tantárgyak” így fölsorolva roppant komolynak tűnhetnek, pedig az alapfogalmakat természetesen játékosan, köny- nyen, érthetően oktatják a pedagógusok. A piciknek a hároméveseknek csak tornázniuk kell — melyikük ne csinálná örömmel —. a mesehallgatásba, daltanulásba, rajzolásba, számolgatásba tetszés szerint kapcsolódhatnak be. A középsősöknek és a nagyoknak azonban a részvétel már kötelező... Vannak olyan kisfiúk, kislányok, akik az előírtnál is többet teljesítenek. A TIT ugyanis néhány helyütt orosz nyelvtanfolyamot szokott szervezni. A szülők előtt e foglalkozások rendkívül népszerűek, kár, hogy széles körű bevezetésük még csak a jövő reménye. Az idén egyébként a korábbinál jóval kedvezőbb körülmények közt kezdhetik meg tanulmányaikat az apróságok. S nemcsak mert — mint a napokban hírül adtuk — több helyütt felújításokra, korszerűsítésekre került sor, de csökkent a zsúfoltság is. Tavaly még 121 százalékos volt az épületek kihasználtsága, az idén már csak 115 százalékos. A megyében majd 15 ezren akasztják nyakukba az „új tanévtől” kezdődően az óvodás táskát. Nem lehet ugyanezt elmondani arról, hogy azoknak a száma, akik életkoruk ellenére nem váltak iskolaéretté, viszonylag magas: közel másfélszáz. A jövőben fokozott figyelmet fordítanak majd arra, hogy kevesebben legyenek az ilyen-olyan okok miatt visszamaradtak. A föntebbiekből talán kitűnik, hogy e napokban a sorok még nem egészen rendezettek. Most alakulnak ki a csoportok, most szokják meg az új világot a frissen beiratottak. De szeptember 15-én már az óvodákban is „becsengetnek”. Herczeg István: Árokparton
