Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-01 / 205. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 1., szombat Bukóul Mihály odUsszeiäfa Tábori nagymosás II Salms Tours táborában Az idén új, üdültetést biztosító kisvál­lalkozás alakult a Tisza partján Satur- nus Tours néven,, amelyet kilenc ter­melőszövetkezet patronál. A cél az, hogy olcsón, kulturáltan tudják fogadni a fes­tői környezetben levő Tisza-parti telepei­ken a víz, a napfény és a romantika szerelmeseit. Nemrég elkészült Kiskörénél a háromszáz férőhelyes ideiglenes kem­ping, amely el van látva vízzel, vil­lannyal, s a higiéniát szolgáló egyéb fel­szerelésekkel is. Jövőre elkészül a Ti­sza-parti nagy kemping, amely 24 ezer négyzetméteren tudja majd fogadni az ide látogató turistákat. Sátorverés, gulyáskészítés (Fotó: Szabó Sándor) Ki tudja megmondani úgy hirtelenjében: hány helyen le­het manapság fürdeni a Du­nában? Nem arra gondolunk a kérdés felvetésekor, hogy a vízi KRESZ szabályait mennyire ismeri a mai em­ber, bár roppant közérdekű lenne a felelet erre a kérdés­re is. De vajon hány helyen lehetne bizalommal kitenni folyóink partjain a táblát: itt egészséges, tiszta, fürdésre alkalmas a víz. „Amihez ragaszko­dunk, azt védjük is” Napjainkban elérkeztünk az utolsó órához a környezet óvásának lehetséges, kötele­ző tennivalóiban. Ahhoz a korszakhoz, amikor még lát­hatja az ifjak, gyermekek nemzedéke a természet, kör­nyezet kincseinek tekintélyes részét, azzal a képzeletbeli táblával jelezve: meg tudod-e vajon őrizni a holnapnak? Pusztuló és szennyezett föl­dek, sok helyütt ihatalan és fürdésre is csak kevéssé al­kalmas vizek, mind keve­sebb ózondús levegő és mind több kéndioxid, erdők, rétek, kertek ezerféle környezeti ártalomnak kitéve ... A kor igénye is, hogy olyan társa­dalmi környezetvédelmi ak­cióterv, olyan tevékenységek sorozata szülessék, amely épít az ifjúságra. Bízva abban, hogy megértik a természet segélykérő szavát... Rokonszenves és társadal­mi hasznosságát tekintve is szinte felmérhetetlen haszon­nal kecsegtető akciósorozat van kibontakozóban, első­sorban a KISZ védnöksége és szervezése alatt. Sokfajta környezetvédelmi tevékeny­ségről döntött februári meg­alakulása óta a KISZ ifjúsá­gi környezetvédelmi tanácsa. Idézve a tanács titkárának nyilatkozatából: „Nagyon fontos, hogy a kisebbek és nagyobbak megismerjék, megszeressék az állat és nö­vényvilágot, hiszen amihez ragaszkodunk, azt védjük is... Azt szeretnénk, ha a lakó­telepek, városok, községek egyre kulturáltabb képet mutatnának ... Szerepet aka­runk vállalni a településfej­lesztési tervek kialakításá­ban is.. . Szeretnénk hoz­zájárulni ahhoz is, hogy meg­lévő zöldterületeinket ne rongálják tovább. Társadalmi munkában építünk parkokat, játszótereket, sportpályákat... Valljuk továbbá, hogy szük­ség van társadalmi akciók­ra. .. ” Váltós kéthetenként Utóbbiak egyik szép és immáron most nyáron a gya­korlatban is bemutatkozó vál­tozata: az ifjúsági környe­zetvédő táborok. Balaton- széplakon, Fonyód-Bélatele- pen, Balatonfüreden kéthe­tes turnusokban váltották egymást a megszervezett kör­nyezetvédő táborok ifjú cso­portjai. Egyidejűleg több száz fiatal tevékenykedett a part­közeli területeken, a hullám­törő gátakon. Összegyűjtöt­ték a hulladékot, erdőt, par­kot tisztogattak. Fűzfőn is szó volt ifjúsági környezet­védő akciókról. Nyíregyházán a tanárképző főiskola hallga­tói terveztek környezetvédő, felvilágosító sétákat az ér­deklődőknek ... S hogy a még ifjabb generáció se ma­radjon említés nélkül: úttö­rőberkekben immár rend­szeresen tartanak természet- védelmi őrjáratokat, ki-ki a lakóhelye környékén, meg­figyelnek jelenségeket, to­vábbítják, amit észlelnek... Születőben van — fogal­mazzuk így, bízva a jó mód­szerek elterjedésében — egy mozgalom. Az említett pél­dák, igaz, szerény kezdetét jelzik az ifjúság körében el­végezhető tevékenységsornak, hiszen a néhány tábor (kö­zéjük sorolhatjuk egyébként a fővárosiakat is, jó néhány megyéből érkeztek Budapest­re, ilyen feladatokra vállal­kozó diákok) az akció kez­detének tekinthető. A júniu­si ifjúsági környezetvédő konferenciát, Kecskeméten további okos ötletek sora született, s több megvalósí­tásra érdemes kezdeménye­zésről számoltak be a részt­vevők. Közülük is hadd em­lítsük meg a Bács megyei példát: itt az utóbbi három évben 1800 hektárt kitevő parlagföldet rekultiváltak, s most egyeltlen év alatt még legalább ennyit kívánnak ismét termővé tenni. Ilyen és hasonló megyei ténykedé­sek eddig is voltak, jobbá­ra helyi kezdeményezésként. Híradás sem mindig szüle­tett róluk. Az akció hasznos, az ifjúság tömegeit megmoz­gató tennivalókat tud kínál­ni. A természet hálás partner Aligha lehet lelkesebb kör­nyezetvédő — és ezért dol­gozni ltudó — apostolaira lelni a jó ügynek, mint ami­lyenek a fiatalok. A kellően összehangolt munka — ide­értve az oktatási év alatt is bőséggel kínálkozó környe­zetvédő muníkákat is — egy­két év alatt szívet-szemet- lelket gyönyörködtető sike­reket eredményezhet. A kör­nyezetünk, legyen az park, út, erdő, legyen a vizek vi­lága ... hálás partner. Fizet a törődésért, a gondosko­dásért. Nem mindig azonnal és talán nem is mindig lát­ványosan. De fizet, megfog- hatón; szépérzéket, jellemet jobbítva is. V. M. „Nyolcvanadik születésnapján köszöntötték Domoszlón Bukovi Mihályt. Az idős kommunista 1932-ben Kanadában lett a párt tagja, s részt vett a spanyol polgárháborúban ...” (Újság­hír) 1929-ben, amikor Bukovi Mihály, a négyelemis egy­szerű parasztfiú, nyakába vette a világot, hogy meg­találja szerencséjét, senki sem gondolta, hogy majd két évtized múltán mint ki­próbált kommunista harcos tér haza. A domoszlói régi kis parasztház öreg bútorai között néhány órára életre kelt a múlt. Bukovi Mihály, az öreg internacionalista, a spanyol polgárháború ve­teránja, életéről mesélt. Megpróbálom továbbadni, ahogy hallottam. öreg szülém, tíz gyereket hozott a világra, öten értük meg a 16. évet, a többi kis­korában meghalt. • Tizenegy éves voltam, amikor a bá­tyám elment a háborúba. Ott maradt örökre, idegen földben. Még abban az év­ben a nővérem is eltemet­ték. A helyükbe kellett áll. nőm, hiszen szüleim már öregek voltak, s volt még nálam is kisebb gyerek ott­hon. Attól kezdve felnőtt­ként dolgoztam. Tizenhá­rom éves koromban már egy felnőttel párban hordtam a téglát az építkezésen. Így növekedtem. 1928-ban meg­nősültem, lett egy kislá­nyunk. Elgondolkoztam ak­koriban, mire megyek én ebben az életben. Ami kis vagyonkája van apámnak, az háromfelé megy. Így amíg együtt volt is, alig tudtunk megélni, hát ho­gyan élek meg családostól az egyharmadából ? Akkori­ban sokan mentek ki Ame­rikába. Ügy döntöttem, én is megpróbálom. Illúziók­kal teli vágtam neki a vi­lágnak. Ügy terveztem, két-három évig kint leszek, aztán hazatérek, veszek há­rom hold földet... Felvettem 200 dollár köl­csönt, de 240-et kellett alá­írni. Annyi volt a kamat. Apám, — akkor már ágyba fekvő beteg — így búcsú­zott: Fiam, te engem már nem látsz többé, de eredj, boldogulj. Így indultam útnak, itt­hon hagyva fiatal feleségem, négyhónapos kislányom. Áp­rilisban szálltam , partra Kanadában, 25 dollárral a zsebemben, mert a többit elvették az útiköltség fejé­ben. 15 dollárt rögtön fel is adtam, gondolva, majd megleszek a megmaradó 10-ből, amíg a munka után fizetést kapok. Nem tud­tam, hogy nem munkával várnak bennünket. Ez volt az első csalódásunk. Három napig vártunk Winnipegben, ahol elosztották a kivándor­lókat. Mert nagyon sokan voltunk, és nemcsak ma­gyarok. A harmadik napon a ka­lapom mellé tűztek egy je­gyet, s felültettek a vonat, ra. Beszélni nem tudtam, hát ott szálltam le, ahol a kalauz mutatta. Az állomás mindössze egy parányi fa­barakk és nem várt ott ránk senki. Végül egy ukrán em­ber vett bennünket pártfo­gásba, elvitt egy kínai szál­lodáshoz. Egy dollárért kaptunk szállást, meg teát, szendviccsel. No, gondoltam, nekem itt nagyon hamar munkát kell találnom, mert a megmaradt 9 dollár nem lesz sokáig elég. Másnap egy magyar far­mer figyelt fel ránk, — mert ketten voltunk egy halmaji emberrel. Neki nem kellett a segítség, de azt ígérte, szól a komájának. Másnap ott is volt az az ember, s kérdi, elmegyek-e hozzá. — Mennyit fizet, mister? — Fizetni, örüljön, hogy enni adok! — válaszolta. Akkor már tudtam, hogy rossz időben érkeztünk (Fotó: Szántó György) meg. Még térdig ért a hó, a farmer a munkását csak a kosztjáért tartotta. Ha csak egy hónappal később megyünk ... Akkor kezdő­dött a vasútépités. Nyáron aratásban meg 5 dollárt is fizetnek egy napra. De hát én nem várhattam. Elszer­ződtem. Igyekeztem én mindig, de ha délben leültem egy szusz- szanásra az istálló küszöbé­re, a farmer már károm­kodott: magának még arra is van ideje, hogy meg- nyergelje a küszöböt? Amikor letelt a fél esz­tendő, összepakoltam a poggyászom. Elindultam új helyet ke­resni. Egy erőműépítkezésen dolgozott a komám, oda igyekeztem. Hát vagy há­romszáz ember vert ott tá­bort a kapu előtt. Munkára vártak. Valahogy beüzentem a komának, másnap reggel engem is szólítottak. Igaz, 15 dollárt fizetett ő ezért a kapuőrnek. Egy hét múlva „kitelt az esztendőnk”, el­bocsátották az éjszakai mű­szakot, amiben dolgoztam, sőt a nappaliak felét is. Űjra munkát kerestem. Be­fizettem 15 dollárt, s kiköz­vetítettek favágásra a va­donba. Négy dollárt adtak egy „kord” fáért. Jónak ígérkezett, de csúnyán be­csaptak ott bennünket. Ami­kor kifogyott a gyufám, megyek a kantinba venni. Mondják, nem kell a pénz, felírják. Felírtak mindent. Amikor befejeztem a mun­kát, 150 dollár járt volna nekem. Hetvenkettőt kap­tam, a többit levonták. A kantin a fakitermelő válla­laté volt. Harminckettőben haza­jöttem látogatóba. Ügy gondoltam, ha legalább olyan a helyzet itthon, mint akkor volt, amikor kimen­tem, inkább a családdal ma­radok. De azért retúrjegyet váltottam. Még rosszabb volt! Kevés a munka, még kevesebb a bér. Jártam­keltem a faluban, beszélget­tem az emberekkel. Mon­dom, miért nem szervezked­tek? Gyűjtsetek össze vala­mennyi pénzt, hogy legyen kitartásotok. Ne hagyjátok magatokat. Hallottam, mond­ta is egy nap a főjegyző a segédjegyzőnek, hogy lázitó van a faluban ... A segédjegyző velünk ér­ző ember • volt, megkeresett, s kérdi, vissza tud-e men­ni? Retúrjegyem van — fe­leltem. Akkor igyekezzen vissza, mert baja lesz. Visz- szautaztam az első hajóval. Közben — nem mondtam eddig — én akkor már tag­ja voltam a pártnak oda- kinn. Ennek is története van. Vallásos ember voltam én még akkoriban nagyon. Annyira, hogy este, mun­kából hazamenet, hátrama­radtam, levettem a kalapom s megköszöntem az istennek a munkát. Hívtak engem esténként a klubba, de nem mentem, mondtam, ott is­tentelenek vannak . .. Végül egyszer engedtem. Éppen aznap este egy elvtárs az USA-ból előadást tartott a világ kialakulásáról. Mond­ja a végén, ha valaki kér­dezni akar, hát kérdezzen. Nagyon zavarban voltam, sohase beszéltem én annyi ember előtt, de azért neki- bátorodtam: minket más­képp tanítottak ... Talán akkor szemeltek ki maguk­nak az elvtársak. Mert egy darabig ugyan feléjük se mentem, de aztán csak visszatértem. Beszélgetni kezdtek velem, négyhetes szeminárumba is elküldték. A munkám a röplapok osz­togatása lett, meg az új­ság terjesztése. Ha véletle­nül úgy jött, hogy nem tud­tam eladni, megvettem ma­gam, s ingyen osztottam szét... 1936-ban ebben az újság­ban jelent meg Dolores Ibárruri felhívása: Gyertek segíteni! Mondtam az elv­társaknak, írják fel a ne­vem, én is mennék. Mert énnekem eszembe jutott, nem kellett volna otthagyni a feleségem, a családot, ha más világ van nálunk. 1937 tavaszán szálltunk partra, a francia elvtársak vártak már bennünket. Ők segítettek át a spanyol ha­táron. Április 5-én vettünk részt először a harcban. Ezt a támadást az új kanadai csoportból csak én éltem túl. Június 12-én Huescánál a legjobb barátaim marad­tak ott, s a parancsnokunk. Azóta én ezen a napon nem dolgozom. Rájuk emlékezem. 1938-ban elveszett.a köztár­saság, Hitler segítségével le­győzték. Szeptember 7-én fogságba estem. A lágerben 780-an voltunk a nemzetközi brigádból. Négy és fél év múltán száznyolcvanán sza­badultunk ... Ha olyan em­berséges parancsnokot kap­tunk, aki nem engedte, hogy lépten-nyomon kínoz­zanak bennünket, már jó volt. A vége felé egy kőbányá­ban dolgoztunk. Aki azt is túlélte, egy menekülttábor­ba került. Akkoriban sokan menekültek a fasiszták elől. A Vöröskereszt képviselője minden héten megjelent és elvitt egy-egy csoportot. A menekülttábor vezetője bal­oldali érzelmű volt, az ő segítségével mindenkinek új igazolványt állítottak ki, mondván, felejtsük el, hogy mikor érkeztünk Spanyol- országba és mondjuk azt, hogy 1942-ben. Egy hét múl­va bennünket szólított a Vöröskereszt képviselője. Madridba vitték, ott éltünk nyolc hónapig, amikor az­tán behajóztak. Észak-Afrikába kerül­tünk, ott akkor már ameri­kai csapatok voltak. 1943- ban szálltunk partra Afri­kában, de három évbe telt, amíg onnan továbbjutottam. Csináltam ott is mindent, voltam főszakács, pék. 1945. októberét írtuk, amire Eu­rópába kerültünk át. Elő­ször Nápoly, aztán Róma. Üjabb hónapok és újabb táborok, de azokban a tá­borokban már horthysta tisztek voltak. Végre sze­rencsémre összejöttem az egyik amerikai parancsnok­kal. aki Afrikából ismert. Mondom, haza szeretnék végre jutni. Mondja, csak csoportosan lehet. Mit lehet tenni, hozzáfogtam megszer­vezni a hazatelepülőket. Kilencvenketten jelentkez­tek elsőre, de akcióba lép. tek a horthysta tisztek, vé­gül is hatvanketten marad­tunk. 1946. augusztus 22-én Ke- lebiánál léptem ismét ma­gyar földre. Még jelentkez­tem Pesten, aztán 17 évi hányódás után hazaindul­tam. Lányom időközben férjhez ment, fiam, aki a lá­togatásom után született, felserdült, s évekig várt rám asszonyom. Pedig azt se tudta bizonyosan, élek-e. Földet, vagyont nem sze­reztem Amerikában. Az el­múlt esztendőkről már. nincs sok mondanivalóm. Életem­nek. szemtanúja azóta a fa­lum ... Feljegyezte: Deák Rózsi Őrjárat vízparton,erdőben

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents