Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-22 / 223. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 22.. .lombot MŰVÉSZET ÉS IRODALOM *• SZEPESI ATTILA Muvészálmok - textilben és bronzbai Színvonalas kiállítást láthatnak az érdeklődők a meoyeszékhelyen: a Hazafias Népront Eger városi Bizottságának dísztermében Erdős Júlia és Pusztai Ágoston képzőművész-házaspár textilmunkái, illetve bronz kisplasztikái láthatók. A tárlat naponta 10-től 18 óráig tekinthető meg <A reprodukciókat Perl Márton készítette.) HHHHHBBBHBHBSHi lett álló cukortartóból, feldobja, elkapja, bekapja. — Margitka, szépségből, mint mindig, most is kitűnő. Mikor jön velem nászúira? — Ne vicceljen, Televényi — csilingel —. figyelmen kívül hagyja, hogy férjnél vagyok? — Igen — mondja Televényi —, teljesen figyelmen kívül hagyom. Mert a szépség nem lehet egy ember sajátja. Ez törvény. Nem hallott még róla? Tóföldi a párnázott ajtót figyeli. Udvaronc — gondolja Televényiről, de különösebben nem érdekli a búgása. Már csak azért sem, mert a könyökén jön ki ez a szöveg. A múltkor a pénztárosnőnek mondta el ugyanezt a gázsifizetéskor, azelőtt meg a büfésnőnek. Sajnos úgy adódott, hogy mindkétszer kénytelen volt végighallgatni. Most már nem. Ő különben sincs itt. Csáki ketten döngicsél- nek a szobában, ő egyszerűen elpárolgott a tudatukból. Az „igazgató arca” még csak azt sem mondja, hogy menjen be. önmagától nem megy, azért sem. A párnázott ajtó újra megnyílik résnyire. Kovásznai kikukkant, körbenéz, észreveszi Tóföldit. — Rám vársz? — Igen. Hívattál. — Téged? Az igazgató hangjában csodálkozás. — Margitka! ' A pár szétrebben. Televényi gyors „szer- vusztok”-kal távozik. — Mondja csak — nézi az „arcát” az igazgató —, nem történt valami félreértés? Ha jól emlékszem, Sercegivel lenne megbeszélésem. Az „igazgató arca" több színt is vált ezalatt, majd kiköt a fehérnél. — Elnézést — rebegi, míg nagyra tágult szemmel a naptárba mered —, csakugyan Sercegi van bejegyezve... Nem is tudom, hogy történhetett... Azonnal intézkedem ... Tárcsázik, hallózik, „kérjük Sercegit” — mondja. És közben az igazgató felé is röppent egy feloldozást kérő pillantást. Tóföldi sóhajt, kihúzza magát. Nem haragszik az „igazgató arcára”, inkább valami sajnálattal elegy kíváncsisággal tekint rá. Szeme mikroszkópja alá helyezi, akár valamely vírust. Mert ha haragot nem is, de mélységes megvetést azért érez iránta, őt összetéveszteni Sercegivel? — Iszol egy kávét? — kérdezi az igazgató, mire Tóföldi beleegyezően bólint: — igen, hát hogyne, hiszen azért jött. — Margitka, két kávét legyen szives — utasítja az igazgató, és leül a Tóföldiével szomszédos bőrfotelbe. A zsebébe kotor. Kis fémszelencét vesz elő, felkattintja a fedelét. — Mézcukorka. Jót tesz a hangszálaknak. Parancsolj. — Köszönöm — vesz ki egyet Tóföldi. — Sokáig szopogasd — mondja az igazgató —, úgy jobban hat. — Szopogatom — mondja Tóföldi. — Vigyázz, ne nyeld le, mert úgy már nem ér semmit. — Nem nyelem le. Az igazgató visszateszi a szelencét. Hallgatnak. Tóföldi csöndesen szopogatja a cukrot. — Van egy hármasom — mondja az igazgató. — Igazán? Gratulálok. Mi jött be? — 4. 16. 44. Es tudod mi a legbosszantóbb? • \ — Micsoda? — Hogy a tizenhármasra tippeltem, és a tizenkettest húzták. Ha eltévesztem, van egy négyesem... — Fantasztikus! — mondja Tóföldi, és valóban úgy is érzi. Hát nem az? Megint megúszott egy napot fúrás nélkül. Limlomok dicsérete \\'IA patak-kimosta hűs anyag őrzöd-e a lábnyomokat sárkányok csigolya-sorát hegyomlások iszonyatát GYŰRŐ az ékköve most nem ragyog tompa tükörfényébe nézek és gyűlnak izzó távolok szemsugarak hellaszi-kékek „Szeretem a tárgyakat, hallgatag társakat.. 3. Wolker TELEFON nem csöng most senki nem üzen az éteren át sehova kagylójában a hang pihen a tárcsán egy pók fut tova GESZTENYE az asztalon mint ősbölény áll dermedten és mozdulatlan körülötte az odvas éj árnyakkal-sürgő téli barlang DEÁK MÓR Dúdoló (Kiss Benedeknek) mintha mindig havat ennék fagy üli a számat ágyra vert éjszakáimon álmatlan a bánat marokra kapom hát szívem s szorítom keményen amíg az ujjaim között felpiroslik vérem Festészetünk nesztora A legidősebb magyar művész műtermében Alighanem a 93 éves Visier János festészetünk nesztora. Ma sem szűnő energiával fest. Mintegy húsz képpel szerepelt a Mezőgazda- sági Múzeum csoportkiállításán, önálló tárlata nyílt Vácott, ahol a megnyitóra szülőfalujából, Szokolyáról népes küldöttség érkezett. Minek köszönheti az érdeklődést? Annak, hogy valami olyasmit tud, ami csak az ő festői tulajdona. Viski János a magyar állatábrázolás megbecsült mestere, munkásságát országos figyelem és világhír övezi. Amikor elvégezte a Képzőművészeti Főiskolát Zemp- lényi Tivadar és Ferenczy Károly tanítványaként, a kecskeméti, szolnoki művésztelepeken kamatoztatta tudását, Gyulán is többször tartózkodott, hogy Zombory Lajostól az állatábrázolásban szerezzen tapasztalatokat. Figyelt Fényes Adolf figuráira, és a tájfestészetben Szlányi Lajos lett a mértéke. Természetesen csak kezdetben, hiszen már korán meglelte önmaga törvényeit, és következetesen megtartotta műveiben. 1923 és 29 között bejárta Brazíliát, Perut. Venezuelát, utazott Chilében, és 1930-tól rendszeresen kiállított Párizsban a második világháború kitöréséig. Sikert aratott magyar csikósa, számtalan lovascsuportja és ökrösszekere a francia fővárosban, nem különben francia fuvarosa. Dél-Amerikában több száz képe található köz- és magángyűjteményekben, idáig jutott el hírben, értékrendben az abonyi rajztanár, ahonnan 1915-ben a háború szólította el a frontra, később Budapestre. Az 1920-as évektől a Műcsarnok kiállítója. Ragaszkodik a természethez, műveit naturális élmények éltetik. Táj és figura kapcsolatát ragadta meg vadászjelenetein, juhokat, lovakat, csárdát, ökröket, terelést jelenítő képein, pompás rajzok találhatók vázlatfüzeteiben. Beszélgetésünkkor az állvány mellől szól, ahol éppen most fejezte be az ökrösszekér egyik legújabb változatát: „Azért szeretem a lovakat, ökröket, a pusztát, mert az Alföld része, egy darab magyar folt. A lovat azért szeretem, mert szép a formája, szép a mozgása és okos, az ökröt azért, mert erőt lehet kifejezni alakzatával”. Szivarra gyújt. Tizenhárom éves korátóL eregeti a füstöt, úgy mondja: „Brazíliában másképpen bántak a lóval, nem rosszul, csak másképpen. Nálunk a szekérhez hozzátartozik a kis- csikó is. mely a család réViski János • műtermében sze”. Szavai Simon István Mirzáját juttatja eszembe, népünk mély állatszeretetét. Még valamit hozzátesz az elmondottakhoz: Stróbl Alajos az Epreskertben fához kötötte modell-lovát, úgy mintázott, s mikor észrevette, hogy Viski János lopva festi a paripát, elismerően szemlélte ai képet, s biztatta új megoldásokra. A tanya neki akkor teljes, ha lovas szekér áll előtte, az állat ad értelmet a földnek, s a Terelésben a már Petőfi és Csontváry jelezte dpbogás „hallatszik” tovább a hiánytalan mozdulatban. Téli tájai is suhanó szánjaitól válnak hangulatossá, az emberi indulatokat is testesíti a lovak száguldássá fokozott dinamikájában. Viski János Szokolyától Hortobágyig ívelő ifjúságát csaknem száz esztendeje őrzi és alakítja festményekké csöndesen szivarozva, békével, derűvel budai műtermében. Losonezi Mikló« Szántás című festménye
