Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)
1984-09-21 / 222. szám
4 NÉPÚJSÁG, 1984. szeptember 21., péntek Egy magányosokból toborzott klub összejövetelére hajtott a kíváncsiság. Kik járnak oda? Miért magányosak? Valami tragédia túlélői ők, vagy saját hibájuk áldozatai? Nem kaptam választ. Mindössze két idős hölgy érkezett a találkozóra. A többiek otthon maradtak — egyedül. — Nem akar újra megnő~ sülni? Magány. Magukra maradt öregek ráncos arcát látjuk e szó hallatán. Eszünkbe jut az a 87 éves nénike, aki tíz napon át feküdt holtan, míg végre valaki (a postás) rányitotta az ajtót. Látjuk a szomszéd bácsit, ki — mióta meghalt a felesége —remegő kézzel szorítja a botját, s akinek rohanásaink közben odavetjük kérdésünket — hogy tetszik lenni? — és nem várjuk meg a választ, pedig másnak nem mondhatja el. Csak őket látjuk. Az öregeket. Pedig a magány nemcsak az ő életérzésük. Húszesztendös, szőke szeplős lány: — Ügy kerültem a főiskolára, hogy mindenből le voltam maradva. Az osztálytársaim csak röhögtek, mikor megtudták, hogy sikerült a felvételim. Volt két fiú. Abban fogadtak, hogy az első, vagy a második félév végén rúgnak ki. Akkor elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom. Elmentem minden előadásra. Annyit jegyzeteltem, hogy két hét alatt megtelt egy spirálfüzet, és a házinéni állandóan veszekedett, hogy éjszaka van, oltsam le a villanyt! Éjjel a budiban tanultam. A többiek közben koncertekre jártak, klubba, meg kocsmákba. Eleinte hívtak engem is, aztán megszokták, hogy nem megyek, nem erőltették. Akkor örültem, hogy így van, de most már látom, hogy hiába vagyok színjeles, ha aggszűznek neveznek a hátam mögött. De mit csináljak...? Bukjak meg, vagy álljak ki strihelni? — Nincs köztes megoldás? — Egyszer elmentek a főbérlőim, üres volt az egész lakás. Meghívtam a csoportot. Ügy néztek rám, mintha meghülyültem volna. Vettem ropit, bikavért, hu- bertust meg egy csomó sört. Eljöttek, hat óra helyett tíz felé. Beültek a sarokba, hallgatták az LGT-t és ittak. Én mint egy pincér sürgölődtem körülöttük. Volt egy srác, aki már amikor odajött, holtrészeg volt. Beszélgettünk... Ném tudom miről. Hogy hol lakom, melyik gimibe jártam, szóval semmiről. Aztán valamelyik azt mondta, hogy menjünk le a Szépasszony-völgybe! Lementünk, de én negyedóra múlva leléptem. Azt mondtam, hogy kimegyek levegőzni, és hazajöttem. — Miért? — Mert kínos volt. ök sutyorogtak, m;t tudom én miről, és nevettek. Ültem közöttük, és semmit sem értettem az egészből. — Otthon van barátnőd? — Volt egy, de férjhez ment, azóta alig láttam. Neki- azt hazudtam, hogy jó itt. Kopasz közgazdász, szemüveggel: — Kérem, ha a magánéletemről faggat, azt is mondhatom, hogy semmi köze hozzá. Nem mondom. Nincs rejtegetni valóm, kérdezzen! — Hogyan telik el egy napja? — Úgy, mint másnak. Dolgozom becsülettel. A munkámra még nem volt panasz! Ellenőrizheti. Otthon tévét nézek, szakfolyóiratokat olvasgatok, mosok és vasalok. — Hétvégeken? Ez az időszak a szórakozásé. Országjáró vagyok. Beülök az autóba és elmegyek egy idegen városba. Közben fényképezem. A képeket magam hívom elő. Megőrzőm és rendszerezem. — Mindig egyedül utazik? — Nem vagyok semmilyen klub tagja, ha arra gondol. Nem is szeretem, ha más is elkísér. Tudom, hogy bogaras embernek tartanak, de nem érdekel. Én csak a saját életrendemhez akarok igazodni. Ártok ezzel vala- nek? — Ügy tudom elvált ember... — Nagyon szerencsétlen házasságban éltem. Feleségem hanyag volt és • köny- nyelmű. — Barátai vannak? — Ha úgy hiszi, hogy munka után összejárunk sö- rözgetni, ultipartikra, akkor téved. Akkor a maga fogalmai szerint nincsenek. Viszont ellenségeim sincsenek, csak azok a kollégák, akik a munkájukat nem végzik el tisztességgel. — A karácsonyt hol tölti? — Akárcsak a húsvétot, édesanyámnál. — Nincs olyan nő, akit én el tudnék viselni, és azt hiszem hozzám sem kony- nyű alkalmazkodni. — És ha lenne?-----Akkor...? Hát akkor k érem, jobb lenne. Oszszakállú, vidám férfi: — Arra a nyárra kíváncsi...? Harmincéves lehettem akkor, ötödik éve szob- rászkodtam. Azaz, hogy semmit sem csináltam, csak rutinból gyártottam megrendelésre a különböző érmeket. Valami nagy dolgot akartam. Egy olyan szobrot, amiben benne van minden. Az ötlet a fejemben volt... Évek óta hordoztam, de nem haladtam vele. Szólt a telefon, jöttek a barátok, meg a lányok, szerelmes voltam — mindig másba —, és ez minden időmet elvette. Egy nő elhagyott. Hozzáment egy palihoz, akit alig ismert. Két napig búsultam, aztán egy könyvben végigolvastam Dosztojevszkij életét és teljesén „átlényegültem”. Ö a száműzetést áldásnak érezte. Neki a magány erőt adott, örültem, hogy végre nem köt á városhoz semmi. Volt hatvanezer forintom. Kivettem a bankból, és a Kiskunságban Orgovány mellett „bagóéért” vettem egy ócska tanyát. A városban elhíreszteltem, hogy külföldi ösztöndíjat kaptam. Búcsúestet csaptunk, majd lementem - a „birtokomra”. Ügy terveztem fél év alatt készen lesz a „mű”. Eleinte jól ment a dolog, de aztán... Ha elballagott a tanyám előtt valaki, utánaeredtem. — Bátyám, milyen idő lesz holnap? Milyen lesz a termés? Híznak-e a juhok? Csak, hogy szóljak már valakihez. Aztán naponta bejártam a faluba. Ha a kocsmaasztalnál egyedül üldögélt valaki, odapofátlankod- tam. Fizettem neki, hogy szóba álljon velem. Két hónapig bírtam. A „mű” még ma sem készült el. A tanya még megvan. Egy-két. hétre le szoktunk menni a családommal. Egy magányosokból toborzott klub összejövetelére hajtott a kíváncsiság. Kik járnak oda? Miért magányosak? Valami tragédia túlélői ők, vagy saját hibájuk áldozatai? Nem kaptam választ. Mindössze két idős hölgy érkezett a találkozóra. A többiek otthon maradtak — magányosan. Szabó Péter CARLO MANZONI: A döntés Veneranda úr bólintott egyetértése jeléül. — Az biztos — mondta Venerandánénak — hogy a tenger valóban mesés dolog és az ember nem tud szebbet elképzelni magának, mint hogy a szabadságát a tengerparton töltse. — Nagyszerű — mondta Venerandáné — akkor menjük a tergerhez. Veneranda úr ránézett: — Persze, a hegyekben is szép: friss levegő, csönd, pompás séták... — Hát akkor — mondta Venerandáné — menjünk a hegyekbe. — Miért? A tengert nem szereted? — kérdezte Veneranda úr. — Nem szeretsz napozni? — Én szeretem a tengert és napozni is szeretek, de te azt mondtad, hogy inkább a hegyekbe mennél. — Nem modtam, hogy inkább a hegyekbe mennék, csak megemlítettem, hogy a hegyekben is szép. — Jó, akkor menjük a tengerhez — mondta Venerandáné. — Jó, menjünk a tengerhez, ha nem szereted a hegyeket. — Mondtam én, hogy nem szeretem a hegyeket? — Akkor miért nem mondtad azt, hogy menjünk a hegyekbe? — kérdezte Veneranda úr. — Ha azt határoztad, hogy a tengerhez menjünk, ez azt jelenti, hogy előnyben részesíted a hegyekkel szemben. — Én egyáltalában nem mondtam azt — hebegte Venerandáné — hogy a tengert előnyben részesítem a hegyekkel szemben. — Jól van — mondta Veneranda úr — menjünk a hegyekbe, ha jobban szereted, mint a tengert. — De én egyáltalán nem szeretem őket jobban, mint a tengert — dadogta Venerandáné. — Az ördög vigye eV. — kiáltott föl Veneranda úr. — Megtudhatnám, hogy a tengert részesíted-e előnyben, vagy a hegyeket? Volnál szíves végre eldönteni?! _— Menjünk a tengerhez! — De ne felejtsd el, milyen szép a hegyekben! — Akkor menjünk a hegyekbe! — Atkozott! — kiáltotta el el magát Veneranda úr. — Sose tudod, mit akarsz! Előbb a tengerhez, aztán a hegyekbe — hát tényleg nem vagy képes arra, hogy’ értelmesen dönts?! Veneranda úr az ajtó felé rohant. Mielőtt elment; még hátrafordult: — Ha eldöntötted, szólj! Különben megtörténhet, hogy a szabadságunkat itt fogjuk tölteni a városban. Világos? Zahemszky László fordítása Szentendre képköltője llosvai Varga István emlékkiállítása Kútnyomó llosvai Varga István négy évtizedes munkásságával Szentendre képköltője volt, aki a nagybányai örökséget is forrásnak használta ugyanúgy, mint a konstruktív európai eszményeket. Mindez művészetének harmonizált egysége. A művész hagyatékának első teljes bemutatására e hetekben kerül sor Szentendrén. 1895-ben született Kunhegyesen, Ripp-Rónai József tanítványa volt a Haris-közi Szabadiiskolán, Budapesten, később Ballá Ede korrigálta munkáit a Mintára jz- tanodában, és Pór Bertalan stúdiumait is figyelemmel kísérte. így ötvözte rajzi tehetsége kiegyenlítéseivel a münéheni, nagybányai és párizsi hagyományokat. Emellett a természet ragadta meg képzeletét Kunhegyesen, Nagybányán, Párizsban, Szentendrén: virágok, lepkék és kertje is, az általa gondozott sok kaktusszal. Az llosvai Varga-kép mindig könnyednek tűnik. Az valójában, még akkor is, ha mindez rejtett összpontosítás, mély megfigyelések élménye alapján teremtődik. Rezdül az emberi problémákra, feljegyzi a 30- as évek munkanélkülijeit, a Köhordó embereket, a három napszámost, az öregasszonyban testesülő nyomort. Ezen műveiben színei a barna árnyalatokra korlátozódnak. llosvai Varga István munkássága a szentendrei festészet egyik meghatározó fe_ jezete, amit ecsetjével megérintett, abból művészet lett. Színekkel társalgott falusi utcákkal, virágokat öntöző lánnyal, s kellő fokozás után mindig látomás lett a látványból, mű az élményből. Szentendre lett választott és kizárólagos terepe —, de jelentősek korábbi teljesítményei is. 1926-ban a „Tűzvész”, 1936-ban a „Koldusok", stoppoló nők. Portréi jellegzetesek szüleiről, modelljeiről, kertben festő Kmetty Jánosról és önmagáról. Emberségének, művészetének üzenete, hogy színessé varázsolni életünket nemcsak tehetőségünk, hanem kötelességünk is. Losonci Miklós Önarckép Szürkés falak Múzeumok új szerzeményei Jó néhány értékes képző- művészeti alkotással, ipar- művészeti ritkasággal és néprajzi emlékkel gyarapodtak a budapesti múzeumok az elmúlt hetekben, hónapokban. Tornyai János özvegyének hagyatékából került a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonába az a tájképsorozat, mely 39 képből, a művésznek az 1910—20-as esztendőkben készült alkotásaiból áll. A Galéria eddig mintegy féLszáz Tornyai festményt őrzött: az alföldi és szentendrei korszakból szár. mazó újabb szerzeményekkel immár a csaknem teljes Tornyai életmű szerepel a gyűjteményben. Magángyűjtőtől került a Galéria festészeti osztályának anyagába a múlt század második felének két jelentős magyar életkép- és portréfestőjének egy-egy munkája is. Jankó János egyik legszebb és legjellegzetesebb nagyméretű életképe, „A falu szépét táncra kérik” című alkotása és Kiss Bálint 1841-ben festett „Tájképe”. Egy New. Yorwi műkereskedőtől szerezte meg a galéria régi gyűj. teménye azt, az 1628-ból származó, magyas mester által festett képet, mely Krisztus siratását ábrázolja. A magyarországi szignatú- rával ellátott festmény szerzőjének kiléte még nem tisztázott. A Szépművészeti Múzeum tulajdonába Kemény Zoltán — a magyar származású világhírű szobrászművész — özvegyének adománya révén jutott a közelmúltban egy több száz darabból álló fémdombormű-, festmény- és rajzgyűjtemény, amit a tervek szerint jövőre önálló kiállításon mutatnak be. Az Iparművészeti Múzeum kelet-ázsiai gyűjteménye két ritkasággal gazdagodott. Az időszámításunk utáni ’ II— IV. évszázadból, a gandha- rai művészet klasszikus szakaszából, két jellegzetes kőplasztikát vásároltak meg: egy apró méretű Buddha- fejet és egy ugyancsak kisméretű kőfaragást. A múzeum kerámiaosztálya egyebek között korai Zsolnay-mun- kákkal; ikongyűjteménye egy XIX. század eleji orosz és egy XVIII. század végi Ukrán ikonnal gyarapodott. Régészeti kutatás Geofizikai módszerekkel A geofizikai módszerek eredménnyel alkalmazhatók a vaskohászattörténeti kutatásoknál. A közelmúltban Dénesfa község határában Gömöri János, a soproni Liszt Ferenc Múzeum régésze e módszer alkalmazásával bukkant rá egy vassalak, lelőhelyre és egy vasolvasztó kemencére. A feltárást az Akadémia Geodéziai és Geofizikai Kutató Intézetének munkatársai segítették. A kutatók mintegy 2500 négyzetméteres területet vizsgáltak át mágneses módszerrel, s ahol a műszer föld alatt rejtőző vastárgyát, vassalakot, vagy egyéb mágneses anyagot észlelt, ott kezdték meg a feltárást. Az ilyen módon megtalált anyagból épített vaskohómaradványok korát ugyancsak geofizikai módszerrel határozták meg.
