Népújság, 1984. szeptember (35. évfolyam, 205-230. szám)

1984-09-15 / 217. szám

Tátralomnic, nyár végén

Ami képzeletünkben a hóval, jéggel, téli napsütésben való síeléssel, a menedékház forró teájával azonosul, az a nyár végén leereszkedő köd, néhány — a természettel dacolni tudó — hegyi virág, és a morc hegyek megejtő szépsége. Amit látni: ilyenkor is érdemes. ______________________ (Fotó: Szabó Sándor)

A kekiszínű overál hátán fehérbetűs felirat: Tátrai vonósnégyes. A főnök fantáziadús ember, mivel családi neve egyezik a híres művészével, úgy érzi joggal használhatja az elnevezést. Meg egyébként is. ök is négyen vannak, s a foglalkozásban is van valami közös. Mármint a vonást illetően. A „kvartett” anyagmozgatókból áll.

— Szállítási komplex brigád mondja egy kicsit fellengzősen T. B. Tudja mi mindent vállalunk. Cipelünk építőanyagot, páncélszekrényt, zongorát, akváriumot, tenge riherkentyűt, szóval amit csak el lehet képzelni. Na. de a szolgáltatásunk lényege nem ez, hiszen ezt minden maszek fuvaros elvállalja. Legalábbis a ráhajtósab- bak. Ki kellett valami olyat találni, amit mások nem tudnak, vagy nem szívesen vállalnak. Erre jött az ötlet — non stop szállítás. Nekünk szólhat az ügyfél hajnal háromkor, délelőtt fél tizenegykor, délután hatkor — szóval bármikor. Mindig készséggel rendelkezésére állunk. Telefonügyeletet tartunk, mindig elérhetők vagyunk.

Azon gondolkozom, hogy vajon nem sok- e ez négy embernek. T. B. mintha kitalálná a gondolatomat, folytatja.

— Hát alvásra nem sok idő jut, az igaz. Bár ez is szervezés és szokás kérdése. Ha van egy-egy üres óra, azt rögtön ki kell használni. Bevágjuk a „szunyát” akárhol is vagyunk. Nem mondom, jobb a papla- nos ágyban aludni, de néhány évig még csináljuk. Az embernek össze kell szednie magát. A gyerekek tanulnak, a házat fel kell építeni és így tovább. . . Aztán majd jöhet a pihenés. De addig — rá kell még dobni néhány lapáttal.

B. Z. is ezt csinálja. Igaz, ő nem hagyta ott a vállalatot, továbbra is esztergályos. Az estéit, a hétvégeket azonban jól hasznosítja. Már amennyire jól. Most éppen panaszkodik. — Tudja nutriával kezdtem. Megcsináltam az ólat, a medencéket, mindent, ami azokhoz a dögökhöz kellett. És mit ad isten? Néhány évig futott a szekér, aztán bedöglött az egész. Olyan olcsó lett a nutria bőre, hogy kész ráfizetés volt az egész. Megpróbáltam akkor eladni az állományt, de senkinek se kellett. Tele volt az újság hirdetéssel, hogy nutria eladó itt. eladó ott. Akár hiszi, akár nem az utolsó hármat bunkóval vertem agyon, s elástam a kert végében.

Feltolja fejebúbján a micisapkát.

— Aztán jött a csirke. Majdnem úgy jártam vele, mint a nutriával. Eleinte szépen ment a dolog, aztán jött a telítődés. Mármint a piacé. Nem kellett a csirke sem. Valami szakértő azt magyarázta, hogy Magyarországon hülyeség csirkét tartani, mert drága. Tudja Brazíliában olcsón nevelik, mert süt a nap, nem kell fűtés, meg olcsó a munkaerő. Megiszik a brazil nyolctíz kávét, s elvan vele egész nap. Itt. meg?

Ha az ember megkér valakit segíteni, naponta háromszázötven forint, plusz a koszt meg az ital. És lassan már a Herz szalámit is csak nyammogja a pasas. Szóval kész ráfizetés az egész.

— Mégiscsak csinálja...

— Hát csinálom, az biztos. Most érettségizett az unokám és mit gondol mit kért ajándékba?

Csóválom a fejem.

— Kapaszkodjon meg uram, egy kis Polskit! Megáll az ész, hogy milyenek ezek a mai gyerekek. Na szóval, ezért csinálom. Ne érezze a család a pénzszűkét.

— Akkor megvette neki?

— Hát persze. Nem mondom, szívtam egy kicsit a fogam, de megvásároltam. Legfeljebb ráhajtok egy kicsit.

— A ráfizetésre?

— Nem kell mindig mindent komolyan venni, mosolyodik el. Tudja, az eszes ember, sose vallja be, hogy mennyit keres. Az inkább kesereg.

B. Z. szomszédja is panaszkodik B. Z.-re.

— Mondta, hogy nutriázott?

Bólintok.

— El tudja képzelni, milyen bűzt árasztottak azok a dögök? Ezt meg nem zavarta. Sőt. Képes volt esténként órákig elnézni őket. Gazda szeme hizlalja a jószágot. De ilyeneket?

Megcsóválja a fejét.

— Most meg birkózik. Van neki vagy harminc. És belterjesen hizlalja őket. Kísérletezik. Nem hiszi el, de ez figyeli, hogy mi megy a világpiacon. Lesi az újságot, hogy mit írnak. Kész bolond.

— De csak keres vele.. .

— Hát nem azt mondom, csurran is meg csöppen is.

— És maga?

— Nekem szőlőm van — mondja önérzetesen. Annyi borom mindig akad aimeny- nyi elég nekem meg a családnak. Meg hát eladásra is jut egy kevés. Már úgy értem, hogy a háztájiban ennyi megterem. Mert én nem bérelek még, mint mások.

— Több idő jut akkor a pihenésre — mondom.

— .Hol él maga uram? Ha van egy kis szabad időm, besegítek a vejemnek. Tudja ő tököt termel. Magnak. Sok munka van vele, de megéri. Azt mondják most ebben van fantázia, mert mindig tudni kell váltani. Ha a dohány a cikk, akkor azt érdemes termelni, ha a paradicsom, akkor azt, és így tovább. Az én vejem ügyes ember. Mindig akkor vált, amikor kell. Mert a pénz csak így jön a házhoz Máskülönben csak megy.

— Mutatós házuk van.

— Hát szépnek szép, csak mindig kell

valami. Ha nem magunknak, akkor a gyerekeknek. Most éppen színes tévét vettünk. Csak más az, ha az asszony színesben látja a dolgokat. Az unokám viszont azért nyaggat, hogy valami videoberendezést vásároljak neki. Azt, mondja van vagy kétszázezer. ,

— Megveszi?

— A, fenét — legyint. Minden hülyeségre nem adjuk ki a pénzt.

Elgondolkozik.

— Csak azt tudnám legalább, hogy mi

az.

K. J. viszont tudta, hogy a dolog ha bejön, nagy bolt lesz belőle. Kibérelt egy tanyát. Az ismerősei csak nevettek rajta, mert körülötte vizenyős, süppedékes volt a föld. K. J. éppen ezért szemelte ki. Ideális terület a kacsatenyésztésre. Három év alatt mások szerint mesés jövedelemre tett szert.

— Az a baj, hogy egy kicsit elvadul az ember — mondja. Mi van itt? Rádió, tv, meg ez a két hólyag — mutat a segédmunkásaira. De ezekkel nem lehet beszélni. Az egyik amúgy is ütődötl egy kicsit, a

másik meg két szót szól naponta. Azt is harapófogóval kell kihúzni belőle. Szóval egy kicsit elvadul, belefásul az ember.

Abbahagyja?

— Uram, ebből a buliból nem lehet kiszállni. Az ember mindig azt mondja, majd ha ennyi összejön, abbahagyom. Aztán, ha megvan, újra haladékot ad maganák. Szóval így megy ez. Mások nem vallják be, de nekem elhiheti, nem könnyű a hajtással szakítani. Az embernek, vagy a családnak mindig új igényei támadnak, s ismét hajtani kell a pénzért. Szóval ezért mondom én. hogy nem lehet kiszállni.

— Megéri?

— Fene tudja. Néha úgy érzem, hogy igen, néha meg úgy, hogy nem. De hát nem lelkizni kell itt, hanem dolgozni.

Az öreg P. Z. az istálló előtt álldogál. Trágyát hord ki talicskán, most éppen pihen, egy kicsit. Hetven felé közelít, csak módjával rakja meg.

Az egyik ismerős traktoros odakiált neki:

— Ne sajnálja Zoli bá! Dobjon még rá egy lapáttal!

Az öreg dohog.

— Nem tudnak ezek semmi mást, csak, hogy tegyen rá még egy lapáttal. Meg, hogy hajtsunk még egy kicsit.

— De mondja uram — néz rám — érdemes?

Nem tudok rá mit válaszolni.

Az öreg folytatja:

— Látja, nekem is itt a nagy ház. A harmada is elég lenne. Elfogyott a család, nekem meg csak nyűg a nyakamban. Akár hiszi, akár nem, abban a nyári konyhában élek — mutat egy melléképületre. Bőven elég az nekem.-Fordul egyet. A kert végében kupacba hányja a trágyát, majd megy az újabb adagért.

— Egy tehenem maradt, azt is csak azért tartom, mert hozzám nőtt. Bár igaz. hogy a tejet is szeretem.

Elgondolkozva rám emeli tekintetét.

— Nem olvasta véletlenül az öreg halász és a tengert?

Meglep a kérdés. Igennel válaszolok

— Mert olvastam én is. Ügy vettem ki a könyvtárból.

Rakja a vasvillával a trágyát komótosan.

I ehet hogy bolondnak néz paraszt- ember létemre. De oda szerettem volna mindig eljutni. Oda a tengerpartra.. .

Kaposi Levente