Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-11 / 188. szám
4. NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 11., szombat Építeni, megőrizni, gondozni A történet akár mai mesének is beillene. Volt egyszer egy kisváros, benne egy park. Nem tartozott az ország védett kertjei közé, fái zöldjét, hűsét azonban igen szerették a lakók. Történt, hogy a város pénzhez jutott, abból pedig szolgáltatóházat kívánt építtetni. Helyét a parkban jelölték ki, mondván, hogy annak csupán kis sarkát foglalja majd el. Noha az új létesítmény alapterülete ezt nem indokolta, a gondatlan építők feltúrták az egész zöldterületet. Mikor átadták a szolgáltatóházat, a lakosság öröme nem volt teljes, mert mellette és körülötte ott maradt a csatatér és a szeméttelep olyan sajátos keveréke, amilyent sajnos gyakran produkálnak a városfejlesztés szervezetlenségei. Egy ismerős tanácselnök kérdezte a minap inkább csak önmagától: milliárdokat költünk városaink fejlesztésére, a modernizálásra, miért nem tudjuk ennek arányában örömmel eltölteni az embereket, kicsikarni a teljesebb elismerésüket? És egy másik példát említett. Közúti felüljáró épült náluk, de a kivitelezők hibájából hosszú időre megkeserítette a közelben lakók életét. Azt még valahogy elviselték, hogy az építkezés ideje alatt csak nagy kerülőkkel közelíthették meg otthonaikat — különben, figyelmesebb munkával e megpróbáltatásokat is csökkenteni lehetett volna —, de az már sehogy sem fért a fejükbe, hogy miért kellett a felüljáró miatt holdtájjá változtatni régi, meghitt városnegyedüket. A kivágott, nagylombú fákat cserjékkel pótolták, elmaradt a füvesítés, egy közeli park pedig áldozatául esett az autóparkolónak. Valamicskét mindenkinek fel kell adnia kényelméből, megszokott körülményeiből a tágabb közösség, jelen esetben az országos közlekedés érdekében. Eddig a dolog rendben van. Ám az áldozathozatalnak is van értelmes határa, amelyen túl nehezebb helyzetbe hozni az embereket szükségtelen és céljainktól is idegen. Most már csak az a kérdés, ha ennyire közismertek nálunk a fejlesztés eme elkerülhető bonyodalmai, miért fordul elő méjjs gyak- ran7 hogy építkezéseinkkel túl sok kényelmetlenséget is okoznak a lakosságnak. Vannak, akik ennek okát az ismert történelmi összefüggésekkel magyarázzák, jelesül: a technikai, az építőipari kultúrának nálunk nincs olyan múltja, hogy ezek a jelenségek elő se fordulhatnának. Példának hozzák fel azokat a más országokat — vagy ezen országok nálunk építő cégeit —, ahol tenyérnyi helyen is elférnek az építők, gondosan megkímélik az építési terület közvetlen környékét olyannyira, hogy a forgalom elterelése is feleslegessé válik. A munkálatok befejeztével pedig megteremtik az új létesítményhez illő környezetet. Tapasztalataim szerint azonban van, ahol így dolgoznak, a hibák tehát nem magyarázhatók valamiféle átokkal. Talán sokkal inkább azzal, hogy néhol a tanács nem tervezteti meg komplex módon a fejlesztéseket. Az egyetemek építő- mérnöki karain tanítják ennek a körültekintő építési módnak az abc-jét. Közismertek nemcsak a környezeti kultúra elfogadott normái, de például a létesítménnyel együtt járó zaj és levegőtisztasági ártalmak leküzdésének módszerei is. Az a tanács fejleszt okosan, amelyik e követelményeket is figyelembe veszi a tervezéskor, s csak akkor engedi ki a bulldózereket a terepre, amikor minden feltétel adott a környezetkímélő, sőt környezetfejlesztő beruházáshoz. Mert a másik öreg hiba, ami ilyenkor előfordul,- hogy lefaragják az utómunkálatokra tervezett összegeket. Tudvalévő persze, hogy ma már a tanácsok s’aját beruházásaikban a település üzemeinek hozzájárulásával is építkeznek, s nem minden befizetés történik meg időben. Ezen úgy is lehet segíteni, hogy a tanácsok tartalékot képeznek az utómunkálatok finanszírozására, netán kölcsönkérnek, vagy a felsőbb szervek által megelőlegeztetik a kívánt pénzt. Ellenkező esetben félő, hogy á kevesebb pénzből induló építkezések olyan „termé- szetátalakítással” fejeződnek be, amely nem válik a település dicsőségére. Több helyi tanács gyakorlata igazolja, hogy a jelenlegi szűkös beruházási lehetőségek mellett takarékosabb terveket kiviteleznek, gyorsabban építve csökkentik a költségeket, hogy utána még a környék rendbetételére is fusson a pénzből. Építeni, megőrizni, gondozni. Ez a hármas jelszó fejezi ki leginkább, mit várnak el az emberek a települések gazdáitól, a városok, falvak életének irányítóitól. Az építés sehol se járjon pusztítással. K. F. SZÜRET — FÓLIA ALATT. Aradi István, az Örkényi Kéke Tsz háztájiagronómusa, példát mutat az igényes háztáji gazdálkodásban. Nyolcszáz négyzetméter alapterületű fóliasátor alatt szőlőt termeszt. Négyszázötven tőkés, fedél alatti kertjében beérett a szőlő, mely ilyenkor még különleges csemegének számít... (MTI-fotó: Kerekes Tamás felvétele — KS) Alkonyt fények Korszerűbb, barátságosabb szociális otthonok — Új napközik, több gondozónő az öregeknek — Pénzzel is segítik a rászorulókat A szociális gondoskodás, különösen az idős emberekkel való törődés szűkebb hazánk tanácsi programjaiban is évről évre jelentős. Az öregek iránti érdeklődést, figyelmet önmagában is indokolja, hogy a megye nyugdíjkorhatáron felüli lakosainak száma magasabb az országos átlagnál, nálunk többen, jóval többen vágynak a megértésre, szeretetre, támogatásra, mint másutt. Szerencsére — mint a tapasztalatok bizonyítják — a rászorulók közös gondjaink ellenére sem táplálnak magukban éppenséggel hiú reményeket. Nemcsak terveznek, hanem tesznek is az elesettekért. A legjobb szándék, igyekezet sem hozhat azonban olyan eredményt, mint szeretnénk. Amíg egyfelől például örvendetes, hogy a jelenlegi ciklus eltelt esztendeiben felújításra, korszerűsítésre került az egri, csá- nyi szociális otthon — az épületekben, több más mellett csökkent a szobák zsúfoltsága társalgóhelyiség kialakításával tették barátságosabbá, családiasabbá az itt lakók életét —, Hatvanban a szomszédos ingatlan megvásárlásával javították az intézmény korábbi körülményeit, Hevesen 40 mozgáskorlátozott számára speciális helyzetet is sikerült teremteni, másfelől, sajnos akaratlanul is, szűkültek a lehetőségek. Részint a szükséges átalakítások, másrészt pedig a munkák közben felismert életveszélyes állapotok miatt, 1983 végéig összesen nem kevesebb, mint 60 férőhelyet kellett megszüntetni. Ugyanakkor időközben Visontán is — teljesen váratlanul — számottevő szanálásra került sor. Amik annál is inkább fájók, mivel az öt évre elképzelt, 410 személyes fejlesztés sem valósulhat meg maradéktalanul. Még a soron kívüli, tekintélyes vámosgyörki munkák is jobbára csak a pótlást szolgálják, hiszen késik a megyeszékhelyi módszertani központ — egyébként még az előző ötéves terv időszakára ütemezett — első „lépcsője”, a bélapátfalvi nagyberuházásból visszamaradt szállások hasznosításának első szakaszában pedig a 310 helyett csupán 210 lakót fogadhatnak a falak között, fgy további százzal csökken a befogadóképesség, ami az idős emberek átlagosnál amúgy is rosz- szabb helyzetét ismét súlyosbítja. Szerencsére kedvezőbb a kép, amit az öregek napközi otthonai mutatnak. Megyénkben ugyanis időarányos a célkitűzések valóra váltása; 1981 óta Gyöngyösön, Szűcsiben, Gyöngyöspatán, Ró- zsaszentmártonban bővült a hálózat, a korábbinál többen férnek már a hevesiek házában, segítették a ludasi- akcit, aldebrőieket is. Rövidesen pedig a nagyrédeiek is büszkélkedhetnek egy szép létesítménnyel, miután — a kivitelezési gondok megszűntével — éppen nemrégiben tartották a műszaki átadást. S a szép park közepén, mintegy kétmillió forintos költséggel született 40 férőhelyes — egyelőre 20 személlyel induló — intézményt augusztus 20-ra fel is avathatják. Augusztus 20-án adják át majd Nagyrédén az öregek új és modern szociális otthonát (Fotó: Szabó Sándor) Heves megyében már a tavalyi év végéig együttesen 1359 vendége volt ezeknek a napköziknek — de az otthonok kihasználtságával baj van. Amíg Gyöngyöspatán, Domoszlón, Poroszlón vagy Egerben jól élnek a lehetőségekkel, például Andornaktályán, Sarudon vagy Karácsondon nem mondható el ugyanez. Sok * helyütt inkább csak az étkeztetést kérik,, s másra alig tartanak igényt. Kár, hogy a napi egyszeri meleg ételt — amit különben jelenleg 780- an fogyasztanak — főzőhely hiányában nem minden településen tudják felszolgálni. A tapasztalatok szerint a lakosság az ellátások közül legjobban a szociális gondozást kedveli. Az ilyen ápolást tanácsaink a tervezett 17-ből eddig további 12 főfoglalkozású gondozóval segítették az évi 40—50-nel több tiszteletdíjas mellett. S így már mintegy 1200 öreg élvezheti gyámolításukat. Számosán részesülnek megyénkben is redszeres segélyezésben, s növekszik a rendkívüli szociális támogatásban részesülők száma. Egyedül az utóbbiak csak a tavalyi esztendőben közel 10 és fél ezren kaptak különböző pénzösszegeket. Sajnálatos viszont, hogy egy-egy esetben a felső határ szerint engedett summa felét sem „merik” kiultalni. Az ilyenféle óvatosság — hangsúlyozni sem kell különösebben — túlzott. Hiszen a keret tanácsainknál — indokolt esetekben — a jelenleg átlagos 861 helyett akár 2—3 ezer forintos, sőt ennél több pénzt is megengedne. Kétségkívül tiszteletre méltó, ahogyan megyénkben a rászorulókkal törődnek. Ám — mint a példák bizonyítják — gondjaink ellenére is, még többet tehetnének azokért, akiknek szociális helyzete napjainkban jóval alatta marad másokénak. Reméljük, hogy tanácsaink is érzik ezt, s a jövőben sokkal inkább azon lesznek, hogy az elesettebbek, a rosszabb sorsúak se érezzék teljesen egyedül magukat. Számukra is elviselhetőbb, derűsebb legyen az élet, fényesebb az alkony. Gyóni Gyula NEMCSAK A MÉZRŐL VAN SZÓ Mélyponton a méhészet Ni ncs olyan év, hogy ne olvashatnánk megdöbbentő méh- pusztulásokról az újságokban. A kár többnyire tetemes. Ennél is szomorúbb, hogy a pusztulások évről évre ismétlődnek. Mindez azt sugallja: az érintettek — a mezőgazdászok és a méhészek — olykor nem a legjobb viszonyban vannak egymással. Különben nem fordulhatnának elő újra és újra a vegyszerezés miatti méhtragédiák és emiatt nem kellene később késhegyig menő bírósági vitákat folytatni. Baranyában például idén már húsz ilyen per kezdődött. A mezőgazdasági üzemekre általában kétféle magatartás a jellemző: vannak olyanok, akiknek terhes a méhészek jelenléte, és ha tehetik, eltanácsolják őket a földek, a gyümölcsösök széléről. De vannak olyan mezőgazdasági nagyüzemek is, ahol fölismerték a méhészek jelenlétének fontosságát, és a vándorméhészek letelepedését szerződéssel garantálják. MÉHEK NÉLKÜL NINCS TERMÉS Egyáltalán: szükség van-e a méhes megporzásra? Ezt a kérdést — abszurditása ellenére — a tények ismeretében, föl kell tenni. A gyakorlat ugyanis arról árulkodik, hogy a méhészeket sokszor és sok helyütt kegyelemből tűrik meg. A nagylelkűség eme gyakorlói megfeledkeznek a méhek alapvető szerepéről. A növény- termesztés 11,5 milliárd forintos termelése a méhes megporzás nélkül el sem képzelhető. A szorgos méhecskék a technológia nélkülözhetetlen elemét jelentik. A MÉM-ben már 1977-ben fölismerték a helyzet tarthatatlanságát, akkor — miniszteri értekezleten — határozatot hoztak arról, hogy a méhes megporzás a mező- gazdasági technológia részévé váljon. Sajnos, ezt az elképzelést csak részben sikerült megvalósítani. Néhány településen létrejöttek sike- • rés megporzóközpontok — például Nyírkerten, Szatyma- zon, Dánszentmiklóson —, de a kezdeményezés mégsem vált általánossá. Ennek legfőbb okaként a méhészek szervezetlen jelentkezését és a nagyüzemek idegenkedését tartják. A méhészek és a mezőgazdasági nagyüzemek együttműködését hátráltatja továbbá az is, hogy az áfé- szek mellett működő méhészeti szakcsoportok és mezőgazdasági nagyüzemek vezetése között nem jött létre a kettőjük közös érdekét szolgáló együttműködés. Napjainkban a méhészet rendkívül nehéz időszakot él át, mélyponton van. Mindez összefügg a méz világpiaci árának nagymértékű csökkenésével. A magyar méhészet az utóbbi években jelentős ve- télytársakkal — Mexikó, Argentína — találta magát szemben a nemzetközi piacon. Az értékesítési gondok miatt pedig lelassult a hazai felvásárlás, stagnál vagy csökken a méz'* átvételi ára, nő a raktározott méz meny- nyisége. Ennek következményeként a méhészeknek nyújtott többféle kedvezmény i§ megszűnt, amit a méhállomány fertőzöttsége tett még súlyosabbá. A TENYÉSZTŐK GONDJAI Jól illusztrálja a hazai rpé- hészet ellentmondásos helyzetét, hogy még a statisztikában sincs meg az összhang. A KSH 385 ezer méhcsaládról ad számot, ezzel szemben a Hungaronektár 680 ezer méhcsaláddal számol. Ugyanakkor a méhegészség- ügyi felelősi hálózat 1983-ban 631 000 méhcsalád után fizetett ki ellenőrzési díjat. Becslések szerint hazánkban 30 ezer ember foglalkozik méhészettel, az állományok 99,2 százaléka magántulajdonban van. Jelenleg a krajnai méh- fajta az uralkodó, amely megfelel a termelési célkitűzéseknek, de a fajtában rejlő genetikai kapacitást még nem sikerült kibontakoztatni és teljes mértékben hasznosítani. Hazánkban 700 ezer hektár mezőgazdasági terület igényel rovarmegporzást, méhlegelőnek döntően ez tekinthető. Sokat orvosolhatna a jelenlegi bajokon a méhkímélő technológiák széles- körűbb alkalmazása. Ez azonban az érdekeltség hiánya miatt gyakran csorbát szenved. Igaz, szelektív — méhkímélő növényvédő szer — sincs még forgalomban. A magyar méhészeti termelésre a mézcentrikusság a jellemző. Sokkal kiegyensúlyozottabb lenne az ágazat, ha az egyéb termékek — a virágpor, a viasz, a propolisz — arányos termeltetése és forgalmazása szervezettebben folyna. Nehezíti a méhészek helyzetét az eszközellátás megoldatlansága, szokszor a legalapvetőbb felszerelésekhez — kaptárakhoz, keretlécekhez — csak gyenge minőségben jutnak hozzá. Külön gond az állandósult kannahiány és az apró cikkek beszerzésének nehézsége. ÜJ EGYESÜLET Az ágazat közvetlen termelési értéke — öt év átlagában — meghaladja az évi 1 milliárd forintot, az exportból pedig 15—16 millió dollár realizálódik. Ebből is látható, hogy a méhészet az eddiginél nagyobb törődést, fokozottabb figyelmet érdemel. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy a nemzeti vagyonnak ez az 1,5 milliárdos része miként hasznosul. És az sem, hogy a lakosság mennyi és milyen méhészeti termékeket fogyaszt, hiszen ezek az anyagok táplálkozás- élettanilag kedvező hatásúak. Éppen ezért helyeselhető a MÉM döntése, hogy a kialakult helyzet rendezésére, az érdekképviselet ellátására Magyar Méhészeti Egyesületet hozott létre, fgy remélhető, hogy a hazai méhészet előbb-utóbb megszabadul béklyóitól, s kiegyensúlyozottan- fejlődik tovább. (Cs. J.)
