Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-28 / 201. szám
4* NÉPÚJSÁG, 1984. augusztus 28., kedd Egy hét.. A KÉPERNYŐ ELŐTT Kulturált szórakoztatás Senki sem vitathatja, hogy Antal Imre a legrátermettebb, a legeredetibb műsorvezetők közé tartozik. Művelt, sokoldalú, ugyanakkor idegen tőle a tudálékoskodás, az émelyítő pózolás, így aztán közvetlen, szimpatikus egyéniségével méltán nyeri meg a nézők sok százezres táborának rokon- szenvét. Régóta „gazdája” a Szeszélyes évszakok című, mindmáig életképes szórakoztató magazinnak, mégsem unjuk, mégis folyvást érdeklődéssel figyeljük az általa kínált összeállítások egymásutánját. A legutóbbi, a péntek esti sem keltett bennünk csalódást, hiszen a hajdani erények most is csorbítatlanok voltak. Kulturált szórakozásra vágytunk, s azt is kaptuk, méghozzá intelligens, ötletes tálalásban. Szilágyi András szerkesztő érdeme, hogy az önmagukban is értékes blokkok rangos egésszé ötvöződtek. Élvezhettük a népszerű rajzfilmfigura, Gusztáv újabb, tanulságokban is bővelkedő kalandjait, megmosolyoghattuk hetvenkedéseinket, tagadott, de mégis létező sznobizmusunkat, a turista szerepkörében elkövetett botlásainkat. (Walter Béla: Kínai vendéglő, Űtkeresés, Mikes György: Határ előtt). Gyönyörködhettünk a kínai cirkusz markáns sajátosságaiban, és derülhettünk a vitathatatlanul szellemesre sikeredett villámtréfák- ban is. Gyökössy Zsolt rendezőként híven szolgálta az alkotói elképzeléseket, s ezt tették a kivétel nélkül elismerésre méltóan munkálkodó színészek is. Nem is lenne másképp egy olyan gárdában, ahol a „dirigens” egy olyan tévés személyiség, aki az igényes időtöltés szolgálatába szegődött... (pécsi) Egy riport A HÉT-ből Óvatosan, a hangsúlyokban nem egy kérdőjelet elrejtve lépkedett a vasárnap esti HÉT-ben a riport és a riporter a budai várbarlangban. Abból az alkalomból, hogy Köllő Miklós és az ő Dominó együttese vállalkozássá alakult. Olyképpen, hogy csekély nyolc és fél milliós költséggel a várbarlang másfél kilométerében — úgy, gmk-módra — művészi, gazdasági együttest hoztak létre. Itt tart majd előadásokat a Dominó együttes, de itt lesz látható az a panoptikumszerű kiállítás is, amely a magyar történelemből mutat be korszakokat, személyeket, jeleneteket. Csak érintőleg tűntek fel részletek, ugyancsak érintőleg hangzottak el mondatok, mi mindent kellett egyenesbe hozni, hány szakember működött közre, míg a romtanyából, a lepusztult természeti kincsből kultúr- hely alakult. Ahová a fény ilyen, vagy olyan alakzatát, elsősorban a szellemét, be akarja lopni egy, eddig magát még csak a mozdulatművészetnek szentelt társaság. Gondolom, sokan .nyugtalanul osztották-szorozták azt a nyolc és fél milliós összeget, mint magántőkét. Csak sejtem, hányán féltették a szocializmus tisztaságát, netán a jövőjét, ha ilyen vállalkozás is meg- születhetik ebben az országban ? A riport is a tények gazdasági oldalát firtatta. Mi ebben a jegyzetben csupán azt nyomatékolnánk, de azt nagyon, hogy minden szellemi üresjárat, nagyképű semmittevés helyett és ellenében örömünk tört fel most! Annak ugyanis még ilyen szerény keretek között is nagyon örülnünk kell, hogy a kallódó érték, adottság. helyébe az álmodozó és Részlet a Feketézőkből — gondolom — gazdaságilag, társadalmilag is fegyelmezett művész, annak csoportja, tehát Köllő Mik- lósék, a mozdulat és a gondolat művészei Budapestnek új látványosságot teremtettek, új művészi lehetőségeket nyitottak meg. És még merészebb álmainkban hisz- szük: erjedést indítanak el a művészi életben is. Mert minden korban, korszakban az egyes ötletek, szándékok és buzgalmak mozgatták meg az erőket a holnap irányába! És ez nem pénz kérdése! (farkas) Feketézők Nem véletlen, hogy késő esti időpontban vetítette a televízió a Feketézők című francia tévéfilm mindkét részét. Lassúsága, tágra méretezett mondandója miatt nem számíthattak a nagyközönség „hurrájára”. Az alkotók egy síkból kiindulva az egész akkori valóságot be akarták mutatni. Sokat markoltak és keveset fogtak. Olyan „lepedőt varrtak”, amelynek darabjait a laza „fércelés” alig-alig tartotta össze, s amelyek önmagukban is „lepedőnagy- ságúak” voltak. Ez a hiba gyakori a nagy regények filmrevitelekor, főleg olyan esetekben, amikor egyszerre több szálon futnak az események. A forgatókönyvírók elhagyják a cselekménytelen leíró részeket, s az egészet sztorihalmazzá csupaszítják, amellyel nehezen érik el az eredeti hatást. A legnagyobb rendezőknek néha sikerül olyan filmes megoldásokra bukkanniuk, amelyek pótolják az elhagyott „kötőszövetet”, de Eduard Molinaró- nak ez nem jött össze, pedig gyönyörűen szerkesztett alapanyaggal dolgozott. A teljesség bemutatására mi lett volna jobb ötlet, mint a végletek nyomon követése?! A németek által megszállt Franciaországnak nem tipikus, de érdekes figurái lettek a film főszereplői: Charles, a szökött katona, aki becsületében, emberségében rendíthetetlen, akinek tisztaságán csak butasága tesz túl, és Halluin úr, akinek keselyűléte érzelmeiktől mentes, aki a háború nyomorúságát szerencséje forrásává változtatja. Akár a hiteles, és színes egészet is meg lehetett volna e módszerrel festeni, ha a részletek kidolgozása jobban sikerül. A rendező viszont minden lényegtelen mondattal lényegest akart mondani, így a hétköznapok rajza helyett tanmesegyűjteményt nyújtott felénk. Minden sztoriban annyira megrendezett volt a véletlen is, hogy az igaz is hamisnak tűnt. Emberek helyett a Jók és a Gonoszok, harcát láthattuk. Értettük a cselekedetek okait, de nem láttuk azok hajszálfinom mozgató- rúgóit. Hallottuk Charles öngyilkossággal felérő kiáltozását: „kommunista vagyok”, de nem tudtuk mitől lett kommunista. Ennek a didaktikusságnak következménye, hogy az igazán szép és igaz pillanatokért — a csendes kisemberek bemutatásáért — sem tudtunk igazán lelkesedni. Ha nem ismernénk a történelmet, e filmnek nem hinnénk el, hogy mégis valahogy így volt (legalábbis hasonlóképpen), (szabó p.) Romlik, szennyeződik, csú- EU1 élőbeszédünk tisztasága, szépsége. Néhány évtizede még csak illemhelyeken, olykor-olykor falakon, kerítéseken olvashatott, láthatott annyi és olyan trágárkodást az ember, amit ma lépten-nyomon hall, játszótéren és utcán, gyerekektől kezdve a nagyszülőkig. Nem is olyan régen az egyik egri „menőbb, jegy- zettebb” élelmiszer-áruházban zajlott le az edzettebb füleknek is fölöttébb csúnya szópárbaj — két nő között. (Mindkettő vásárló volt!) Az már-már megszokottá vált, hogy a focizó gyerekek egy-egy rossz passznál vagy lövésnél a párosodási jelentő igét ordítják egymás arcába — felszólító módban. De mit szóljunk: hasonló szavak harsognak, méghozzá kórusban, a televízióban is egy-egy meccsen. Vagy! Fiatal pár. Ügy támasztják egymást, úgy dőlnek egymáshoz a tisztán fénylő nyári nap alatt, hogy attól tart az ember: ha az egyik megmozdul, oda ez a gyönyörű szép harmónia. Ügy csüngnek egymás ajkán, hogy vászonra való a kép. És amikor kibotorkálnak a gyönyör előcsarnokából, megszólal a fiú és mondja jó- pofáskodva a párosodást jelző igét. A lánynak, akit egy pillanattal előtte csókolt! Tetszik vagy nem, nem kell különösebben bizonygatnom, hogy beszélt nyelvünk, a köznyelv — és nemcsak az utca nyelve! — feltűnően elpiszkolódótt az utóbbi időben. S ezek a bűzös töltelékszavak terjednek, mint a gaz, a gyom, s hogy ki. vagy kik terjesztik, a fiatalok-e, vagy az öregek, vagy hogy ki kit utánoz, én meg nem tudom mondani. Hallottam, olvastam, hogy világszerte nyelvészek és szociológusok kutatják, vizsgálják az ízléstelen, a durva beszéd okát, és többen állítják, hogy a szavak eldurvulása a fiatalok száján nem a züllöttség, hanem a gyermetegség jele és főleg a kamaszkor pillanatnyilag kötelező divatja. De! Ha ez így van, akkor az idősebb generáció, a gyermekeket nevelő és kényeztető szülők és nagyszülők is valamiféle pillanatnyilag kötelező divatnak, vagy hóbortnak hódolnak? Tény, hogy nagyon sok az ingerültség, amelyet az ízléstelen, a durva kifejezés, a trágár, a szitkozódó szó követ nyelvünkben. Sok, nagyon sok a jópofáskodó hec- • celődés, amelyben természetes a káromkodás, a dolgok nevén nevezése. És bizony ezeket a papírt sem tűrő szavakat pirulás és szégyenlés nélkül, nap mint nap mondják és hallgatják, — használják, mívelik, terjesztik. A kérdés — jól tudom, szónoki, mégis felteszem: mi szükség van erre? Hát nem érdemesebb-e az ember a tiszta, a szép beszédre, mint a sértő, mocskolódó, az emberi önérzetet, érzéseket és ízléseket sértő szóra ?! Tudom, hogy ez a kis jegyzet nem váltja meg a világot. Vannak, akik még emlékeznek arra, hogy a negyvenes évek elején a templom, a közhivatalok és a kocsmák falán is egyaránt ott lógott a plakát a felfeszített Krisztust ábrázolva, ezzel a felirattal: Miért bántod? Ne káromkodj! Ma nem tiltják plakátokon, sőt, mint szót ejtettem róla, bizonyos eszközökkel, milliós tételekben — könyvek, rádió, tv, sportrendezvények, munka- és szórakozóhelyek — terjesztik a csúnya szavakat éppen azzal, hogy használják, megtűrik azokat. Nemrégen rászóltam az , egyik játszótéren focizó gyerekekre: Nagyon csúnyán beszéltek, fiúk! Mi szükség van erre? E kis jegyzettel birkóztam éppen, amikor csengett a telefon, és miután a fiatal hang tisztázta, hogy jó helyre tárcsázott, úgy és olyan szavakkal „küldött el”, hogy az le nem írható. Annyi időm sem volt, hogy azt mondjam neki, nem köszönöm, mert kattant a letett telefonkagyló. Hát itt tartunk! De azért én máskor is, mint ez által és ez úton is csak szólok a jövőben is. És ha többen szólnánk, nem lenne nagyobb foganatja?! Papp János Ki mit tud? ... az egészségügyi dolgozók közül? A vetélkedő ez&ttal nem szakmai jellegű. hanem azt kívánják felmérni vele. túl a napi munkán, kinek mihez van nagyobb érzéke, tehetsége, kit mi érdekel. E célból, s nem utolsósorban a kulturális érdeklődést is támogatandó, vetélkedőt hirdet az Egészségügyi Dolgozók Heves megyei Szakszervezeti Bizottsága. Az október hónapban megrendezendő vetélkedőn — amelyre a jelentkezési batáridő szeptember 30., ének. vers, próza, diszkótánc és egyéb kategóriában mérhetik össze tudásukat a jelentkezők. Zenés színházi nyár Hatvanban Ábrahám Pál: Bál a Savoyban A Zagyva-parti város kulturális élete új színfolttal gazdagodott: szombat este — a felújított szabadtéri színpadon — megkezdődött a hatvani zenés színházi nyár szeptember 5-ig tartó rendezvénysorozata, a sokrétű ' közművelődési tevékenységéről közismert Galéria helyileg hiánypótlónak számító, feltétlenül ígéretes kezdeményezése. A Szegedi Nemzeti Színház művészei léptek pódiumra, s bemutatták Ábrahám Pál Bál a Savoyban című, méltán örökzöld revü- operettjét. Angyal Mária rendező — jó érzéktől vezérelve — mindenekelőtt a látványosság követelményeinek tett — majdhogy maradéktalanul — eleget. A színvonalas szórakozásra vágyó közönség vette a lapot, s többször vastapssal honorálta a dicséretes igyekezetét. A fontoskodó ítészek által igaztalanul lekicsinyelt műfaj ismét igazolta élet- képességét, létjogosultságát, s azt is tudatosította bennünk, hogy az ötletekben bővelkedő — talán túl sok is volt az olykori poénzuha- tag — szövegkönyvvel ötvözött, a dzsesszmotívumokkal színesített, dallamos muzsika bármikor aranyfedezete lehet az egyértelmű sikernek. Különösképp akkor, ha a rátermett színészgárda kiaknázza a műben rejlő lehetőségeket. A Tisza-partiak lényegében erre törekedtek. Szemet gyönyörködtetővé formálódtak a színpadképek, a díszes kiállítású ruhák, általában a tőle telhető legtöbbet nyújtotta az énekés a tánckar. Néhány kivételtől eltekintve nem okoztak csalódást a kisebb karakterfigurák sem. A főszereplők közül kétségkívül a Musztafa bejt alakító Bácskai János, és a La Tangolita, brazil táncosnőt megjelenítő Vajda Juli vitték el a pálmát. A táncoskomikus nemcsak a szokásos kívánalmaknak felelt meg, hanem játékának egyéni ízeivel is megajándékozott minket. Kolléganője viszont átlagon felüli hangadottságával lepett meg bennünket. Az igényes összmunkának köszönhető, hogy senkit sem zavart az, hogy egy kőszínházi előadás adaptációjáról volt szó, s az átültetés esetenként zökkenőkkel járt Ez és a második felvonás túlságosan kerekded és erősen hatáskeltő „lejátszása", zárása, többekben a befejezettség érzetét keltette, s megindultak hazafelé. Szerencsére még időben visszajöttek, s élvezhették az egészében hiánytalanul szórakoztató előadást. Akárcsak az elkövetkező estéken tehetik majd. . . Pécsi István Jelenet az előadásból (Fotó: Szabó Sándor) 1. A Zsiguli- hadművelet A férfi és a nő lassan odalopakodott a fényesen csillogó új autóhoz. A kezükben szerszámok, az utcán töksötét. — Te jobbról, én balról —' suttogta a férfi. — Csak a szomszédok meg ne lássák! — suttogta a nő is. Mialatt a férfi letekerte a kerékagysapkát, a nő csavarhúzóval összekarmolta a jobb oldali ajtót. Aztán a férfi átment a kocsi jobb oldalára, a nő meg a balra, közben karcoltak és tekertek. — Az üveg, az üveg ... — suttogta a férfi —, csinálj két karcolást a homloküvegen. Egy szempillantás alatt gyönyörű friss karcolások jelentek meg az elülső ablakon. A férfi levette az új, csillogó nikkelsapkákat és helyükre rozsdás régieket Jefim Vidomszkij: 2X/ történet tett. A nő ezalatt elrontotta a lámpákat és az indexeket. • Amikor a kocsi abszolút felismerhetetlenné vált, a férfi letörölte a homlokáról a verejtéket, átölelte társnőjét és így szólt: — Most már senki nem nyúl a Zsigánkhoz, drágám! 2. Kiküldetésben Huszonnégy óra nulla-nulla perckor landolt a repülőgép. Éjjel egykor megtudtam, hogy nem egyágyas, hanem négyágyas szobát kaptam. Kettőkor megismerkedtem Gegecskori polgártárssal. Háromkor segítettem becsukni a jobb oldali szomszédom bőröndjét. Négykor valamennyien felébredtünk: valaki telefo non érdeklődött, mikor kapcsolják végre a taxit?! ötkor elment Gegecskori. Hatkor a bal oldali szomszédom, aki cukorbajban szenvedett, arra tanított, hogyan kell beadni neki az injekciót. Hétkor sikerült elaludnom Nyolckor felhívott a szál lodaportás, és szívélyesen felajánlott egy egyágyas szobái. Kilenckor letelt a kiküldetésem, kezdtem összepakolni. Hát igen, nem könnyű szállodaipari revizornál lenni! (Zahemszky László fordítása) Hogyan is beszélünk?
