Népújság, 1984. augusztus (35. évfolyam, 179-204. szám)
1984-08-25 / 199. szám
CA I IIIO Dolgozni a legmodernebb agrotechnikával és ■-vödörben hordani a (néha nitrátos) vizet; gyönyörködni a táj szépségében, amely nehezíti ám rendesen még a puszta megélhetést is; őrizni mereven hagyományokat, szokásrendszert, összetartó erőt, és nem szabadulni meg időben felesleges szallangoktól. Mindez együtt — és csak együtt — a falu; ahol élni kell. És lehet. Kőhidi Imre képriportja Qlídunbmt üli a — Anyám életében igen kevés pékkenyeret evett! — Ezt csak alig néhányan mondhatják el magukról, de azt is, hogy a mi házunkból még nem szorult ki a búbos kemence. Mondom is, hogy őrt, meg a házát mutogatni kellene, mire nagyot nevet a töpörödött kis öregasszony: — Jó gyerek! Mit mutogatnál egy nyolcvanesztendős vénasszonyon? — Biztosan a magasütötte kenyér teszi, az nyújtotta ilyen hosz- szúra az életét... Erre már nem mond semmit, csak elém tesz egy fazék pincehideg aludttejet egy fél cipóval: — Egyél! Visszagondolva a mögöttem maradt fél évszázadra, az jut az eszembe, hogy nálunk mindig valami hétköznapi ünnepeltsége volt a kenyérsütésnek. Előtte való nap mindenkin különös izgalom vett erőt, készülődtünk, tettünk-vet- tünk, mindennek megadtuk a módját. A kenyérsütés előtt való este anyám megszitálta a lisztet, be- kovászolt, vagyis a teknő egyik oldalára kovászt csinált. A lisztben gyúrt gödröcskébe langyos vízbe „párt” áztatott, és hozzá élesztőt kevert, majd a teknő végében „keresztfára” terítette a patyolatfehér sütőrkendőt. Éjjel a melegben kelt a kovász! Másnap hajnalban a dagasztás következett. — Mennyi ideig kell dagasztani? — kérdeztem. — Ameddig a „gerenda”^meg nem csordul... Mintha ma is hallanám sípoló tüdejének hangját, lihegését. — Töröld meg a homlokom, kisfiam! A cserépfazékban olyan az aludttej, mint a máj. Csúszik a fakanálról, mint tavasszal a háztetőről az olvadó hó, de a cipó sem alábbvaló, noha ezt már anyám szokásai szerint a húgom sütötte. — Jól esik? Csak a fejemmel intek igent, majd amikor lenyelem a finom falatokat, előhozakodom a tudományommal : — Tudják-e, hogy mióta sütnek kenyeret? Nem szólnak rá semmit, ezért elmesélem nekik, hogy a rómaiak időszámításunk előtt 170-ben már sütöttek kenyeret és — állítólag — ők használtak először a kenyérsütéshez élesztőt. A némeitek csak a középkorban, a svédek még később kezdtek kenyeret sütni, és hogy 1787-ben Bécsben használtak először dagasztógépet. Ámulva hallgatják a mesét, a mama csak akkor ráncolja össze a homlokát, amikor a bécsi dagasztógépet említem. Egy kis idő után aztán ő adja fel nekem a leckét: — Meg tudod-e mondani, hogy miért jobb ízű a házi kenyér, mint a gyári? eipó Sülit hal módjára hallgatok. — Jobb vagy nem jobb? — Jobb! — Miért jobb? Egymásra nézünk, nevet az egész család, de a válaszra senki sem vállalkozik. A búbos padkáján hanyatt vetem magam egy elnyűtt báránybőr bekecsen és jóllakottan lesem a mennyezetet, meg az ismert, régi falvédőt. Húgomasszony azután jónak látja befejezni a kenyérsütés ismertetését: — Dagasztás után szakajtókba szaggatom a kenyértésztát, letakarva kelni hagyom, majd a felfűtött kemencébe rakom. — Szoktál-e még lángost sütni? — Inkább csak cipót, meg „vakarcsot” a maradék tésztából, hiszen annyira várják a gyerekek ... Amikor valamiért kimegy anyánk a konyhából, megkérdezem: — Mi lesz a búbossal, ha felépül az új ház? Válaszra nem jut idő, mert visz- szajön és a testvérem csak a szemével kacsint, hogy „zsindely van a háztetőn” .... — Tudjátok-e, hogyan büntette meg egyszer egy gazdag ember a fiát? — kérdezte anyám. Régi emlékek tornyosulnak bennem, régi mondák, mesék, de erre a kérdésre a választ sehol sem találom. — A gazdag ember fia jó dolgában már nem tudott mit csinálni és játékból labdát gyúrt a kenyérből. Meglátta ezt az apja és elhatározta, hogy példásan megbünteti a fiát. — Te nem becsülöd a kenyeret! — adta elő a vádat. — Minek becsülném, amikor húst is ehetek. A kenyér csak a szegényeknek való! Nem sokáig késlekedett az apai ítélet: — Mától kezdve mindent ehetsz, csak kenyeret nem! Néhány nap múlva a fia ri- mánkodva kért bocsánatot, mert kenyér nélkül mit sem ért a hús. A családi meghitt beszélgetéseket nem pótolhatja semmi! Nincs az az izgalmas film vagy rádióműsor, amely helyettesíthetné a hazai szót, a nyílt szívű kitárulkozást, amelyeken hol nevet, hol sír az ember, néha egy kicsit egy- ügyűnek is tart, de rajtuk évtizedek múltán is elgondolkodik. Lámpagyújtásra megérkezik a sógor! Fáradtan, porosán, izzad - tan, egyenesen a búzatarlókról, ahol a hatalmas kombájnok krokodilfogakkal harapják az utolsó hektárakról az „életet”. A százmilliméteres májusi eső megtette a magáét, megáztatta a vetéseket annyira, hogy jól bírták a száraz nyarat. — Milyen a termés? — Sose legyen rosszabb! — válaszol a parasztember mindig szerénykedő bölcsességével, majd mosakodás után ő is nekilát a ke- nyérszegésnek. A kenyérvágó kés, mint éles borotva, vágja le a hatalmas karéjt az ölbe szorított, pirosbarna héjú kenyérből, miközben a parányi, hófehér morzsák a tarka asztalterítőre hullanak. — És a minőség? — Az is jobb lesz a tavalyinál és méghozzá szárítani sem kellett. A hektolitersúllyal ezen a nyáron akár dicsekedni is lehet. Nincs szebb és emberibb látvány, mint amikor az éhes ember jóízűen eszik, kedvére jól lakik és közben feledni látszik a napi gondokat, bajokat. A jóllakott ember nyugodt, megbékélt önmagával, a világgal, az evés vége felé pedig mind beszédesebbé válik, érdekelni kezdi minden, ami csak körülötte történik. — Látom, még mindig magatok sütitek a kenyeret! Bólint, aztán nyel egyet a há- mozatlan karéjból, miközben a poharát magasra emeli. — Addig sütjük, amíg anyánk él, hiszen ő a maga kenyerén nevelkedett, és talán a szíve szakadna meg, ha nem ehetne kemenceföldjén sütött tepertős lángost. és ha nem tehetné oda dédunokái elé a frissen sült cipót... Anyám úgy tesz, mintha nem hallaná a beszédet, feláll az asztaltól és csomagolni kezd, mert az anyák mindig csomagolnak, visznek, vagy küldenek valamit azoknak, akiket szeretnek, akik várják a küldeményt, mert nem mese a madárlátta kenyér hazavitt boldogsága, és sohasem felejthetők azok az idők, amikor még nagy úr volt a kenyér és bajba jutott a család, ha egyszer is kibújt a héjából. Akkoriban bizony, nagyobb volt a kenyér becsülete! Megcsókoltuk, ha földre ejtettük és — mintegy bocsánatkérésképpen — a kés hegyével keresztet írtunk rája megszegés előtt... Száláig Ih/iuín
