Népújság, 1984. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1984-07-03 / 154. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. július 3., kedd Veszprém tanulságai Tizennegyedik alkalommal rendezték meg a veszprémi tévétalálkozót, a drámai, illetve a zenés műfajú alko­tások szemléjét. Erre a számvetésre kíváncsian fi­gyelt a képernyő szerelme­seinek népes tábora. Most különösképp, mert azt vala­mennyien érzékeltük, hogy az elmúlt évben készült, il­letve bemutatott produkciók színvonala — a korábbi idő­szak eredményeihez képest — erőteljesen csökkent, az­az szükség volt az egészséges önkontrollra. Az utóbbit kétségkívül se­gítette a kiváló szakembe­rekből toborzódott zsűri megalapozott sokrétűen in­dokolt értékítélete, amely — s ez mindenképpen dicsére­tes — a továbblépés sürgeté­sének jegyében formálódott. Hibáztatták a felvonultatott művek kortalanságát, azt, hogy közülük csak néhány kötődött — méghozzá áttéte­lesen — napjaink társadalmi valóságához. Megfontolandó jelzés ez akkor is, ha botor­ság lenne kizárólag ilyen szi­gorú és merev kötelmekkel korlátozni az alkotó kollek­tívák tevékenységét. Az óhaj mégsem felesleges, a kriti­kai hangoltságú megjegyzések talán nem hangzottak el céltalanul, mivel a művészi „tízparancsolat” olyan kité­telére utalnak. amelyek mindannyiunk kívánságát tükrözik. Nem először tolmácsoltak egy másik, nagyon lényeges kifogást, azt, hogy a rende­zők bőbeszédűek, s vonakod­nak attól, hogy sűrűbben használják azt a jelképes ol­lót. amely megkurtítaná a túl hosszúra nyúlt, a sem­mitmondó részletekben bán­tóan bővelkedő munkákat. Okos tanács ez, mert szám­űzné az unalmat sugalló mellékest, és kiemelné azt, ami fontos, ami egyértel­műen dicséretes, s az egyes tévéjátékok savát-borsát adja. Háttérbe szorulhatna a ritmust lassító, a funkciótlan művészkedés, az időrabló fecsegés, azaz minden olyan sallang, amelytől érdemes lenne minél hamarabb meg­szabadulni. Nem kísértene a modorosság, a megszokott fordulatok jellegtelen is­mételgetése. Ezt a vészesen terjengő kórt csak némileg orvosol­ják a tehetséges operatőrök, csak részben enyhítik azok a nagyszerű színészek, akik életet lehelnek a hanyagul megmintázott figurákba is, akik elkápráztatnak minket eredeti adottságaikkal. A kiváltságlistáról hiány­zott még egy tétel, senki sem említette, hogy úgyszól­ván fehér hollóként hatnak a kétségtelen alkotói eré­nyekről árulkodó, a tévés adaptációra valóban méltó alkotások. A szerkesztők megnyerhetnék — akkor is, ha nem könnyű — a jó tol­lú, az igényes szerzőket, mert különben aligha jutnak ki a hullámvölgyből. Ez akkor tó igaz, ha aggá­lyoktól vezérelve ugyan, de kiadták az ilyenkor dukáló fődíjakat. Szakítani kell a riasztó középszerűséggel, kü­lönben vészesen megcsappan majd a készülékek előtt ülők tábora. A folytatás? A díjkiosztó ünnepséget követő Telepó- dium-bemutató egyáltalán nem kényeztetett el senkit. Bencsik Imre Kölcsönlakása legfeljebb arra utalt. hogy valamit tanult a szellemes franciáktól, többek között a boszorkányosán leleményes Feydeau-tói. Kár, hogy mindössze elerrti szinten. Szükség lenne felsőbb fokú kurzusokra is. Nemcsak neki... (pécsi) Szép Ernő a képernyőn Mindenkit elér a végzet, előbb-utóbb hekövetkezik születésének századik évfor­dulója. Szerencsésebb. aki némileg feledettebb az ilyen­kor előcitált alkotók közül, hiszen nem feltétlenül jön­nek ki ilyentájt unos-unta- lan bemutatott művei a néző könyökén. Szép Ernő is azok közé az alkotók közé tartozik, akiket a nagyközönség ke­vésbé ismer, a centenáriumi megemlékezések így azzal kecsegtették az érdeklődőt, hogy egy érdekes világ tá­rul elé. Ebben a várakozás­ban nem is kellett csalód­nunk: elsősorban a Stúdió ’84 okos beszélgetéséből tud­tunk meg sokat erről az ér­dekes személyiségről. Annái kevesébb „szűrődött át” - az elmúlt héten bemutatott filmből és tévéjátékból, ke­veset érzékelhettük a nagy­városi nyomorúság tündéries bemutatójának szemléleté­ből. A Vőlegény című film modern eszközökkel élt, hangsúlyozta azt az abszurd vonulatot amely nem a leg­jelentősebb a feldolgozott műben. Az Űriemberek va­gyunk című tévéjáték jó tíz éve készült, s ez meg is lát­szott rajta. Nemtesak azon, hogy kedvenc színészeinket ránctalanul és valamivel so­ványabban köszönthettük, hanem azon is, hogy tem- pótlan és néha ügyetlen mó­don jelenítették meg a no­vellákat. Az irodalomtörténészek sokszor rávilágítanak olyan összefüggésekre, amelyeket a dramaturgoknak és rende­zőknek jobban figyelembe kellene venni. De az is meg­oldás volna, hogy a születés- napi megemlékezés ürügyén ne a sikerületlenebb átdol­gozásokat porolják ie. (gábor) A Valóság — belülről Sok szó esett az utóbbi időben — különböző fóru­mokon — a televízió réteg- műsorairól. Bár maga a ki­fejezés nemi mindig helytál­ló. hiszen a legtöbb produk­ció nem „mindenkinek” ké­szül, s ha mégoly nagykö­zönségnek szánják, azon be­lül is természetszerűleg kü­lönböző érdeklődésűek a né­zők. Vasárnap a késő esti órák­ban sugározta a tévé a Va­lóság című folyairatról. il­letve a főszerkesztőről. Kö­rösi Józsefről szóló műsorát. Maga a szerkesztő-rendező, Hanák Gábor sem „határol­ta be” a műfajt: nem port­réfilmet készített, hanem egy beszélgetés során rajzo­lódott ki egy ember arca, munkája, teremtő akarata. Igen érdekes volt maga a megoldás. Tulajdonképpen egy szerkesztőségi beszélge­tésbe csöppent bele a néző; az érdekeltek a lapkészítők elmélkedtek a huszonöt éves Valóságról, s ennek kapcsán társadalmunk legizgalma­sabb, legégetőbb kérdéseiről. A szerkesztők — köztük Sü- kösd Mihály. Vitányi Iván, Lázár István — egyenesen nekiszegezték a kérdéseket a lap „atyjának”, Körösi Jó­zsefnek, s egyáltalán nem ódzkodtak a vitától sem. Hogy a beszélgetés nélkülöz­te a műsorvezetőt, a ripor­tert — nemcsak ritka for­tély. de határozottan hasz­nára vált a produkciónak. Olyan mély, belső dolgok, ha úgy tetszik műhelytitkok tárultak a néző elé. amelye­ket csakis maguktól a folyó­irat készítőitől tudhattunk meg. A megszólalók nem féltek attól sem, hogy ön­magukat bírálják, felülvizs­gálják. Lehet, sokak számára ta­lán visszatetszőnek tűnt, miért kell egy szerkesztőségi „munkaértekezlet” intimitá­sait feltárni. Az is lehet, sok nézőnek unalmas volt az egy­órás komoly beszélgetés. De ha egyáltalán lét jogosult e fogalom: „rétegműsor”, —a huszonöt éves Valóság bel­ső vívódásaihoz, a folyóirat egész arculatához tökélete­sen illett ez az adás. (mikes) Tóth-Máthé Miklós A csupor A szép, virágdíszítésű má­zas csuprot is vitte magával az öregember, amikor leg­idősebb fiához, Imréhez köl­tözött a városba. Hosszú évek óta abból itta a tejet regge­lenként, hát az új helyen sem akarta másból és más­ként. A kenyeret gondosan a tejbe aprította, és úgy kana- lazgatta ki jóízűen. — Nekem .már csak így esik jól. Klárikám — mond­ta a menyének —, ilyen pa­rasztosan. De nem ám csak enni jó belőle, hanem ránéz­ni is. És végig simítani a kezemmel, ott, ahol még az apám is simogatta. A csuprot mindig ő mos­ta el használat után, aztán föltette a polcra. Jól muta­tott a házgyári lakás gyu- fásdoboznyi konyhájában, és valahányszor rápillantott az öregember, úgy érezte, na­gyobbra nő, terjedelmesebb­re. És ilyenkor a virágok he­lyén, a hasán élesen kirajzo­lódott a régi ház, a porta és mindaz, ami már csak az emlékezetében élt. Egy este vendégek érkez­tek. Imre hivatali főnöke látogatott el a feleségével, vacsorára. Jó hangulatban töltötték az időt, sokáig ott maradtak. Az öregember már régen aludt a Jcisszobában, amikor a két asszony kiment a. konyhába kávét főzni. Na, meg egy kicsit azért is, hogy ezalatt a férjek nyu­godtan beszélgethessenek a hivatali dolgokról. — Gyönyörű — akadt meg a főnökné szeme a csup­ron. — Látszik rajta, hogy eredeti. Hol szereztétek? — Az apósomé — mondta Klári —, ő hozta a faluból. — Megnézhetném? — Parancsolj. Klári levette a csuprot, a főnökné forgatta, nézegette. — Az uram gyűjti az ilyesmit — mondta —, már két szekrény dugig van ve­lük. de ettől elbújhatna va­lamennyi. Nem adjátok el? — Tudod, ez amolyan em­lék az apósomnak, még az apjától maradt... — Emlék? Ja, az más... — mondta csalódottan a fő­nökné, és visszaadta a csup­rot. Aztán bementek a szobába, és meghallgatták a főnök legújabb vicceit. Ezután né­hány parti kanaszta követ­kezett, és elmúlt már éjfél, amikor a vendégek szedelöz- ködtek. — Istenien éreztük ma­gunkat — mondta a főnök —, legközelebb majd ti jösz- tök el hozzánk. A háziak lekísérték őket a kocsihoz. És ekkor Klári egy papírba csomagolt tár­gyat nyújtott át a főnökné- nek. — Csak otthon bontsd ki — mondta, és aztán még so­káig integettek az autó után. Szép este volt, csillagos. Egy mártír pedagógus emlékezete Joó György Voltak, akik a történe­lem legsötétebb napjaiban sem vesztették el reményü­ket a szebb jövőben: egy ilyen emberre emlékezünk most. Joó György tanító a proletárhatalom feltámadá­sába vetett hitét még a kon­centrációs táborban sem vesztette el, s szilárdan hitt abban, hogy a Vörös Hadse­reg győzelmet arat a hitle­ri Németország felett. 1881-ben született Gyön­gyösön, egy sokgyermekes szegény szabó család leg­kisebb gyermekeként. Ne­velői apját állandóan arra biztatták, hogy tehetséges fiát taníttassa tovább, de a család vagyoni helyzete ezt nem tette lehetővé. Végül édesapja sógora, Blanyár Endre soroksári állomásfő­nök vette magához a gye­rekeket, és ő gondoskodott arról, hogy Budapesten vé­gezhesse el a középiskolát. Innen Egerbe került a taní­tóképzőbe, ahol nehéz diák­évei alatt ottani rokonai se­gítették, tőlük telhetőén. De hajtotta az igyekezet, hogy a tanítói hivatás majd kár­pótolni fogja mindenért, s keresetéből támogathatja szüleit, s időnként testvé­reit is. 1906-ban kapta meg okle­velét, de sokáig nem jutott álláshoz. Hosszú időn ke­resztül óradíjasként műkö­dött', majd helyettes tanító volt Erdőtelken, Gyöngyö­sön, Rimaszombaton. Ami­kor végül megkapta kineve­zését, ismét tovább kellett mennie: a Zólyom megyei Sebesércen lett állami taní­tó. 1909-ben Hatvanba ke­rült, pályafutásának utolsó állomására. Anyagi helyze­te is javult, mert 1911-től kezdődően esténként az ipa­rostanonc-iskolában is ta­nított. Nemcsak tanítványai­val, hanem saját magával szemben is igényes volt: Kolozsváron elvégezte az ál­lami iparostanonc-iskolai tanítói tanfolyamot. Az I. világháború kitörése után nem sokáig taníthatott. 1915 tavaszán a 10. honvéd gya­logezredhez kellett bevo­nulnia, és tartalékos főhad­nagyként részt vett a há­borúban. A frontra került, ahonnan súlyos betegen tért vissza. Pöstyénben kezelték, ahol gyógyulása idején a beteg katonák részére anal- fabéta-tanfolyamot vezetett. Egyéni tapasztalatai, és a kezelése idején bajtársaival folytatott bizalmas beszélge­tések nyomán újrarendező­dött benne a világképe. Amikor felbomlott a front, s a monarchia szétesett, majd Magyarország köztár­saság lett, már felkészülten találta a forradalmi idő. 1919. január 1-én tagja lett a szakszervezetnek, majd még e hónap 22-én belé­pett a helyi szociáldemokra­ta pártba, júniusban pórt- vezetőségi tagnak választot­ták meg. Először a Vörös Hadsereg főparancsnokságá­nál működött mint propa­gandista és rekviráló tiszt, majd június 23-án átvette a belvárosi iskola vezetését, de emellett az összes hatvani népoktatási intézménynek is a vezetője lett. A fehér terror idején le­tartóztatták. 1920 májusá­ban háromévi és három hó­napi börtönbüntetésre ítél­ték, de másfél évi rabosko- dás után szabadlábra he­lyezték. Az ítélet alapján azonban megfosztották állá­sától és katonai rangjától is. Huzamosabb időn ke­resztül továbbra is felügye­let alatt állott, s a csend­őrségen rendszeresen je­lentkeznie kellett. Állandó munkakörben többé nem tudott elhelyezkedni. Ha ka­pott is munkát, kommunista múltja miatt néhány napon belül elbocsátották. A cu­korgyár alkalmazta egyszer mint írnokot, másszor mint kapust, a gyártás néhány hónapjának idejére. Ezt is jóakarójának, a volt fő­jegyzőnek köszönhette. Fe­lesége is az ő segítségével lehetett szegénygondozó, s így jutottak hozzá egy sze­rény, de állandó jövedelem­hez. Az országos politika fokozatos jobbra tolódásá­val az ő helyzete is romlott: 1942-től ismét felügyelet alá került és többször Miskolc­ra vitték kényszermunkára. 1944-ben a nyilasok el­hurcolták lakásáról. Először Komáromba vitték sok más társával együtt, majd a dachaui haláltáborba szállí­tották, ahol több ezer ül- dözötthöz hasonlóan éhen halt. A jövőbe vetett hitének ékes bizonyítéka az 1959- ben házának tatarozása so­rán megtalált befalazott párttagsági könyve és szak- szervezeti igazolványa. Kiss Péter Ajánlat — két hétre Még vetítik A piszkos ti­zenkettő című filmet az eg­ri Vörös Csillag Filmszín­házban. nemsokára a megye többi mozijaiban is látható lesz. Ajánljuk még figyel­mükbe Fellini A nők városa című alkotását, amelyet szintén a közeljövőben tűz­nek műsorra. A világhírű rendező sajátos látomása a nőkről Egerben július 11-én látható. A televízió programjából érdekesnek ígérkezik szer­dán a Hotel Szlávy című dokumentum!ilm, amely há­rom kamasz küzdelmes éle­téről szól. Csütörtökön 22.05. kor kezdődik a Hírháttér, amelyben közérdekű kérdé­sekről esik szó. Pénteken 20.30-tól mutatják be a Sutjeska című jugoszláv partizán filmet, amelynek szereplői között láthatjuk Richard Burtont és Irene Papast is. A következő hét keddjén kezdődik egy hatré­szes osztrák sorozat Energia címmel, amely korunk egyik fontos gondját járja körül. Szerdán egy izgalmas tele­víziós és rádiós személyiség, Szilágyi János mutatkozik be egy portréműsor során. Szombaton pedig kezdődik a kitűnő kirgiz író, Csingiz Ajtmatov életművét bemu­tató sorozat Az első tanító című filmmel. Agria pódium Előadóestek a Dobosban Megkezdődött az Agria Játékok pódiiumműsora a Dobos cukrászdában. Tegnap este Bánffy György lépett a közönség elé. Könyörgés esőért, avagy a jövő század reménye című összeállításá­val. A közeljövőben újabb népszerű művészekkel talál­kozhatnak a nézők a Dohos, ban. Pénteken este 7 órakor Székhelyi József előadóestjét láthatják az érdeklődők, mű­sorának címe: Írásba adom. Július 13-án. pénteken este érdekes produkció ígérkezik. Kottái Róbert és Pogány Ju­dit színész-közönség találko­zóra invitálja az egrieket, amelynek során életükről, pályájukról vallanak. Különleges régészeti leletek A Bács-Kiskun megyei Kun- peszér község határában né­hány éve már nagy régésze­ti szenzáció volt az az avar fejedelmi sír, amelyből több tucat aranytárgy is előke­rült. Az idén májusban meg­kezdett ásatási munkálatok során ismét nem mindenna­pi leletre bukkant a H. Tóth Elvira által vezetett régész- csoport. Háborítatlan álla­potban sikerült feltárni egy avar női sírt, amelynek gaz­dag lelete — aranygömbös fülbevalók,- ezüst karpere- cek és csatok, gyöngyök — előkelő származást sejtet­nek. Az igazi meglepetést azon­ban a közelében talált má­sik, ugyancsak avar sír je­lentette. Ebben, az elteme­tett férfi harcos felett egy zsugorított formában fekvő — feltehetően fiatal — nő csontvázát találták, aki esetleg emberáldozatként is kerülhetett a sírba. Ennek kiderítése azonban rendkívül gondos, aprólékos munkát igényel a régészek­től, de ha beigazolódik a feltevés, egyedülálló lelet lesz a Kárpát-medencében. A régészetileg több korsza­kot magában foglaló dom­bon ez ideig több mint száz feltárt sír leletanyagából az év őszén kiállítást rendez­nek Kecskeméten. A képen: Horváth Attila régész (bal óldalt) munka közben (MTI fotó: Karáth Imre felvétele — KS) Egy hét...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents