Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-10 / 135. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. június 10., vasárnap MINDENNAPI NYELVÜNK Gyakran és gátlás­talanul...! A címbeli közlés így vá­lik teljessé és egyértelművé: Folyóirataink és hírlapjaink hasábjain valóban gyakran és valóban gátlástalanul sza­porodnak el a feleslegesen szerephez juttatott idegen szavak. Olyan szövegrészie­tekbe is betolakodnak, ame­lyek nem a szakemberek számára fogalmazódtak meg, hanem a szélesebb körű ol­vasók tájékoztatását lennének hívatva szolgálni. Ezt példázza példatárunk is. A hazánkban megrende­zendő fogathajtó VB prog­ramjáról szóló közlésben ol­vashattuk ezt a szövegrész­letet: „A Nemzetközi Lovas Szövetség hozzájárulásával az angol Wellcome Founda­tion Ltd. cég a világ egyik legnagyobb gyógyszeripari vállalata a VB szponzora, ezért neve a világbajnokság emblémáján is szerepel” (Népújság, 1984. máj. 8.). A latin sponsor (szponzor) szó feleslegesen jutott nyelvi szerephez. Magyar megfele­lői, a kezes, a jótálló, a sza- vatos, szavatoló, a kötele­zettséget vállaló jól helyet­tesíthették volna. A sajtó nyelvében ijesztő mértékben elszaporodnak azok a közlemények is, ame­lyekben a kommersz idegen szó szinte kulcsszerephez jut: „A mérleg egyre inkább a szuperkommersz (?) — és nem az igényes — szórakoz­tató filmek javára billen” (Magyar Nemzet, 1984. febr. 23.). — „Az elmúlt évtize­dekben a gyárilag készített kommersz kályhákat a se­gédmunkások berhelték ösz- sze” (Élet és Irodalom, 1984. febr. 24.). „Tíz percig úgy rémlett, hogy a múlt heti kétrészes tévéfilm jól meg­csinált, izgalmas, kommersz tévédráma" (Élet és Iroda­lom, 1994. máj. 20.) — „A Bitugél kommersz építő­anyaggá válhat” (Nők Lap­ja, 1984. máj. 20.). Magyar megfelelőinek tág jelentéskö­re és egyértelműbb haszná­lati értéke is csábít arra, hogy ebből a rokon értelmű kifejezéssorból érdemes vá­logatnunk: nagy tömegben gyártott, közepes minőségű áru csak az anyagi sikert tekintő alkotás, mű; az üz­leti szempontokat előtérbe helyező, a kereskedelmi ér­dekek szolgálatába állító mi­nőség stb. Bár az alábbi szövegössze­függésben az idegen szavak­nak van sajátos hangulata, jelentésárnyalata és környe­zetfestő szerepe, ennyire hal­mozva mégsem nyújtanak teljes értékű tájékoztatást: „A virtigli nyárspolgárok- nak, a joviális bürokraták­nak, a konfliktusok elleple- zőinek van igazuk” • (Kritika. 1983. 6. sz. 29. 1.). A magyar megfelelők ezt a szerepet jobban teljesíthetik: (virtig­li: tősgyökeres, valódi, iga­zi; joviális: jókedélyü, nyá­jas, barátságos; bürokrata: szűk látókörű, merev, kicsi­nyes, szőrszálhasogató hiva­talnok; konfliktus: nézetel­térés, összeütközés. A folya­matos olvasás és szövegér­telmezés érdeke is azt kí­vánja: bánjunk csínján az idegen szavakkal. dr. Bakos József Filmsiker A szórakoztató, kaland-, illetve bűnügyi történetek nyerték el leginkább a kö­zönség tetszését tavaly a fő­városban a bemutatott több tucatnyi film közül. Az 1983- ban moziba került magvar filmek közül Szálkái Sándor „Elcserélt szerelem” című vígjátéka volt a leglátoga­tottabb, nyolcszáz alkalom­mal vetítették, s mintegy száznegyvenezren tekintették meg. Al Shaw nem tud veszíteni Olyan tájékról érkezett a film, amelyről ritkán ka­punk híradást: Űj-Z éland nem tartozik a mozgókép nagyhatalmai közé. Annál nagyobb izgalommal várja az ember az ilyen alkotást, kíváncsi arra: tud-e valami­lyen új ízt, friss látásmódot hozni az ismeretlen világból. A Roncspálota című mű történetében nem túl erede­ti, ilyen féltékenységi drá­mát láthattunk. Annál érde­kesebb az ábrázolásmód. A rendező, Roger Donaldson határozottan és markánsan vezeti a sztori szállait, jel­legzetes arcokat talált, amelyek annak ellenére hitelesek számunkra, hogy hozzászoktunk már az is­merős sztárok szerepelteté­séhez. Elég ha meglátjuk a vásznon Monica Vitti, vagy Donald Shutterland jelleg­zetes vonásait, máris tud­juk, hányadán állunk. Ilyen szempontból nehezebb dol­ga van egy először látott színésznek: el kell fogadtat­nia magát. Az új-zélandi film erénye, hogy egy percig sem hagy­ja lankadni figyelmünket, s nagyon is valóságossá vará­zsolja a helyszíneket és az embereket. Nem magyaráz sokat, nem keres jelképet a roncstelep lerobbant autói­ban, nem formál a főhősnő­ből feminista szimbólumot, egy mai Nórát, Ibsen után szabadon. Pedig nagy volt a kísértés, hiszen egy ilyen kocsilerakat kifejezhetné a mai kor ellentmondásossá­gát, sok „mélyebb értelmet” lehetett volna beletuszkolni. Az alkotók ügyesen kikerül­ték a veszélyeket, nem tet­ték szájbarágóssá a tanul­ságot, 1 A főszereplő, Al Shaw nem akármilyen fából fa­ragott ember. Minden hely­zetből győztesen akar kike­Szikszaj Károly illusztráció­ja Kemény Dezső: Udvari manó A ház, amelyben lakom, ez a behemót, ronda, há­rom emelettel és huszonkét lépcsőházzal bíró szocreál monstrum tágas, jó futball- pályányi udvart fog körül. Az udvar közepén — bölcs helykihasználással — óvoda­épület áll; ezt kicsiny kert rülni, s mint kiderül, képes­ségei is megvannak hozzá. Nem válik első pillanatban rokonszenvessé, mivel tele van kellemetlen tulajdonsá­gokkal is. Féltékenysége, az isten háta mögötti roncste­lephez való értelmetlen von­zódása ellenszenvessé is te­hetné. De amikor ez a bru­talitásában is gyöngéd, erő­szakosan is emberi figura bebizonyítja, hogy mit ér, azonnal a pártjára állít minden szemlélőt. Ahogy föllázad az őt elhagyó nő önfejűsége ellen, ahogy szembeszáll az igazság lát­szatával, belopta magát a szívünkbe. Sajnos elég ritkán látunk olyan alkotást, ahol nincs „lejátszva a meccs”, hanem menet közben is változik, alakul a szereplők egymás­hoz való viszonya. feltárul valami abból, hogy többfé­le nézőpont, többféle „igaz­ság” is létezhet. Mert min­denkinek meglehetnek a saját szempontjai, érdekei: kérdés az, mennyire tudja meggyőzni ellenfeleit, vagy a világot, esetleg saját ma­gát arról, hogy az ő „adu­ja”, az ő szemlélete a leghi­telesebb. Hogy Al Shawnak végül is sikerül, azt annak kö­szönheti, hogy nemcsak in­dulatai és féktelen érzelmei vannak, hanem humora és magához való esze is. Ha jobban belegondolunk, Al Shaw győzelme pireuszi, mert ezek után sem várhat valami fényes jövő rá. Ha képzeletben folytatjuk a sztorit, aligha úszhatja meg börtön nélkül. Ettől függet­lenül szemünkben ő diadal­maskodott: roncsaiból ösz- szehozta a legjobb verseny­autót, s feleségét is el tudta téríteni szemellenzős útjá­ról. Gábor László ' keríti, s a vaskerítésen kí­vül gyep, homokozó, há­rom hinta meg egy libikóka a gyerekeknek. Néhány au­tó is parkol itt-ott, de nem sok, hely tehát van bőven. A ház belső falánál, az ud­vart szegélyezve egylépés- nyi széles, aszfaltjárda fut körbe, híven követve az épület ki- és beszögellése- it; némely pinceablaknál, amelyet bunkerablakká ké­peztek ki, már két és fél évtideze, minden eshetőség­re felkészülve — quod Dens avertatl (Amitől isten mentsen!) —, nos tehát: némely pinceablaknál lép- csőnyi zökkenő van a jár­dán, hogy a súlyos be­tonablak kinyitható legyen. Ezen a járdán sétál a manó. Az udvari. Nem császári és királyi udvari, csak egyszerűen udvari. Alacsony, görbült, vé­konyka figura ez a manó; lábán csizma, belegyűrve egy bordó tréningnadrág, felette rövid posztózeke, és legfelül egy hatalmas bá­ránybőr kucsma; a képet két, fakéreg színű, kesz- tyűtlen kéz, s a jobb kéz­ben egy göcsörtös bot te­szi teljessé. Az emberke ar­ca olyan vékony és kicsi, hogy észre sem venni a nagy kucsma alatt: két ke­ze, a koppanó bot és a fá­radhatatlanul mozgó két csizmás láb benne a fontos. Így sétál a manó. De hogyan is? Többnyire csak az udva­ron — hiszen ezért udvari —, és csakis a tört vonalú aszfaltjárdán. Lehet, hogy A bemutatkozás után — ez szinte törvényszerű — ne­hezen oldódik a tartózko­dás, lassan sorjázik a dis­kurzus. Egészen addig, amíg ki nem derül, hogy nemcsak földiék vagyunk, hanem va­laha egy időben jártunk az akkor jó nevű szarvasi gim­náziumiba, abba az alma mater,ba, amelyre áz évti­zedek múlásával egyre töb­bet gondolunk. Azonos hullámhosszra rendel közös szakmánk, hi­vatásunk. a katedra iránti elkötelezettség. Hangütésként erre a fia­talkori fogantatású vágyra, vonzalomra utal. — A családban többen választották ezt a pályát, s nemegyszer ecsetelték előt­tem semmi mással nem pó­tolható varázsát. Ilyen él­mények sugallatára jelent­keztem a szegedi tanárképző főiskolára. Első nekifutásra nem lett enyém a belépő, de a dédelgetett tervről nem mondtam le. Úgy döntöttem, ha kerülő úton is. de csak elérem a kitűzött célt. Emi­att lettem képesítés nélküli nevelő. Ráadásul az otthon­tól, a megszokott környezet­től is messze vetődtem. Leg­idősebb bátyám a Hevesi Körzeti Általános Iskoláiban tanított, ő javasolta. hogy jöjjek erre a vidékre. Ennek éppen negyedszázada, ám az egykori lépést ma épp úgy igenlem. mint valaha. Boconádon próbált szeren­csét, s annyira megkedvel­te ezt a települést, ezt a testületet, hogy a jövőben sem szándékozik máshová menni. Érveket említ, ténye­ket állít hadrendbe, nem­csak meggyőzően, hanem ér­zelmek által színezetten is. — Itt találkoztam férjem­mel, Kertai Lászlóval, aki magyar—ének szakos tanár­ként már előttem is ebben a falúban munkálkodott. A kiegyensúlyozott családi hát­tér is hozzájárult ahhoz, hogy levelezésként megsze­rezzem az orosz szakos dip­lomát. örültem ennek, hi­szen ezután már a szüksé­ges „jogosítvány” birtoká­ban láthattam el — nyil­vánvalóan magasabb szin­ten — mindennapi teendői­met. A gyerekek körében folyvást felvillanyozódtam, ők nyújtották azt a többletet, amely értelemmel színezte hétköznapjaimat. A szülők­kel nagyon hamar szót ér­tettem. s olyan kapcsolat formálódott közöttünk, amely egyértelműen fiaik, lányaik javát szolgálta. Jó néhány olyan is akadt köztük, akik­kel már elemistaként fog­lalkoztam. Szinte észrevét­lenül kerültem abba a kö­zegbe, amelytől már nem tudnék elszakadni. Sokfelé megfordultam, jártam jóval szebb helyeken is, de ezt a pluszt egyetlen település, város se nyújtaná nekem. 1979 szeptembere sajátos fordulót hozott számára: ek­kor kérték meg arra, hogy legyen napközis nevelő. Ettől az elfoglaltságtól a legtöbben riadoznak, s kü­lönböző ürügyekre hivatkoz­va szinte menekülnek tőle. Azt mondják; ez csak diák- megőrző. olyan időtöltés, af­féle pénzkereset, amelynek semmi köze nincs a vérbeli alkotómunkához. Úgy vélem, ő se lesz ki­vétel. de kellemesen csaló­dom, mert szinte rendhagyó- an fogalmaz. — Mindjárt fantáziát lát­tam ebben a megbízatásban, kizárólag azért, mert szakí­tottam az előítéletekkel, -s rögvest felfedeztem a benne rejlő, a kiaknázandó nagy­szerű lehetőségeket. Ennyi esztendő múltán határozot­tan állíthatom, hogy ez is vérbeli pedagógusposzt, ame­lyen csak a közömbösök, az érdektelenek téblábolnak, unatkoznak, az egyre-másra bizonyítani vágyók azonban elemükben érezhetik magú - kát. Tetszik a sokrétűség, az, hogy végre szabad kezet ka­pok az előírások valóra vál­tására. Naponta háromne­gyed 12-től délután öt órá­ig vagyok szolgálatban, az alsó tagozatosok első és har­madik osztályos csoportjával. A program játékkal, levegő­zéssel, hasznos kikapcsoló­dást jelentő sétával indul, majd következik a — szak­szerű kifejezéssel élve — védett idő, az érdemi ta­nulás szakasza. A fél négy­től rajtoló ellenőrzés so­rán derül ki, hogy ki, mi­ként boldogult. Ha gondok­ra bukkanok, amennyiben hiányosságokat észlelek, ak­kor segít a differenciált tö­rődés, a személyenkénti kor­rekció. Ez az esetek zömé­ben hatásos gyógyír, s hosz- szú távon mindig orvosolja a bajokat. A kötöttséget — amolyan záróakkordként — általában zenehallgatás, dia- film-vetítés oldja fel, amely — kellő adagolásban — nemcsak frissít, hanem az ismereteket is gyarapítja. Katedrán álló kollégáit emlegetem, mintegy provo­kálva az önkéntelen össze­hasonlítást. ö azonban nem veszi a lapot. — Itt is akad annyi si­kerélmény, mint délelőtt egyes osztályokban Külö­nösképp akkor, ha töretlen az összhang az ott munkál­kodó kartársakkal. Ebben az esetben közösen értéke­lünk, s együtt szabjuk meg a kicsikre méretezett fel­adatokat. Megnyerő számvetés, an­nál is inkább, mert magvas eredmények fémjelzik. Még­hozzá negyedszázada ... Pécsi István tériszonya van a manónak, mint Kipling délszaki pat­kányának, Csucsundrának, aki sohasem mer elrugasz­kodni a ház falától, és csak végveszedelemben vág át az udvaron — nem tudom, le­het —, de talán leánya, az egyik házbéli asszony, aki néhány éve hozatta fel ma­gához apját valahonnét a Nyírségből, talán ő paran­csolta meg az öregnek, hogy maradjon a biztonsá­gos házfal mellett, ne ke­veredjék az udvar közepén focizó, idétlenkedő kama­szok, a padokon ferbli^ő férfiak közé; meg ne csúsz- szék az autók körül terjen­gő olaj tócsákban — nem tu­dom, lehet. De tény, hogy az öreg manó, úgy cirkulál a házfal mentén körbe-kör- be, mint az athéni peripa- tetikus iskola tagjai tették volt a Lükeion-ligetben, mesterüket, a bölcs Arisz­totelészt hallgatva; vagy ahogyan a mikroszkóp alatt vagy természetfilmekben láthatóak az óriásira kina­gyított sejtek, s bennük a sejtfalak mentén cirkuláló nem-is-tudom-hogyan-hív- ják részecskék. Így sétál a manó. Meghatározott időprog­ram szerint, s a térprogra­mot is ugyanilyen szigorú­an betartva. Reggel 8 és 10 között, délelőtt 11 és 12 kö­zött, majd délután’ 2 és 4, végül 5 és 6 között. Télen- nyáron, ha süt, ha fúj, ha esik: 2 órát. 1 órát, újra 2 órát. s megint 1 órát. Már maga ez az időelosztás is rendszerességre utal. S ha ezt a négy számot egymás után írom így: 2121, akkor a hármas számrendszerben ez 70-et jelent (matemati­kai indíttatású olvasóimat kérem, korrigálják, ha té­vedtem volna a számvetés­ben), s csakugyan ránézés­re is 70 éves a manó. S hogy miért a hármas szám- rendszerre volt szükség ? Nos, azért, mert a manó­nak három unokája van, s különben is három a ma­gyar igazság. Hát ennyit a manó számmisztikájáról. De egyébként is misztikus figura a mi udvari ma­nónk. Soha nem áll meg be­szélgetni senkivel, csak ró­ja az utat, mintha maga óz, vagy Holle anyó, eset­leg a Nagy Kombinátor ri- ■ tuális parancsát teljesítené, s jár mindig egyforma, szinte hierartikus mozgás­sal. Ha valaki szembejön vele, félreáll, utat enged, megemeli a kucsmáját, és a napszaknak megfelelően jó reggelt, jó napot, jó estét kíván, mindig egyazon han­gon, mintha egy kiborg vég­telenített hangszalagjáról jöhne. S nem néz rá sen­kire,- nem fordul meg senki után. Olykor, nagy ritkán az utcára is kimerészkedik a manó, a ház oldalát meg­bontó nagy kapubehajtón kikanyarodik — valami vi­lágjárási vágy ösztökélheti erre —, de nem sokáig tart a rendhagyás: a következő körben újra vágányra áll a két csizsmás láb meg a gör­csös bot, s folytatódik min­den úgy, ahogyan az szo­kásos. Vajon mi járhat a manó fejében örökös körsétái ide­jén? Lehet, hogy csak gé­piesen mozgó lába, koppa­nó botja viszi körbe-körbe, és ahogyan az öreg halász oroszlánokról álmodott, úgy álmodja vissza gyaloglás közben a kis nyírségi házat, az udvart, a parányi major­ságot; talán lova, tehene is volt, azokra emlékezik, ta­lán az is eszébe jut, ho­gyan is volt az ostoros- gyerek korában, lehet, hogy egy féltékeny bicskázás emléke is felmerül néha, vagy a front pokla, talán egy régi leányarc is elleb- ben a szeme mélyén, amely most az aszfaltjárdát nézi, hogy két, szorgosan mozgó lába meg ne botoljék. Hogy agya jár-e, nem tudom. De a két lába, meg a botja jár. Ugyan mi mást is csi­nálna a szűk, városi lakás­ban? Nem tudom a nevét — a leánya így szólítja; „apja*’ —, s mind a mai napig nem sikerült kitanulnom körsétájának koreográfiá­ját, mert van úgy, hogy az óramutató járásával ellen­tétes irányban indul neki, s ha elég időt ad még sor­sa, végtelen számú variá­cióra nyílik lehetősége a napi kétszer egy és kétszer két órányi séta, és a séta iránya kombinálásból. Min­denesetre tizehöt-húsz ki­lométert is megtesz egy nap, s ha adatik neki még hat év, annyi séta lesz már a lábában, mintha körbejárta volna az egyenlítőt. Ennyit tudok róla, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy megszeressem, s hogy szeressem a mi udvari ma­nónkat. Ha egyszer eltűnik, hiá­nyozni fog. ARCOK A KATEDRÁRÓL fl napközis nevelő

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents