Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-09 / 134. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,i»84.június9.,szómba. A világsorskérdésről Beszélgetés Juhász Ferenccel Juhász Ferenc portréja New York-palota a budapesti Lenin körúton. Földszintjén. a Nyugathoz tartozó írók — ma Hungária néven ismert — egykori kávéháza. Legtetején az épületnek — lehet, hogy jelkép e karnyújtásnyi távolság — az Üj Írás szerkesztősége. Itt találkozom a főszerkesztővel, Juhász Ferenccel, szobájába invitál. Alig van köröttem tér a mindössze háromlépésnyi széles szobában. A fotelek mellett csak egy íróasztal, meg egy folyóiratokkal telepakolt könyvesszekrény fér el. Tér és eszköz annyi, ami a munkához éppen elég. Tekintélyt rangot itt bútor meg szőnyeg nem kölcsönöz. Nem is kell. Juhász Ferencnek van rangja, neve anélkül is. Percnyi hallgatás-burokba zárva ülök mellette. A magnóval babrálok, úgy hiszem, a csupa-jelzős versek költőjét csak így lehet majd pontosan visszaadni. Kávéval kínál. Cigarettára gyújt, nagyot szív belőle. Fáradtnak tűnik. A mesterekről, a régi barátságokról faggatom. Felidézi találkozását a költészettel, a La Fontaine-tár- saságot, az első befogadó közösséget a Central kávéházból. s mondja a nagyokat — Kassákot, Hatványt, Nagy Lajost, másokat — akik őt, az akkor még 18—19 évest magukhoz ölelték. Vállalt mestereit — az irodalomtörténészek nyomán — már én hozom szóba. Arany Jánost, Petőfit, József Attilát és Illyés Gyulát. Arany nevének hallatán úgy buggyan elő belőle a szó — „mérhetetlenül szeretem, mérhetetlenül, nem kevésbé, mint Petőfit, vagy mást, de mérhetetlenül szeretem, mérhe- hogy érzem, ez a rajongás úgy vésődött sejtjeibe, ahogy tízezer évekkel ezelőtt a tengeri kagyló képeződött bele a megkövesedett-megszene- sedett múltba. Illyés az más. több volt, mint mester! — A Nagy Lászlót kivéve — mert vele testvéri viszonyom volt, tehát az egészen más dolog volt, hisz együtt nőttünk fel, egy lakásban laktunk — ember még úgy nem hiányzott nekem, mint halála óta Illyés Gyula. Mérhetetlenül' hiányzik. Hiányzik az emberi figyelme, emberi eleganciája, kedvessége, a papai — nem tudom másként mondani, igen. papai — csipkelődése, meg visszacsipkelődése. Nagyon hiányzik, mérhetetlenül. Sokszor vagyok úgy, hogy nyúlok a telefon után, hogy felhívjam. — Mit jelent hiánya a magyar költészetben? — Hogy most mi van nélküle? Hát nélküle csak az van, mint ami minden nélkül. Mert mi történt, amikor a Vörösmarty meghalt, vagy amikor az Arany János meghalt? A tovább- élőknek kell folytatni a náunkát. Most is, többek közt annak szellemében is, ahogy az Illyés Gyula csinálta. Költészetének, tartásának lényegét kell megragadni. A modernségét például, azt, hogy ő nem azzal volt modern költő pusztán, hogy a modernizmus különböző vonásai költészetében fellelhetők. Azzal volt modem, hogy Párizsból hazajövet a feudális Magyarországnak azt a legalsó rétegét fedezte fel, amelyik ott élt ennek az akkori országnak az alján. Meglátta a feudális Magyar- országot, amelyik már halott volt, és mégis élt még hosszú ideig. Elhatározta, hogy megénekli ezt az országot, és az alján élő népet. Ekkor születtek meg remekművei, a Három öreg, a Puszták népe, a Hősökről beszélek, az Ifjúság, és a gyönyörű lírai versek. Az ő modernsége, és az ő lírai forradalma tehát az volt, hogy fölfedezte ezt az országot, és ennek az országnak a szíve mellé állt vallomást tenni és kérni, sőt követelni azt. hogy ez változzon meg. — Illyés nagysága, meg európaisága okán kérdem — mert hát keveset tud róla is a világ — nem vagyunk-e kicsik, elszigetelt nép és nyelv, melynek bezáró burkát nehéz áttörni? — De, nagyon. Ez komisz, keserű tapasztalat, tudjuk mindannyian és nagyon. Azt szoktam mondani: a nyelvünk olyan, mint egy gyönyörű börtön, amelybe be vagyunk zárivá, olyanig -mint egy gyémántsír, amibe be vagyunk temetve. Alig lehet belőle kikapaszkodni. Aztán vannak itt rejtélyek is, hogy például egy nyelvben megteremtett szellemi produktum mikor válik a világ számára érdekessé? Talán akkor, ha egy másik nyelvnek az irodalma, vagy akár egy másik ország, ugyanolyan történelmi vagy szellemi szituációba kerül mint mi. Sajnos tény, hogy borzasztóan kevés a világon a magyarból fordítás. Ha pedig megjelenik valami, általában furcsa csönd veszi körül, amelynek nem a mű minősége az oka. Egy különös csönd-burokban van ez az egész magyar nyelvünk és a magyar irodalom. Nagyon nehéz elviselni! Az ajtón át írógép kopogása, telefonok csörgése, a szerkesztőségek megszokott zaja szűrődik be. Készül az Űj Írás egyik következő száma. Magyar sorskérdés — mondom félhangosan, szinte magamnak. — Én azt hiszem, hogy világ-sorskérdés van! Ez most a fönnmaradás vagy nem-fönnmaradás sorskérdése. Ezen belül a nemzetnek vannak sorskérdései. Magyarországnak éppen a különös történelme folyamán történetileg adottak, meg történetileg hozottak. Most amit tehet az ember, író meg író, költő meg más, hogy tűnődik ezeknek a sorskérdéseknek a megoldási módján, vagy megoldási lehetőségén. Van itt egy csomó olyan kérdés, amely bele van szőve a világ történetébe. Közép-Európa történetébe, és amelynek én csak valami közös megoldási lehetőségét látom józanul. Hát mik ezek? A H. világháború értelmezése, a koalíció esztendeinek, a Rákosi- korszaknak és a koncepciós pereknek az értelmezése, a határainkon kívül élő nagyon nagy számú magyarság kérdése, 56 értelmezése, aztán, hogy volt-e magyar ellenállás a második világháború alatt vagy sem, reális volt-e a kiugrási kísérlet, hogy volt ez, mint volt ez? Erről rengeteg dolog szól, kimondva, kimondatlanul, filmeken és másutt. Ismétlem. ezeknek nem látom megoldhatóságát egyszemé- lyileg, kizárólag a mi részünkről, mert egy szövedéknek a részei vagyunk. Ezért nem hiszem, hogy ha reálisan tudomásul vesszük, hogy ezek a problémák vannak és élnek, akkor kevesebbet teszünk, mint hogy ha csak kiabálunk vagy hangoskodunk. A kiabálástól mi fog változni? Semmi. A baj az, hogy ha a maga sokszor nem is olyan édes realitásaiban veszi, meg értelmezi az ember ezeket a dolgokat, akkor nem azt mondják, hogy józanul jár a feje, ha- jl nem azt hiszik, hogy önvédő módon belenyugszik a dolgokba. — Két éve azt nyilatkozta: „József Attilával tartok, a szocializmushoz vagyok hűséges". Miben gyökerezik ez a költői programban is vállalt hitvallás? — Egyszer azt írtam, hogy hiszek a szocializmusban. Ezt kérdések tömegének föl- tolulása, és a múltam mondatta velem. Bennem az eredendő hi.t, amely kora ifjúságomtól, vagy késő gyerek- ségemtől kezdve alakult ki, épült ki, és amely — bátran merem mondani — éltet a mai napig. Ezt a hitet nem a mai tudati fokon, de tudatosan hozta létre, 1 táplálta bennem származásom, táplálta az, hogy honnan jöttem, táplálta az, hogy hogyan nevelkedtem, táplálta sok minden, már a gyermekkoromban. Az is táplálta, hogy láttam, felismertem, Magyarország történetében annak a struktúrának, amely struktúrában én még a gyermekkoromat és a kamaszkorom jó részét töltöttem, meg kell változnia, össze kell törnie, és helyette egy másik szerkezetet kell létrehozni. Ez jelentette a hatalmi viszonyok megváltoztatását, de jelentette például új birtokviszonyok létrehozását is. Hát ezeket nem tudta megváltoztatni az ember szívében semmi, még az sem, hogy katasztrófát előidéző politikusok is voltak ennek a 35 évnek a történetében. Ez legfeljebb nagyon keserűvé tette az embernek a gyakorlati, és sokszor a szellemi életét is. Én hiszek abban, hogy ennek az új struktúrának a létrejötte szükségszerű volt, történelmileg szükségszerű. Hiszek abban, hogy ezt visz- szacsinálni nem szabad, nem lehelt, még hogyha a létét, vagy létjogosultságát különböző okok miatt különböző csoportok itt meg másutt részlegesen, vagy törmelékesen kétségbe is vonják. Erre még az sem lehet ok, hogy naponta problémákat hordoz magában, meg újratermeld azokat. Legföljebb az ember fiatal korában, vagy kamaszként áhítatosán naiv volt, és azt gondolta, hogy minden olyan rendesen fog történni, minden olyan szépen fog történni, hogy aki többet dolgozik, az többet keres, meg a szabadságnak ilyen és ilyen kategóriáit építette ki a szívében. Hogy ez nem úgy történt, az más kérdés, de ez az én életemen, az én felfogásomon semmit sem változtat. A magnót kikapcsolom. Menni készülök. Kezet fogunk. Lenn a Lenin körúton megcsap a felélénkült forgalom zaja. Magyarország most indul haza a munkából. Árpást Zoltán önarckép Kelet és Nyugat közt hidat akart építeni Vajda Lajos művészete Vajda Lajosnak, a modem magyar festészet avant- garde iránya legnagyobb egyéniségének a végzet mindössze 33 évet adott. 1908. augusztus 6-án született Zalaegerszegen. Egész életét szinte katasztrofális nyomor kísérte. Apja még az első világháború idején Szerbiába költözött, ahol a gyermek a számára később oly nagy jelentőségű ikon- művészettel ismerkedett meg. Később a család Szent. endrén talált megélhetésre. A Duna menti kisváros volt kevés megszakítással Vajda életének háttere, ő lett a szentendrei iskola legnagyobb hatású, máig kisugárzó mestere, aki a fasizmus, a fajgyűlölet egyre vadabb tombolása közepette tudatosan hirdette a népek közötti összefogást, hidat akart építeni Kelet és Nyugat művé. szete között. A Képzőművészeti FőiskoBBBHBIBBHHHHHHnSBMHHI ián Csók István növendéke volt. A konstruktivizmussal Kassák Lajos Munkakörében ismerkedett meg Alapvető művészeti élménye 1930—34 közötti párizsi tartózkodása volt. ahol a kor szinte minden művészeti törekvésével (megismerkedett Először az orosz filmművészet hatására fotómontázsokat készített szürrealista felhanggal. A montázstechnikát haláláig alkalmazta, de saját mondanivalójának megfelelően teljesen átalakította. Budapestre hazatérve a dolgok alapformáit kutatta: „valami új témakört keresek. építek ki magamban, a dolgoknak titkos, elvont lényegét akarom kibontani. De mindig a konkrétból, a Csikorogva megállt egy taxi. Az utas előrebukott az ülésről, és fejét beverte a szélvédő üvegbe. A sofőr későn vette észre, hogy az útitest közepén áll valaki, s a mankójával integet. Mialatt a gumik fültépően nyüszítettek, a taxis úgy érezte, menthetetlenül elgázolja a mankóst. Ám, az aszfalt száraz volt; az abroncsok jónak bizonyultak. A mankós férfi macskaügyességgel félreugirott, és elnyelte a sötétség. A fényszórók sugárnyalábja csak á szürke, gödrös utat mutatta. A taxis kábán meredt maga elé, s finom remegés járta át. Aztán az árokparton lassan felderengett a rnan- kós alakja. Beszólt a vezetőnek: — Vigyél el a Mirtusz utcába! — Nem esett baja? — Viccelsz, apukám?! így szoktam taxit fogni. — Nem félti az életét? — Inkább ti féltsétek! Sose akartok, felvenni. Rohadt alakok vagytok mindnyájan. Látszott, hogy alaposan felöntött a garatra. De a sofőr megsajnálta. Mankóval nagyon messze még a Mirtusz utca. Megkérdezte utasát, a kótyagos fiatalembert, aki állítólag elhunyt édesanyját siratta: — Nem sérült meg? — Kicsit fáj a fejem. De annak már mindegy. Mindig fáj. — Vigyem orvoshoz? — Isten őrizz! Máskor is beverték már. Csupa lyuk a fejem. — Felvehetem ezt a szerencsétlent? — Felőlem... Időközben a mankós beszállt a hátsó ülésre. Kényelmesen elterpeszkedett, és rárivallt a taxisra: — Igyekezz, apukám! Nem szeretem az ilyen gizda alakokat. — Előbb ezt az urat kéne hazavinni. — Ne okoskodj, mert könnyen kaphatsz egy frászt. Tudod, hogy szoktam a sofőröket hátulról leütni? — Ne, ne! Oda visszük, ahová akarja — sápítozott az elől ülő. Néhány sarokkal arrébb, a Kakas vendéglőnél a mankós megálljt parancsolt. — Ti is bejöttök — mondta. — A vendégeim vagytok. — Nem lehet — szabadkozott a sofőr. — Szétverem a kocsidat. Mindhárman betértek a kocsmába, s leültek az ajtó mélietti asztalhoz. Az abroszok tiszták voltak, a vendégek csendesen iszogattak. Jó helynek látszott. — Itt vagy, Laci? — mondta a felszolgáló. — Itt. — Nem láttalak még ezekkel a ... — Mankó. Mondd csak ki. Mankónak hívják. — Mit hozzak? — Három cseresznyét. — Én jaffát kérek —szólt közbe a sofőr. — Ne ugass! — fönmedt rá a rokkant. A pincér kacsintott: víz lesz a pálinkás pohárban. — Mire visszajövök, itt legyen! A mankós felállt az asztaltól. Ügy, hogy előbb rátenyerelt az asztallapra, combnyi vastagságú karjára nehézkedett; óvatosan, lassan felhúzta altestét az asztal szintjéig, majd hirtelen mozdulattal átlendült kézenállásba. Fejét felszegte, mint az artisták. Hamar arcába szökött a vér. Jobb lába a lámpa irányába mutatott. Combtőnél metszett bal végtagjára rácsúszott a biztosítótűvel összecsomózott nadrágszár, s elővillant a még vöröses, heges csonk. Gyorsan, ügyesen visszaereszkedett a székre. Felkapta mankóit, és elindult a mellékhelyiség felé. — Jó vagyok? — fordult vissza büszkén. — Jó vagy, Laci! — kiabálták többen. Valaki tapsolt is. — Laci a régi — mondta ő, a rokkant. A felszolgáló hozta az italokat. A taxishoz hajolt: — Ismeri? — Most vettem fel. Egy- . szerűen elém ugrott. — Vigyázzan a Lacival! ennyi? A sofőr felhajtotta a jaffát, és a másik utasához fordult: — Mehetünk? — Én maradok. Nekem már mindegy. — Jobb lenne, ha hazamenne. — Dehogy. Itt legalább társaságban vagyok. — A taxiórában pedig egy százas. Legalább. A fiú odaadott egy százast. A sofőr kinézett a félig nyitott ajtón át a sötétségbe. Kocsija ott állt épségben a bejáratnál, visszaverődött róla a vendéglő neon- reklámjának kékes fénye Eközben odasettenkedett a taxishoz egy loboncos kamasz. — Maga taxis? — Az. — Vigyázzon Lacival! Megmondom őszintén, oké? Régen bokszoló volt, mindenkit megvert. Most is verekedés, mindenki fél tőle. — Ugyan már. Elég kirúgni alóla az egyik mankót. — Nem lehet. Engem is elkapott már. Szentendrei házak két
