Népújság, 1984. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1984-06-01 / 127. szám

4. NÉPÚJSÁG, 1984. június l.r péntek □ Aki technikai okokból lemondta darabjának bemutatóját, de a gálaesten mégis köszöntötte a gyöngyösieket: Galambos Erzsi (Fotó: Szántó György) Négy év telt el, mióta Gyöngyös először adott ott­hont az országos monodrá- masaemlének. Az ez évi talál­kozó különbözött az előzőtől, tükrözte színházi életünk változásait, s azt is, hogy ez a műfaj tért hódított magá­nak, nagykorúvá vált. Az első alkalommal kevés pro­dukciót láthattunk, s azokat is inkább azoktól, akik va­lamilyen oknál fogva a kü­lönböző irányzatokat olykor kritikátlanul elfogadó és di­vattá emelő művészvilágból kiszorultak, nem kaptak más megfelelő megméretési esélyt. Azóta a kép lényegesen vál­tozott: tucatnyi színház kép­viseletében jöttek el a mát- raalji városba színészek, s nem a „kiszorultak”, hanem szinte valamennyien egy-egy alkotóműhely tagjai, olykor fiatalok, akik sajátos meg­szólalási lehetőséget keres­nek. Hősies műfaj Van abban valami hősies, hogy valaki vállalkozik arra, hogy egy rangos irodalmi szöveggel kiáll a közönség elé, s másfél-két órán ke­resztül közvetlen kapcsola­tot alakít ki a nézőkkel. Nem a szerkesztett műsorokról van itt szó, hiszen ott a sze­replő kötetlenebbül viselked­het. A monodráma összeüt­közéseket jelenít meg. Bár­milyen különösen is hangzik: valaki egyedül vállalkozik konfliktus ábrázolására. Ez­zel az önkifejezés nagy le­hetőségét kínálja ez a mű­faj a művész számára, mert három-négy főszerepnek meg­felelő mondandót ad számá­ra, amit megfelelő érzelmi, gondolati töltéssel kell alá­támasztania. Egyúttal közművelődési kül­detést is betölt az egyedül a színpadra álló, mert azok­nak az élete, sorsa kínál jó „alapanyagot”, akik a nem­zet, az emberiség szempont­jából valamilyen jelentősét tettek. Így szólaltak meg a mostani szemlén is Platón, Bethlen Gábor, Széchenyi és mások gondolatai. Lehetősé­get teremt az eszköztelenség arra, hogy a színház olyan helyeken is megjelenjen, ahol egyébként Thália sohasem juthatna el: a községi mű­velődési házak szűkös szín­padain, diákszállókban, üze­mek kultúrtermeiben ala­kíthatja ki egy-egy színész az általa képviselt személyi­ség világát. Egy zsebkendő- nyi területen szólhat Mefina Mercouri görögségélményé­ről, Psyche csodálatos tün­dérvilágáról, vagy Dómján Edit tékozló emberségéről. Elszalasztott lehetőségek Hosszan lehetne elemezni, miért nem vált ez a siaem- le azzá, amivé válhatott volna. De sajnos, minden elemzés egyf elé mutatna: hiába erősödtek meg a vidé­ki színházi műhelyek, az igazi bizonyítási lehetőség még mindig a főváros. A gyöngyösi szervezők joggal hivatkozhatnak arra, amikor a rossz időpontmegválasztást hányjuk a szemükre: ök ha­marább tűzték május végé­re az összejövetel dátumát, mint ahogy az országos szín­házi találkozó budapesti ren­dezvényei időpontját megha­tározták. A reflektorfényből az egybeesés miatt ide nem sok jutott, a szakmai közön­ség, s az újságírók döntő ré­sze az utóbbi eseményt vá­lasztotta. Kérdés az, hogy, ha nem lett volna ez a kon- kurrencia, milyen lett vol­na az érdeklődés. Valamivel talán nagyobb, de félő, hogy akkor is hiány­zott volna az átütő erő. Mert még a megye közművelődé­si szakemberei közül is igen­igen kevesen szakítottak ar­ra időt, hogy megismerked­jenek a számukra műsorkí­nálatot jelentő szemleprog­rammal. Ezenkívül még a megjelent érdeklődők számá­ra sem szerveztek az egyes előadások után szakmai meg­beszéléseket, s hiányoztak a művész—közönség-találkozók is. Valaki úgy fogalmazott: inkább „koncentrált bemu­tatósorozat” volt ez, mint valódi szemle. Ha gyökeret ver A hiányérzet természete­sen, csak úgy keletkezhetett, hogy ez a találkozó megmu­tatta, milyen lehetőségei van­nak a monodrámának. Ehhez a gyöngyösi Mátra Művelő­dési Központ áldozatos mun­kája kellett. Jóval nehezebb helyzetük volt, mint egy színház szervezőinek: a kül­ső szemlélő az első pillanat­ban úgy is gondolhatná, hogy a népművelők erejüket meg­haladó vállalkozásba kezd­tek. Mégis, csak elismerés illetheti meg körültekintésü­ket és tevékenységüket: ki­rajzolódtak egy valóban or­szágos hatású, sőt nemzetkö­zileg is „jegyzett’*- fesztivál körvonalai, amivé kezdemé­nyezésük válhat. De még sok dologban ha­tározni kell. El kell dönte­ni a szemle védnökeinek — elsősorban a Művelődési Mi­nisztériumnak és a Magyar Színházi Intézetnek —, hogy b»-, vagy triennálé legyen-e ez az eseménysorozat, azaz két-, vagy háromévente ren­dezzék-e meg? Hívjanak-e határainkon kívüli művésze­A gálaműsor egyik szerep­lője: Gálffi László, Jászai- díjas művész két is a találkozóra? A hely­belieknek is el kellene gon­dolkodniuk azon, miként te­hetik még szervezettebbé, hasznosabbá az összejövetelt. Az általános vélemény volt a szakemberek körében, hogy a monodráma megbecsült műfaj, s a gyöngyösiek vál­lalkozása előrevivő lehet a művészeti ág számára. De, nemcsak szakmai haszna le­het annak, hogy gyökeret ver Gyöngyösön ez a for­ma. Megyénk színházi éle­te szegényes, így különös je­lentősége van annak, ha szű- kebb hazánk egyik váiosa ilyen rendszeres, országos találkozó színhelye. Nem ár­tana, ha ez a palánta való­ban jelentőségéhez mérten megterebélyesedne. Számos hasznos javaslat elhangzott a szemle résztve­vői részéről. Végezetül csak egyet idéznénk: a legjobb három-négy produkció fö­lött védnökséget vállalhatna egy-egy szerv, s a kimagasló bemutatókkal gazdagíthatná a megye és az ország kultu­rális kínálatát. Mert tanúi mindazok, akik láthatták az előadásokat, hogy ezek a színházi esték meg­érdemlik a figyelmet, s von­zásukkal talán sokakat rá­ébreszthetnének a kéznyúj- tásnyi távolságban lezajló, minden este más arcot mu­tató színpadi játék ízére. S a televízió papucsos, fürdőköpenyes „házimozit” kínáló, de szobafogságban tartó korszakában ez nem kis dolog. Gábor László Elismerés az emberségért Dr. Somos Lajos köszöntése A Magyar Pedagógiai Társaság, a Miskolci Akadé­miai Bizottság neveléstudományi munkabizottsága, a Ho Sí Minh Tanárképző Főiskola, valamint tanítvá­nyainak, tisztelőinek tábora június 2-án, szombaton délelőtt 10 órakor köszönti — az egri felsőoktatási intézmény első emeleti 6. számú előadójában — dr. Somos Lajos nyugalmazott főiskolai tanárt, a Magyar Pedagógiai Társaság Heves megyei Tagozatának elnö­két 80. születésnapja alkalmából. A bensőséges hangulatú ünnepségen — többek kö­zött — levetítik a nemzedékek nevelőjéről készített televíziós portréfilmet, amelyet a nagyközönség egy későbbi időpontban láthat a képernyőn. Június 4—június 13.: „Hatvani zenei napok ’84” A hagyományos „hatvani zenei napok” eseményeit most júniusban is megren­dezi a Vörösmarty Művelő­dési Központ és az Állami Zeneiskola. Az eiső koncert­re június 4-én este fél 7 órakor kerül sor a cukor­gyári művelődési ház nagy­termében, ahol a zeneiskola tanárainak hangversenyét rendezik meg a Hatvani Kamarazenekar közremű­ködésével. Az est műsorán Bartók, Sztravinszkij, De­bussy, Gluck, Schubert, Sarasaié, Bach, Haydn, Mo­zart, Vivaldi művei szere­pelnek, a zenekart pedig Pusker Imre vezényli. Június 13-án este 7 óra­kor az Ady Endre könyv­tárban az Egri Fúvósötös — Tamás Endréné, Miklovitz László, Szepesi György. Papp János, Takács János — ad koncertet, a bemuta­tásra kerülő művek alkotói pedig: Bach. Corelli, Mozart, Beethoven, Strauss és Far­kas Ferenc. A „hatvani ze­nei napok”-ra kedvezmé­nyes bérletet bocsátottak ki. amelyeket a művelődési közontban, illetve a zene­iskolában lehet előzetesen megváltani. DON QUIJOTE AZ ÜTTÖROHÁZBAN. Kedden este az egri Hámán Kató megyei Cttörőházban a Miskolci Nemzeti Szín­ház fiatal művészei bemutatták Gyurkó László: A búsképű lovag, Don Quijote de la Mancha szörnyűséges kalandjai és gyönyörű szép halála című játékát. Felvételünk a darab fő­szereplőiről készült, a címszereplő Gáspár Tibor, hűséges csatlósát Szirtes Gábor alakítja. A darabot még szombaton este játsszák (Fotó: Jármay György) *• 11/2. — Nem értem. .. — mered rájuk az igazgató. — Ma­guknak az agyukra ment a hőség? Nem képesek megkü­lönböztetni a tehenet az ökörtől? Műszaki ember va­gyok, nem állattenyésztő, de ennyit azért még a kisuj- jamból is kirázok. Nézze csak meg jobban! Mitől lennének azok ökrök? — Mitől? A sofőr arcán alig észrevehető mosoly sza­ladgál. — Hát sok mindentől, igazgató kartárs. Teszem azt például attól is, hogy nincsen ■tőgyük... — Tőgyük? Maga innen látja a tőgyüket? Irigylem a szemét! — Éppen az, hogy nem lá­tom — mondja a sofőr. — Ha látnám, úgy azt is lát­■ nám, hogy azok ott tehenek. — Maga most vitatkozni akar, Józsikám — bámul rá vörösre színeződött arccal az igazgató —, vagy komolyan azt hiszi rólam, hogy nem tudom megkülönböztetni ezt a két állatot?! Ha álmom­ból felriasztanak, akkor is tudom, hogy melyik mi! Néz­ze csak meg a formájukat, a hegyes szarvukat, és ahogy Toth-Móthé Miklós: Állattan tempósan csapkodják a le­gyeket a farkukkal... A tő- gyük ilyen messziről nem látszik! Az kizárt dolog! A maga szemébe talán messze- látót ültettek be? — Nem ültettek abba be­le semmit — mondja a so­főr —, csak éppen tudom, hogy a tehén az tehén, az ökör, meg ökör. Már ne is haragudjon, igazgató kartárs, de csak erről van itt szó. — Jó! Az igazgató inge­rülten szorongatja a ter­moszt, mintha igaza bizonyí­tásául a teát szeretné kifej­ni belőle. — Akkor most el­döntjük a vitát. Ha maga, Józsikám, ennyire csökönyös, én sem adom lejjebb. Szemével Pohánkát keresi, aki kicsit hátrább somfor­dáit a beszélgetés alatt. — Pohánka kartárs — int neki —, tegyen meg nekünk egy nagy szívességet, és menjen közelebb ahhoz a csordához. Állapítsa meg, hogy tehenek-e, vagy ökrök. — Igenis, Igazgató kar­társ. .. — mondja Pohánka, és sietve inai a csorda fe­lé. „Éreztem — gondolja közben —, hogy ez lesz a vége. Mi a fenének vitatkozott ez a sofőr? Ha a főnök szerint tehenek, akkor tehenek. Nem mindegy? Tovább mentünk volna, és elfelejtjük az egé­szet. De nem, neki ellenkez­nie kellett. Most aztán jól benne vagyok a pácban! Ha azt mondom, tehenek, a so­főr szemében válók nevetsé­gessé. Ha azt mondom, ök­rök, a főnököt hazudtolom meg, és aztán megnézhetem magam a továbbiakban...” Izzadton érkezik a csordá­hoz. Megáll, és kétségbe­esett keserűséggel bámulja az ökröket, mintha tőlük várná a megoldást, a csodát, hogy hirtelen átváltoznak te­henekké, vagy szétfolynak délibábbá, csak kimentsék ebből a megalázóan szoron­gató helyzetből. — Buuu! — bőg rá az egyik, és Pohánka úgy érzi, Zvoiszky Zita illusztrációja hogy ez az oktalan állat, látva tanácstalanságát, gú­nyolódik, vagy még inkább kineveti, „kibőgi” őt. — Na, mi az ábra... ? — kérdezi türelmetlen kíván­csisággal a főnök, amikor a beosztott már ismét ott áll előtte. — Mit állapított meg Pohánka kartárs? „Bikák — fut át Pohánka agyán —, azt kéne monda­nom, hogy bikák.” — Na, mi az? Megkukult? — Tehenek... — mondja alig hallhatóan Pohánka, és nem néz a sofőrre. — De meg kell jegyeznem, igazga­tó kartárs, azt is, hogy na­gyon kicsi a tőgyük... — Na, persze — veregeti vállon barátságosan a főnök —, mert mostanában annyi fajtát kereszteznek össze, hogy valóban jó szem kell a megítélésükhöz. Lehetséges, hogy most ilyen apró tőgyű tehenekkel kísérleteznek, de hát ez már az állattenyész­tők gondja, nem a miénk. Látja, Józsikám, maga csak szaporítja a szóit, vitatkozik, ahelyett, hogy hallgatna az okosabbra. Mert, ne feledjék el, barátaim, egy jó vezető­nek sok mindenhez értenie kell, különben elvesztené a tekintélyét. Elégedetten nyomja be ma­gát a kocsiba, mellé prése- lődik Pohánka is. „Bocsá­nat. .— mondja Pohánka, amikor az igazgató nekiütő­dik. „Nem tesz semmit — mondja a főnök —, nem tesz semmit.” — Vége — wmm

Next

/
Thumbnails
Contents