Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-05 / 104. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. május 5., szombat MŰVÉSZET ÉS IRODALOM arkadi Péter egri művész újabb kiállításra készül, melyen öt tagú rock-csoportjával saját dalait is előadja. A kép, a látvány és a hangzás együtt egy gondolat köré szerveződik, s így közönsége szorosabb kapcsolatba kerülve az alkotó világával, teljesebb élményt kap. (Fotó: Fehér Kólmónné) Ma 75 éve születtet Radnóti Miklós Egy verssor története Radnóti Miklós 1909. május 5-én Budapesten, a Kádár utca 8. szám alatti bérbáz szerény földszinti lakásában született. Életútja, hite, költészete és halála közismert. Már- már törvényszerű róla szólva, hogy először a végső pillanatról és az utolsó verseiről kell beszélnünk. Nem kezdhetjük napokról, bár költővé nem másként, nem hallgathatunk e a mártírhalál tette. Radnóti először 1940-ben kapott behívót munkaszolgálatra. Nagyvárad környékére, Szamosveresmartra. Két évvel később, 1942-ben a hatvani cukorgyárba került. Ekkor ióbairátai: politikusok, írók, költők, művészek kérvényezik a felmentését. Ez a felmentés a német megszállás után érvényét veszti és 1944. május 18-án megérkezik a harmadik behivó is .közérdekű munkaszolgálatra”. A behívó Vácról jött, május 20-át megjelölve a jelentkezés napjaként, Sződligeten. Május 28-án indult el a szerelvény Váoról Pécs— Es zék—Belgrad—Szendrő— Nis és Zajecár útvonalon Bor felé. 1944. június 1-én érkezett Radnóti háromezer társával Borba. Utolsó, Tajtékos ég című kötetét még összeállította, mielőtt 1944 májusában harmadszor és utoljára bevonult munkaszolgálatra. A felszabadulás után 1946-ban jelent meg a kötet azokkal a halhatatlan versekkel, amelyeket a bari táborból hoztak haza fogolytársai: a Hetedik ecl ogával, a Nyolcadik ecl ogával, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet és az A la recherche... cimü költemé- ményekkel. Hiányoznak a kötetből a Razglednicák és nincs benne a Gyökér sem. mert az abdai tömegsírból csak később. huszonkét hónappal a költő halála után, vihanka- bátjának szebéböl került elő a Bori notesz, amelybe verseit irta — ez irodalomtörténetünk egyik legszebb és legszomorúbb emléke. Megdöbbentő a kézírás nyugalma, csodálatosan rajzolt betűi; éppolyan nyugodtak, mint a versek. Radnóti Bárban 1944-ben Szalai Sándornak két versét adta át. Ez a két vers Temesváron 1944. október 30- án jelent meg a Déli Hír- lap-ban; az Á la reűher- che... és az „Alvó tábor” (Hetedik ecloga) a „Költők a szögesdrót mögött” című összeállításban, amely a Borba deportált költők verseiből készült. A valameny- nyi Radmóti-kiadásban Hetedik ecloga címen szereplő költemény itt ideiglenesen kapta az Alvó tábor címet abból a szerkesztői elgondolásból, hogy a lap olvasói közül csak kevesen ismerhetik Radnóti előző eclogáit és furcsáiianák miért épp a Hetedik écloga Címet kapta a költemény. A vers. mielőtt Radnóti posztomusz kötetébe került, még megjelent egy folyóiratban, szintén Alvó tábor címmel és egyetlen sor megváltoztatásával, pontosabban pótlásával. Ez a folyóirat a Nemzedékek — alcíme „Népi demokratikus folyóirat” — 1945-ben Egerben mindöszisze hét hónapon át jelent meg. Felelős szerkesztő: Ebergényi Tibor és felelős kiadó: dr. Négyessy Árpád. A Nemzedékek szerkeszA Nemzedékek-iben a 30. sor igy olvasható: „ismét megjelenik, szuronyuk he- gye villog a fényben. Ez a sor, amit Káinoky László „pótolt”. Igaz, a Nemzedékek csupán egyetlen példányában az egri tői szerették volna közölni Radnóti két versét: az Alvó tábor-1 és az Á la recherche-t... Egy bori deportált hozta magával azt az újságot, amely először megjelentette a verseket, de az Alvó tábor 30. sora teljesen elmosódott a hajtogatástól. Káinoky László 1945. februárjában Egerben tartózkodott őt kérték meg pótolja a hiányzó sort. Káinoky László személyesen is ismerte Radnótit, biztosra vette: nem fog neheztelni ezért, hiszen a legfontosabb, hogy megjelenjen a vers. Ekkor még nem tudtak Radnóti haláláról. A két Radnóti költemény 1945-ben a Nemzedékek első évfolyamának 3. számának 38. oldalán szerepelt: „Üzenet Borból” cim alatt. A vers 26—30. sora a temesvári Déli Hírlapban és valamennyi Radnóti-kötet- ben így szól: Líceum könyvtárában található. Káinoky mégis fontosnak érezte és nem akarta ..tisztázatlanul1' hagyni a kérdést ezért írt róla a Kortárs 1975. 5. számában. Nagy Mariana „Este van, egy nappal rövldebb, lásd, újra a fogság és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra rásüt a bold s fényében a drótok újra feszülnek, b látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel • faira vetődve az éjszaka közben.” Meredek út hangon, ijedten. Anya méregbe jött. — Senkit sem kaptam! Ne butáskodjatok. A bácsi összetévesztett a Fazekasék- kal, azok kaptak egyszer egy gyereket. — Kik a Fazekasék? — hallom a hangom, és össze- kavarodik bennem a kapott gyerek és a szült gyerek, mert a szült gyerek is kapott gyerek, s minden gyerek előbb nagy tengerben úszkál, de a kapott gyerek Ági, mert őt kapta anya Istentől egyszer, még emlékszem is rá. A Bakács téren kapta, a klinikán. Apa virágot vett nekem, és oda kellett adnom anyának, mikor meglátogattuk. — Fazekasék nincsenek is — didergek —, a Fazekasék mi vagyunk... én vagyok a kapott gyerek! A . néni jön be. kis mélyedést paskol a paplanon, s ecv képet tesz elém. — Itt az anyád, látod, nem hazudtam! — morog csöndesen a bácsi. Nézem a képet. Egy szép. komoly, idegen asszony áll a képen, fehér rózsák vannak a kalapján, fodros fehér ruihéja van, és oldalt néz, elgondolkozva. Nem nyúlok hozzá, csak néz“"’ A néni az ágyhoz lép, és a kép mellé fekteti a Frommert. Lassan kihúzom a kezem a takaró alól. Fölemelem a pisztolyt, az arcomhoz szorítom, behunyom a félszememet, és óéiba veszem az ablak kilincsét. A néni felsír. Leteszem a pisztolyt, hanyatt fekszem. Nem gondolok semmire, magányt érzek és didergek. Aztán egy szó kezd motozni bennem, amit néhány napja hallottam egy hivatalban. ahol anyával jártunk, egy szakállas ember mondta rám. mert meghalt az apám. De nem azért mondta! — Teljesárva vagyok! — ordítok, feldobom magam az ágyban, a falnak fordulok. és nyitott szájjal zokogni kezdek, összefeuporo- dom. a térdem fáj. és a fülem hasogat. A párna nedves lesz, lejjebb csúszom, a takaró alá. A párna csücske kerül a szám elé, összeharapom és elszakítom. Szédülök. Mikor felébredek, üres a szoba. A félhomályban fénylenek az ablakok. Fáradt vagyok és valahogy idegen magamnak. — Úgyis meghalok. — gondolom, lesz majd itt ijedtség... Bosszú fészkelődik bennem meg szeretnék büntetni mindenkit, mindenért, ősz szefonom a karomat a hátamon, mint az iskolában szoktam. Várom a halált. Az ablakok előtt, a főfolyosón anya siet el. a gyászfátyol úszik utána. Csönget. A néni benyit a szobába, villanyt gyújt, felkapja az ágy szélére csúszott képet és a Frommert, egy fiókba dobja, és szalad ajtót nyitni. — Hogy van a gyerek? — hallom anya hangját, beront, homlokon csókol, és megtapogatja a kezem. Hideget hoz be s jószágot. — Kezicsókolom! — köszönök. A hangomra megrezzen, lehajol, a szemembe néz. — Csókolj meg — mondja, és arcát az arcomhoz dörzsöli. Megcsókolom. Hirtelen felegyenesedik, a szeme villan, s a nénire szól: — Ki mondta meg? Ki merészelte megmondani? Maga? — A Lajos — leheli ijedten a néni, és hátrál az ajtó felé. — Az átkozott! — sziszeg anya. Leengedi a karját, fáradtan és tanácstalanul maga elé mered. Aztán az ágy szélére ül. és szeméből lassan peregni kezd a könny. Megsimogatom a karját, mellemre bújik, rázza a zokogás. Sírni akarok én is, de nem tudok, fejére teszem a kezem, vigasztalni szeretném. — Valahogy segíteni kellene — gondolom, öregnek érzem magam és bölcsnek. Radnóti Miklós egész életében otthonra vágyott. Otthon akart lenni a világban, az országban és az emberi létben, s ha a történelem mind vadabb mozdulatokkal söpörte félre ennek az otthonosságnak a lehetőségeit, Ő annál konokabb szívvel próbálta megépíteni. Az otthonépítés műve, úgy tetszett, már- már sikerült. Sorsának különös tragédiája volt, hogy az ifjúság otthonkereső küzdelmei után éppen akkor vélte megtalálni szellemi otthonát, midőn erőszakkal ragadták el a birtokba vett világból, abból a közösségből és attól a tevékenységtől, amelyet magáénak tudott, amelyhez minden idegével ragaszkodott. A világra zúduló fasiszta erőszak és háború az ő otthonát sem kímélte, feldúlta * béke törékeny szigetét. Radnóti korán megérezte a fenyegetést. Már ifjúságának idillikus költészetében volt valami szorongás, a tiszta tájat feldúló vihar előérzete. És később, ahogy férfivá érett, így kellett helyzetével számot vetnie: „E ritkán szálló szó, e rémület, / ez volna hát a termő férfikor?” Elkerülhetetlen végzetet érzett maga fölött, hatalmat, amely kegyetlen közönnyel tört az élet ellen, az ő ifjú életét is veszélyezteti. A verseit átszövő halálfélelem több volt, mint közönséges szorongás a várható történelmi kataklizmák előtt. Nem voltak kétségei aziránt, hogy az Európát hamarosan elborító háború számtalan áldozatot követel, és ő maga is az áldozatok közé kerül. Sötét jóslatait nem egyszerűen a költői érzékenység magyarázza, hanem történelmi tudatossága, ha tetszik, „társadalompolitikai” felkészültsége is: pontosan ismerte a fasizmus természetét. A haláltudat iszonyú szorítása szüntelen védekezésre kényszerltette az észt és a szivet. A költő védelmet keresett az üldözők mind szorosabb gyűrűjében, noha egyre biztosabban tudta, hogy már nincs vé. delem. Belső erőforrásokat kutatott, az önvédelem és az ellenállás támaszait. Hogy majd teljes emberként, félelem nélkül, ép érzékkel lépjen a „meredek útnak” arra a végső szakaszára, amelyen tudta, el kell indulnia. Ezért gondozta olyan makacs ragaszkodással erkölcsi javait: a felesége oldalán megtalált otthont, a költői és műfordító műhelyben szerzett önbecsülést, a szülőfölddel és a nemzeti hagyománnyal kialakított termékeny kapcsolatot. Végezte dolgát, számot adott történelmi tapasztalatairól, tiszta emberi szóval tiltakozott a barbár erőszak uralma ellen Irodalmunk antifasiszta egysége a háborús években bontakozott ki igazán. Ebben az irodalmi egységben és ellenállásban vállaltak szerepet az ő versei is: Száll a tavasz, a Nem tudhatom, a Nem bírta hát és az Eclogák. Személyes tragédia, egyszersmind történelmi bizalom szőtte át ezeket a költeményeket. Radnóti reménytelennek tudta személyes sorsát, annál erősebb reménnyel fogódzott meg népe sorsába. Csöndes alázattal és lemondással tett vallomást arról, aminek szorongó szíve szerint be kellett következnie. de annál erősebb bizalommal jelölte ki a jövőben verseinek helyét. Annak a biztos tudatát fedezte ki, hogy a dolgozó nép jövendő szabadsága és boldogulása fogja meghatározni költői életművének sorsát. Sem emlék, sem varázslat című versében ennek a tudatnak adott hangot: „a világ újraépül, — s bár tiltják énekem, / az új falak tövében felhangzik majd szavam”. Pomogáts Béla a
