Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1984-05-26 / 122. szám

A szórend fontos: szent őrültek. És nem őrült szentek. Különben is, őrülettel nem tud mit kezdeni a normális ember, a szenttel még annál is kevesebbet. De az, aki szent őrült, az akár mi magunk is lehetünk. Mint ez majd a továbbiak során minden bizonnyal kiderül.

Merthogy én szent őrültekkel vagyok jobbára körülvéve. Olyanokkal, akik megszállottjai olyan valaminek, ami az életük célját és tartalmát jelenti: ez az őrültségük. És úgy teszik dolgukat, szolgálják hitüket és megszállottságukat oly önzetlen kitartással, hogy ez alkalmas a szent minősítő jelzőre. Egyébként, ha szemtől szembe mondanám nekik, minek is tartom őket. talán meg is sértődnének, talán nem is értenék pontosan, mit takar számomra e kettős fogalom. Vagy egyszerűen csak kinevetnének: már megint egy hatásvadász, de semmit se mondó zsurnaliszta kifejezés.

De hát minek tartsam, minek nevezzem én azt az embert, aki egy évre vállalta és már évtizede csinálja, szidja, átkozza, tervezi, újra álmodja, álmában százszor megcsalja, hogy ébren újra meg újra megkövesse egykoron kis, mára nagyra nőtt üzemét. Nincs külön pénz a kiutazásért az anyagyárból, nincs érte külön kitüntetés, csak külön gond van, megmegújuló. Kentaur lett! A látomás bizarr: egy lény, aki felül ember és amely alul gyár. összenőtt az üzemmel. Arcán a ráncok már oly szikárok, mint a sűrű vaskerítés az üzem körül, a szemüvege opálja, akár az üzemcsarnok üvegfala is lehetne.

Minek tartsam, nevezzem azt az embert, aki orvos és az orvoslás ama területét míveli, ahol jóformán ismeretlen ez a latin szó: parasolventia. Egy tudományág kísérletezője, megszállottja és kissé rojtos nadrágjában oly lelkesen tud beszélni arról, hogy mit tesz és oly optimistán mindarról, amit még tehet és tennie kell, hogy óhatatlan a képzetalkotás: ím ez is egy szent őrült. És minek nevezzem azt, aki képes lenne bárhol a világon, a Holdon akár, vagy a szomszéd udvarban, egyetlen tenyérnyi helyen megvetni a lábát és — erdőt telepíteni a kopáron. Adjatok egy darabka Szaharát neki és kiforgatja a világ sivatagjait a sarkából —, s hem kérdezi előre, hogy mit fizetnek érte.

Manapság népszerű és elterjedt divattá vált szidni a világot, hogy milyen, és benne az embereket, merthogy miattuk olyan a világ, amiért szidjuk. Manapság az Or ismét nehezen találna, éppen úgy, mint a Bibliában, egyetlen igaz embert is, akiért, ha nem is Szodomát vagy Gomorát, de egy üzemet, vagy egy megyét meg lehetne, érdemes lenne egyáltalán megmenteni. Legalábbis akkor és úgy, amikor és ahogyan divat lett nálunk a munkáról, a munkálkodó emberről beszélni.

A Magyar Népköztársaságban manapság ugyanis kétfajta embertípus él: egy ünnepi, szónoki és egy hétköznapi típus. Az előbbi típus a gondok, a nehézségek ellenére szorgosan építi a szocializmust, teszi a dolgát emberül és határozottan bízik a . társadalom holnapjában. A másik, a hétköznapi, sőt a mindennapi ember: lógós, súlyosabb esetben a köz vagyonát is károsító, csak a saját zsebét néző, antikóllebtív fajzat, akivel az isten se bír, ha nem akar dolgozni, csak a fólia alatt vagy a gmk-ban.

Nézzük a leltárt:

... a hivatal bürokrata;

... a tanács paragrafusgyártó: ... a kereskedelemben lopnak — mindenki természetesen;

... a maszek szerelő is már csak

a pénzt kéri, de a munkát istenverte módon végzi;

... az egészségügyben még a megholttól is elvárják a pénzt... stb... stb!

Folytathatnánk a leltárt, s még azt sem lehetne mondani, hogy mindegyikben nincs igaz, néha együtt és így az egész nem is az igazság. Mégis ugyancsak elgondolkodtató, hogy ez a hamis, sőt hazug szemlélet így eluralkodhatott. Mert mindenki tudja, a szíve mélyén érzi, agya minden zugában érti, hogy ez az ország sem anyagiakban, sem erkölcsiekben nem juthatott volna el odáig, pontosabban idáig, ahol és amikor ugyan még nem mondhatjuk azt, hogy hopp, ez volna Kánaán, de azt igen: ez már a tisztesség országa. Még akkor is, ha van bőven tere még a tisztességtelenségnek is.

Végtére is alig hiszem, hogy egyedül csak engem áldott meg a sorsom azzal a kivételes helyzettel, miszerint szent őrültek, önzetlen, önfeláldozó, szakmát, hivatást szerető emberek között élhetem az életem. Nem hiszem, sőt tudom, hogy megszámlálnia tatlanok, hogy hadsereget jelentenek, hogy ők jelentik a mát és a holnapot, hogy csak velük és általuk, mert nélkülük egyetlen tapodtat sem haladhat előre fajzatom.

Közben beavatást nyerek a gyárvezetés titkaiba,technológiai folyamatok mennek bennem végbe és együtt méltatlankodom a nyersanyag kései szállítása miatt. Hogy nem sokkal később az orvoslás új tudományágának titkaival ismerkedhessen!. És a módszer oly egyszerűnek tűnik immár, hogy akár magam is megcsinálhatnám. Az erdőtelepítés pedig oly mindennapos és egyszerű feladat lett a számomra, hogy akár erdőgazdaságot nyithatnék a vadászat és a fakitermelés számára. De ugyanilyen egyszerű lett számomra minap a televízió szerelése is, merthogy már ebben a szakmában is találni olyan szent őrültet, aki úgy tud beszélni mesterségéről, hogy az szinte átragad a hallgatóra.

Hát így élünk mi Pannóniában!

És nem úgy, ahogyan néha jogos mérgünkben hinni véljük: ha nem is mind szent őrültek, de többségükben tisztességes, alkotó emberek között.

Lehet, hogy valaki engem is szent őrültnek tart talán? Nos. ami a szentet illeti, abban azért kételkedem.