Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-22 / 118. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. május 22., kedd S. A püspök-főispán üzletember volt... Történetek a hajdani megyeházról * A homlokzat (Fotó: Szabó Sándor) zetre helyezett gomb pingá' léséért, azaz elkészülhetett az utca, a kétemeletes homlokzat. Ügy véljük, ez az adat önmagáért beszél, felesleges bármiféle kommentárt fűzni hozzá. Gerl mindenesetre 1752* ben veszi fel utolsó .tiszteletdíját. 1753-ban már a kályhákat csináltatják Bécsiben, ügyelve anra, hogy ne csak a komfortot biztosítsák, de a jómódot, a hatalom fényét is sugározzák. 1755- ben az asztalosnak számolnak le jókora összeget, valószínűleg azért, mert helyükre kerültek az ablakok, a faragott tölgyfaajtók. s a levéltári bútorzat, amelynek szemet gyönyörködtető aranyozásukkal elkápráztató, testőrcsákós. kardos puttói a már említett Singer mester felkészültségét, játékos kedvét, vérbő humorát dicsérték, egészen 1954-es pusztulásukig 1747 decemberében közgyűlést tartottak Heves vármegyében. Mindenki díszes öltözékben pompázott. sí bér évzárás előtt álltak, s pihenést sugalltak az ünnepek, a résztvevők mégis tudták: ezen az összejövetelen jövőt meghatározó döntés születik. Méghozzá a vármegyeház építéséről. Az elképzeléssel mindenki egyetértett, hiszen a pillanatnyi állapotokat valamennyien fel óhajtották számolni. Nem csoda, hiszen a szervezetlenség, a széttagoltság fura helyzeteket szült. A hivatalnokok otthonukban fogadták az ügyfeleket, itt intézték ügyesbajos dolgaikat. A főnemesek nem Egerhez, hanem a Mátra vonulatai által koronázott Gyöngyöshöz vonzódtak, ott emeltették díszelgő házaikat, így aztán a közös rendezvényeket vagy valamelyikük portáján vagy pedig a nagyhatalmú püspök-főispán fölényt sugárzó barokk palotájában tartották. Az irattári anyagot több helyütt tárolták. Ezért igenelték azt, hogy méltó „székház” emelkedjék az Urak utcájában, a főpapi tulajdonban levő Fekete Sas fogadó helyén. Bar- kóczy Ferenc nem volt rossz üzletember, s a gazdasági számításokkal legalább annyit foglalkozott, mint a bibliával. Szép árat harcolt ki. A telekért 2000 forintot kapott, s ezt mindjárt be is fektette, méghozzá előrelátóan. Felépíttette a leendő megyeház szomszédságában az Oroszlánhoz címzett szállodát, mert tudta: idővel egymásnak adják majd itt a .kilincset a vendégek a hivatalból erre rendelt nemesek. o A kiváltságosokat mindez ■nem zavarta, azt viszont egyöntetűen akarták: minél hamarabb valósuljanak meg álmaik. Épp ezért viszonyaikhoz képest kezdetlegesnek számító technikai appárátus- nak olyan tempót szabtak, amelyet mai építőink is megirigyelhetnének. Ök ugyanis nemcsak vállalták a határidőket, hanem állták is a szavukat, ráadásul minőségi munkát produkáltak a segédkező pallérok és az igényes művészek egyaránt. Az építési felügyelő Szent- györgyi János szolgabíró lett, aki kemény kézzel, hozzáértően dirigálta a meglehetősen szerteágazó tevékenységet. A fennmaradt dokumentumok ezernyi érdekes mozzanatról árulkodnak, olyanokról, amelyek felvillantják előttünk a hajdani hétköznapok világát, rég semmibe veszett, de felidézve mégis nyersen kavargó indulatait. A taláros nagyúrira joggal panaszkodtak akkortájt, hogy inkább bízik a külhoni mesterek szakértelmében, mint a hazaiak tudásában. Természetesen az is igaz; hogy ezek a messziről jött szakemberek értették ám a dolgukat, s jövendő sikereiket korábbi látványos eredményeik garantálták. Megindult az előkészítés, a vásárlás. Erről is bőséges adalékok maradtak ránk. 1748-ban megvolt az alapkőletétel, az egykori számadó még azt is feljegyezte, hogy az ebbe helyezett réztábláért két forintot, a megfelelő szöveg bevéséséért hatot kellett fizetni. A tengernyi summához viszonyítva ezek bizony kis tételek, de azt hangsúlyozzák — nem érdektelen erre utalni —, hogy a különböző anyagokkal az időben okosan, ésszerűen gazdálkodtak, s nem ismerték, tűrték a napjainkra olykor jellemző felelőtlen pazarlást. A következő esztendőben még inkább fokozódott a lendület. Jól haladt a falak húzása, ezért a pallér és kőlművesei 1239 forintot vettek fel. tehát tetemes összeget. Ez egyébként jelzi a feladat nagyságát is. A tervező, a bécsi építész Matthias Franz Gerl évi 100—100 forintot kap. 1749- ben találkozunk a pesti ácsmester, Weintgartner Lápot nevével, akinek 500 forint előleget utalnak ki. A de* méndi püspöki kőbányában már szorgosan vágják, termelik a köveket. Barkóczy igényli rokonszenves házi művészének, Singer Mihály egri szobrásznak a segítségét is. Ott sürgölődött Handl György kőfaragó is, aki a lábazat kialakításával bíbelődött. 1750-ben a festő 33 forintot tett zsebre a tetőo Szükség volt boszorkányos kézügyességű lakatosokra is. Előbb Hofner Jánost alkalmazták, majd 1759-től a ritka tehetségű Fazola Henriket, aki 1761-ig szorgoskodott itt, bizonyítva, hogy akarata, teremtő fantáziája nyomán a vas szinte csipkéi inomságú alakzatokat ölt fel, s a szőlőművelés, s a tekintetes vármegye, valamint a főpap-főispán dicséretét zengi. Rájuk már kevesen emlékeznek, de mindenki ámulattal adózik az európai rangú — a kifejezés egyáltalán nem túlzás — Mester bravúrjának, elidőzve — többek között — a Hit, Remény és Szeretet szobraival ékesített homlokzati világítórácsnál, s a szőlőfürtös kapunál. Teret kapott még jó néhány alkotó, mert Eger és a megye reverendás ura meg óhajtotta mutatni, hogy mire képes. Az sem zavarta, hogy háta mögött megmosolyogták tilalomfát nem ismerő hiúságát. Valószínűleg Wittmann Jánossal megfest* tette nemcsak elődei, hanem saját életnagyságú képét is. Kezében a tervrajzot tartja, s így akaratlanul is segített az utókornak abban, hogy tisztázódjanak az építés vitatott kérdései. A megyei tanács végre- haljó bizottsága által 1949— 1968 között végeztetett többszöri felújításnak köszönhető, hogy a Kossuth Lajos utcában ma is hirdeti a barokk mértéktartó eleganciáját, s a méltósággal társult könnyedség sajátos harmóniáját, a sok mester leleményességét, jövőbe átmentett tehetségét. Pécsi István Sir Laurence Olivier Az angol felsőház képviselője, az oxfordi egyetem díszdoktora, Sir Laurence Olivier május 22-én, ma 77 éves. Május 26-án egy negyvenöt évvel ezelőtt készült filmben láthatjuk, melynek címe Rebecca. Az én nemzedékem a Manderley-ház asszonyaként emlékszik rá vissza: az azonos című bestsellerből készült alkotást a negyvenes évek elején láthattuk a magyar mozikban. (Vajon az akkori filmélmény okoz-e csalódást az azóta a filmművészettel együtt érett nézőnek?) Laurence Olivier a ma élő legnagyobb színészek egyike, klasszikusok felejthetetlen interpretátora, Shakespeare alakjainak utólérhetetlen megelevenítője, aki egyaránt maradandót alakított, amikor a párducléptű Othellót, az addigiaktól eltérő III. Ri- chárdot, Osbome Komédiását, Nelson admirálist játszotta a kamerák előtt, Hamletet, Mercutiót, Jágót, Aszt- rov doktort a színpadon. Igazgatott színházat, rendezett, forgatott világszerte, fesztiváldíjakat, Oscart nyert. A tízéves kisfiú, akit akkor még Laurence Kermek hívtak, egy iskolai előadáson Shakespeare Július Cae- sar-jában állt először színpadon. Tíz évvel később iskolájának Stratford-on- Avonba rendezett vendégszereplésén A makrancos hölgy Katáját (!) alakította. Tizenkilenc évesen már színész. Legutóbb a Wagner-sorozat egyik miniszterének szerepében láthattuk. Spancer Tracy, a világhírű filmszínész mondotta róla: „Mindannyiunk között a legnagyobb”, ö maga ötven évvel ezelőtt így vélekedett: „Filmezni akkor kell, amikor éppen nincs ránk szükség a színházban”. Fél évszázad és megannyi kitűnően eljátszott szerep után revidiálta álláspontját: „Sznobként viselkedtem annak idején a filmmel szemben”. Laurence Olivier évek óta súlyos beteg. De nem engedi, hogy legyűrje a kór. Amikor néhány évvel ezelőtt az Egy kis románcot forgatták, a rendező különleges kerékpárt konstruálta- tott a számára, ö azonban nem közönséges biciklin „tréningezett”. Véleménye: „A szellem erősödik, amikor a test már ráncosodik. Így lehet bizonyos szerepeken, öregen még jobban úrrá lenni”. (erdős) Egy meg nem ért születésnapra Nyolcvanéves lenne, Jean Gabin Jean Gabin és Fernandel első közös filmjük (a Hálátlan kor) bemutatóján Utolsó éveiben már hófehérre vált a sörénye, de a szeme még a régi, csibészes tekintetét őrizte. Negyvenöt év alatt kilencvennél több filmben játszott. A francia filmgyártás első számú reprezentánsa volt Május 17- én lett volna 80 éves Jean Gabin. Nyolc éve halott. Jean Alexis Moncorgé egy közepes tehetségű színészházaspár fia. Tizenkét évesen elhagyta a családi otthont, és hat éven át volt kifutófiú, építőmunkás, műszerész — azzal kereste a kenyerét, ami éppen adódott. Aztán hazatért, és apja ösztönzésére, nehéz szívvel megkezdte színpadi pályafutását. Statiszta lett a Foliés Bergeres-ben. Vaude- ville-darabok énekes-táncosaként lassan lépkedett felfelé a színházi sikerlétrán. A fiatal Gabin — ekkor már ezen a néven szerepelt — tetszett a közönségnek, és segítőre-pártfo- góra talált a híres Mistin- guette-ben, mint korábban Maurice Chevalier. Hamarosan a film is felfedezte magának Gabint. 1930-ban állt először á kamerák elé, és a harmincas évek második felében már olyan művek főszereplője volt, amelyeket őriz a filmtörténelem. A francia költői realizmus iskolája nagy mestereinek, Renoirnak, Carné- nak, Duvivier-nek irányításával készült a Szajna-par- ti szerelem, Az alvilág királya, A nagy ábránd, a Ködös utak, a Mire megvirrad. André Bazin, a neves francia filmesztéta „a modern film tragikus hősének” nevezte. A munkásként eltöltött évek hatására Gabin úgy játszotta a munkásfigurákat, ahogyan rajta kívül senki. 1940-ben a nácik elől az USA-ba menekült. A nyelvvel nem tudott megbirkózni, az ottani munkastílust nem szerette. De megismerkedett Marlene Dietrichhel, egymásba szerettek, és egy közös filmet készítettek. Aztán mindketten visszatértek Európába, és részt vállaltak a német megszállók elleni harcban. Útjaik azonban elváltak — végérvényesen. Gabin magas kitüntetésekkel ékesítve szerelt le 1945-ben. Visszatért a műtermekbe, ahol nem várták tárt karokkal. A hazai producerek már leírták. A negyvenes évek végére azonban a francia film első számú csillaga lett és maradt haláláig. 1951-ben Georges Lacom- be Az éjszaka az én birodalmam című filmjének mozdonyvezetőjéért elnyerte Velencében a Volpi-ku- pát, és 1954-ben ugyanott ugyanezt a díjat kapta Jacques Becker Grisbijének gengszterfőnökéért. 1959- ben a nyugat-berlini fesztiválon a legjobb férfialakítás díjával tüntették ki az Archimedes, a csavargó címszerepéért, 1971-ben ugyanott és ugyanazzal A macska főszerepéért. Gabin repertoárja a lehető legszélesebb volt. Játszott munkásokat, csavargókat és iparmágnásokat (A nagy családok), veszélyes bűnözőket (A szicíliaiak klánja) és Maigret felügyelőt. És volt A nyomorultak felejthetetlen Jean Valjeanja. Saját állítása szerint számára a kamerák előtti játék nem volt szent művészi misszió, sem hivatás, hanem olyan foglalkozás, mint bármilyen másik, amelyet lelkiismeretesen kell gyakorolni. Ahogyan öregedett, egyre gyakrabban jelentette ki, hogy visszavonul. Aztán mindig újra a kamerák elé állt. Utolsó filmje halála évében. 1976-ban készült. Jeaan-Paul Le Chanois, aki többször rendezte — A nyomorultakban is —, egy évvel Gabin halála előtt mondotta róla: „Ha visszavonult volna, a francia film egy nagy művésszel volna szegényebb. Azt az űrt senki sem lett volna képes betölteni.” Egy évre rá végérvényesen „visszavonult”, szívroham végzett vele 1976-ban, a filmszalag azonban őrzi alakját. Nemzedékek csodálhatják, utánozhatatlan egyszerűségét, természetességét, a fiatal Gabin darabos báját, az öreg művész megfoghatatlan varázsát. 0. akit a francia film lelkiismeretének neveztek, és aki nem hitt a film jövőjében és halhatatlanságában — halhatatlanná lett. Erdős Márta Jean Gabin mint Gaston Dominici, a háromszoros gyilkos szerepében. (MTI-fotó — KS)
