Népújság, 1984. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1984-05-19 / 116. szám
Az Emberért \ Hétszázmillió forintot áldozott államunk arra, hogy Heves megyének a kor színvonalához méltó megyei kórháza legyen. Hetekkel az avatás után már „nagyüzemben” folyik a mindennapos küzdelem az életért, az Emberért. Perl Márton képriportja — Ez volt a ludas... — mutatja a tévészerelő azt a babszemnyd valamit, amelyből szemmel is alig láthatóan két kis drótazál vezet ki. — Ez a kis vacak? — csodálkozom a technika tudományához seimmit sem értő mivoltamat iga- zolandón. Mert sehogyan sem fér a fejembe, hogy az egyvégtére is nagytestű, bonyolult színes televízió azért hallgatott eleddig, mint néma lány a nászéjszakáján, mert ez a kis lényegtelen babszem. .. dióda, ahogy a szerelő mondja... felmondta volt a szolgálatot. Ezredrésze. ha van az egész készüléknek és im milyen lényegesnek is bizonyult ez a lényegtelen. Ülök az immár megjavított készülék előtt, ám ahelyett, hogy átadnám magam a képernyőn történteknek, ezen az apró diódán töprengek. Helyesebben e lényegtelennek tűnt babszemnagyságú valami orvén egészen máson, egy kicsit a teljes életünkről is. Nem vagyok filozófus elme, távol álljon tőlem az elmélyült meditáció, és a világmegváltó gondolatok nagyüzemi előállítását sem merném elvállalni. De azért az mégis csak elgondolkodtató, hogy egy olyan önálló, komplett, magasan szervezett, torszerű technikát jelentő üzem. mint egy színes televíziós készülék, amely a tudomány megszámlálhatatlan ágának közös terméke, egyszerre megszűnik az lenni, ami: egyetlen ilyen dióda miátt. Nincs lényegtelen? A raktárakban ott sorjázik már becsomagoltan az exportra szánt termék. Sorakozhat, egyelőre úgysem veszi át a külhoni partner. — Az embléma. Mert az nem pontosan olyan, mint amilyen a cégé, és mint amilyet megszoktak szerte a világon a megrendelők. Nem sok. alig észrevehető, szinte lényegtelen az eltérés, dekát. .. — tárja szét karját ismerősöm, jelezvén, hogy ami itt nálunk esetleg lényegtelen, az ott, náluk, nagyon is lényeges. A nagy gyár igazgatója azon panaszkodik, hogy szerződéses partnere nem szállítja azt a szemre lényegtelennek tűnő kis csávám yi alkatrészt, amely nélkül egyszerűen nem kész áru a készáru. Napok, hetek óta gyűlik fel a raktárakban a gyár terméke, amelyből csak egy lényegtelen, eleddig ide nem szállított alkatrész hiányzik, de anélkül a termék csak holt áru. Értéktelen, értékesíthetetlen lom. Elfekvő készlet. Elfecsérelt emberi munka. Ami ott, abban a gyárban lényegtelen és talán még érdektelen termék is, az itt. ebben az üzemben a működőképességet, a lényeget jelenti. Meglehetősen gyakran jelentjük1 ki fölényes kézlegyintéssel: — A, ez nem is lényeges... Mindig és valóban igazunk van? A nagyvonalúság nem nélkülözhető kísérője a korszerű vezetésnek például. A részletekbe menő elaprózottság nem teszi lehetővé, hogy megfelelő távlatot kapjunk a döntésiek meghozatalára. Falhoz nyomott orral nem tudjuk felmérni a fal magasságát, megítélni tapétájának színét. Am aligha tűnik oktalanságnak arról is szólnia, hogy nem minden lényegtelen, amit annak ítélünk, hogy látszólag kevésbé fontos jelenségek meghatározó erejűek lehetnek akár egy egész üzem, intézmény, vagy közösség életére. Az anekdotaszerű példa kézenfekvő: az iktató. Ki is állíthatná, hogy bármely intézmény, vagy gyár legfontosabb szerve az iktató lenne? Senki! Az iktatóban elfekszenek szépen és talán örök, nyugalomra a levelek, okiratok, dokumentumok, azok akik az iktatóban dolgoznak a termelés szempontjából lényegtelen munkát végeznek. De kerüljön sor csak valami vitára a hazai, vagy a külföldi partner között, lett légyen csak hirtelen szükség valamilyen dokumentumra, olyan jelentésre, amely egykoron a minisztériumba ment, avagy onnan jött, és az iktató egyik pillanatról a másikra az üzem legfontosabb része, valóságos harcálláspontja lesz. Az iktató: mint munkahely. Az iktató: mint dolgozó, mint e harcálláspont elfoglalója. A képernyőn valamiféle film megy, nézem is, nem is, azon tűnődöm inkább, nevetséges lennék-e, ha most meghirdetném a diódák tiszteletét, a lényegtelenek megbecsülését. Mert, ha jól belegondolok, mégha a társadalmat nem is lehet egy televízióhoz hasonlítani, még ha ilyen mechanikus társadalomszemlélet meglehetősen torz következtetéshez vezetne is, de ki tagadhatja, hogy a mi társadalmunknak is megvannak a maguk diódái. Emberek, akik ugyan nem sokoldalúan képzettek, emberek, akik talán aprócskák a társadalom egészéhez képest, ám ott, ahol dolgoznak: diódák! Nélkülük nem működik a legkorszerűbben szervezett üzem, nélkülük nem valósul meg a legkorszerűbb elképzelés sem, nélkülük nincs modem technológia. Pedig „lényegtelenek”, önmagukban és látszólag nem meghatározói a kisebb, vagy a nagyobb közösség működésének, vélhetnénk, ha nem lennének is, az élet akkor is nyugodtan menne tovább. Mert mit is tud egy ilyen dióda? Egyetlen valamit, semmi többet. Nem sokoldalú, nem mindenütt felhasználható. Önmagában még csak nem is bonyolult: részecskéje egy nagy egésznek. Ám vedd ki az egészből, szűnjön meg a működése, rögtön kiderül, hogy pótolhatatlan, hogy az egyszerű dióda mivoltától függ egy bonyolult rendszer eredményes működése. A lényegtelenről ím azonmód kiderül, hogy mennyire lényeges is. — Ez volt a ludas... — mutatta a tévészerelő azt a kis alkatrészt, amelynek jószerint én még a nevét sem tudtam, működésének lényegét pedig talán most sem értem. Elromlott és miatta nem működött egy nagy mechanizmus. Kicserélték, s most itt ülhetek a képernyő előtt, korunk e csodálatos Mert valahol, ott a doboz mélyén szerkezete immáron ismét működik, szerényen bár, de serényen végzi dolgát egy alkatrész, amit úgy hívnak, hogy dióda. Végzi a dolgát annak ellenére is, hogy én tudnám, mi is a szerepe, mi a dolga. Az a fontos, hogy ő tudja. Mármint a dióda.
