Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
IRODALOM ÉS MŰVÉSZET népújság,iss«,április4.,«er*. Zelk Zoltán: Szabadság Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet... József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Ügy vélnéd, ezer éve: s lm fölbukunk a föld alól 8 a téli napnak fénye a kint, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok, de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szom ja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk, s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk. Te szüld nekünk a rendet! Csanády János: Tarts, tüzes trón! Sárgaföld, gyurgyókák fészek-szeme sorakozik lukakkal bepöttyözve a szakadt falakon, homok-part a folyó fölött, amott öreg nyárfák dőlnek a vízbe, gyökér-csonkjaík még kapaszkodnak, rászállnák a parti fecskék, ott gyűléseznek, bogarak rajzanak a friss légáramlásban a víz fölött, zöld a folyó és szőke csíkot húznak homokját felkavarva a halak — homok-pad, gyúrgyókák fészke falum hegyeiben, az erdők alatt messze villanó szakadt part, könnyű a szívem, repülök felétek, vad Tisza-part, Tolna, Fejér, Somogy, a Koppány-járt vidékek s Tisza-menti urak, a lázadók, Vaták vas-üstökű unokája vagyok és dózsa györgy keresztes vitézek amikor hálni jár belém a lélek s már csak a Nap s a kard vasa ragyog. Mester Attila: Előtted állva A homok tűhegyes kristályai karcolják itt az idő üvegét, szabdalják korszakolják metszenek belőle arcokat, mutatnak szerbnek oláhnak magyarnak is a szó jogán, a földet termővé fakasztó fogcsikorító szerelem jogán. Homok — hazám. Hullámzó dombok szoknyaszélibe kapaszkodó kis falvaiddal együtt fohászkodom egy cseppórt, mely megáztatja a magot, s egy szóért, ami pontos, és amit előtted állva is kimondhatok. A város alapításának 650, évfordulójára kiadott Gyöngyös Kossuth-bankó 1848-ból. i dupla érem a szabad: Ércpénzek, bankjegyek A gyöngyösi Kócsag úti oktatási központ nemcsak a város oktatásügyének lett a fellegvára; az általános iskolában nyílt iskolagaléria után most a 214. számú Ipari Szakmunkásképző Intézet jelentkezett önálló kiállítással. A forradalmi ifjúsági napokhoz kapcsolódva Kocsis Lajos és Kocsis Zsolt László gyűjteményéből állítottak ki a magyar függetlenségi harcok bankjegyeiből, ércpénzeiből — ebből válogatta reprodukcióit Szántó György. Bem József-emlékéren Rákóczl-címer 1106-ból Hogy nem állhatják egymást, azt mindenki tudta... Mikor a veteránságot tanúsító érdemrend átvételére a Parlamentbe voltak hivatalosak, a Pestre utazást megszervezők gondosan ügyeltek rá, hogy ők ketten véletlenül se kerüljenek egy autóba. „Még képesek kiszállni az indulás előtt, ha megtudják, ki az útitárs ...” Barta, mint fiatal szoc- dem, úgy 1927 tájékán hallott először Kozsikról. A Munkásotthon vezetősége hozott egy határozatot, hogy nyolc vasast, köztük Kozsi- kot is, mint „szélsőségest”, kitiltják az otthon rendezvényeiről. ö is megszavazta ... A döntést pedig egy népes műsoros est előtt hirdették ki, mikor tele volt az otthon emberekkel. A kitiltottak körül sűrű lett a levegő, hátuk mögött pedig összesúgott a közönség: „komcsik ... nem lehet miattuk az otthon működését kockára tenni...” (S hogy a kitiltottak kommunisták voltak, bizonyossá lett, mert a rendőrség nyomban le is tartóztatta mind a nyolcat.) Kozsik arca . akkor ivódott bele Barta emlékezetébe. A kitiltottak ugyanis villogó szemmel, szótlan daccal vették tudomásul a határozatot. Kozsik azonban a döbbent csendben történt eltávozáskor a közönség nyitotta folyosón egyszer csak megfordult, és a vezetőséghez vágta: „Munkásárulók!” Barta volt a vezetőség leg- fiatalabbja, de köztük volt. Ellentétük Rózsikkal talán innen származott. Egyszer egy munkás sakkversenyen a sors egy táblához rendelte őket. Akkor a kitiltás esete mindkettőjüknek eszébe villant. Kozsik egy pillanatra előre lépett, már-mác.úgy tűnt, Bartára borítja a táblát, aztán mégiscsak megállt, és leült játszani. Ügy döntött: „Egy fölényes győzelemmel még jobban a pofájába vághatom a megvetésem, mint ha itt botrányt csinálok.” Az első partit azonban Barta nyerte, a másodikat Kozsik. De így már nem volt igazi az öröme. „Majd még találkozunk ...” — morogta a döntetlen verseny végén. Egész idő alatt ennyi is volt csak minden társalgás közöttük, no meg időnként az, hogy „sakk!” Valamikor a harmincas években aztán egy másik versenyen ismét találkoztak, de nem kerültek össze. A verseny után Kozsik odament Barta asztalához, s azt mondta: „Van egy eldöntetlen ügyünk” ... „Lehet” — felelte Barta, aki ekkor már az építők szakszervezetének helyi titkára volt. Állta Kozsik tekintetét. Játszani kezdtek. A jelenlevők egy darabig kibiceltek, aztán lassan mindenki magukra hagyta őket, mert váltva nyertek. Az istennek sem akart eldőlni, melyik a jobb. Végül Barta unta meg és felállt... Évek teltek el, de újabb perdöntő játszmára nem került sor. Kozsik a háború kitörése után illegalitásba kényszerült, s nemsokára ez lett Barta sorsa is. A szociáldemokrata párt betiltását követően egy fáskamrában bújkált hónapokig. A háború után, mikor a Munkásotthon ismét működni kezdett, találkoztak. Kozsik az otthon nagytermének beszakadt vastraverzeit hegesztette, Barta pedig néhány kőművessel egy lövedék szakította rést falazott be. Csak biccentettek egymásnak. Barta, amikor készen lettek, a söntésben odaszólt Rózsiknak: „Ideje lenne már egy kis sakkozásnak ...” Kozsik nem tudta, mit feleljen. „Pancserekkel, meg ... — s azt akarta mondani — árulókkal nem játszom!” De nem mondta ki. Valamiért megakadt, pedig eszébe jutott rendőrségi megkínzatása, meg az is, hogy egyszer még megfizet a rohadt opportunistáknak, akkor megfogadta, s tudta, eljön még az idő. Ehelyett szó nélkül leült a söntésben levő asztalhoz, és kikérte a sakkot. Nyert. Egyszer, kétszer, háromszor is. Nagyon koncentrált, hogy ne hagyjon Bartának egyet se nyerni! De eközben nem tudta kigondolni, mit vág a fejéhez, ha felállnak a partiból. Így elég sután sikerült: „Na mi van, ha Horthy ■ rendőrsége nem segít, akkor már nem megy a dolog?!” Csak később, otthon jutott eszébe, hogy ezt mégsem kellett volna. Így ez nem is volt igaz. A régi, feltornyosult düh mondatta vele... Valamiféle bűntudatot is érzett emiatt, csak azért nem rohant be a titkárságra tiltakozni a két párt egyesítésekor. Pedig lehetett volna lármázni, hogy „már ilyen régi munkásárulókat is magunk közé engedünk?” Hallgatott. Beszélt viszont, jártatta a száját pár év múlva. Ahhoz volt szokva, hogy ő mindent kimond. Egy taggyűlésen, egy valahonnan „fentről jött okos” azt mondta „a dolgozók ellátása mind hús, mind zsír s egyéb tekintetében megfelelő”. Hát ő leisten- kedte, „mert elég baj az nekünk magában is, hogy a mészárszék üres, minek kell erre még hazudni is?!” Mikor emiatt Kistarcsára került, volt is mit füstölögnie. „Most aztán röhöghet rajtam Barta... a hozzá hasonlóak denunciálása nélkül is a követ töröm.” Hamar rájött, hogy Barta nem röhög a dolgon. Együtt törik a követ... Beszélni azonban nem beszéltek továbbra sem, sakk meg nem volt, hogy ellenszenvüknek teret adjanak. Szabadulás után ismét elsodorta őket egymástól az élet. Régi ellentétük is már. már feledésbe ment. A veteránkitüntetéskor ugyan látták egymást, de úgy tettek, mintha a másik nem m lett volna ott... A .6 tán évekig semmi... Mikor a hetvenes években Kozsikék lakónegyedében megépült a járda, Kozsik egy hosszabb betegeskedés után rendszeres délutáni sétára szánta el magát. A második alkalommal botjára támaszkodva Barta jött szembe vele. „Jó napot, szaki. Maga is ide költözött?” Mondta már-már megörülve, de aztán eszébe jutottak a régi dolgok, és gondolta: valamit az orra alá kéne dörgölni! „Ha valamiben segíthetek, akkor szóljon ... A fiam országgyűlési képviselő...” Barta, akinek a látása megromlott, inkább csak a hangjáról ismerte fel Kozsi- kot. Hát ez a vén forrófejű még mindig él? — tűnődött. — És még az országgyűlési képviselő fiával henceg! „Köszönöm!” vágta vissza sértődötten. „Az enyém meg vezérigazgató. Gondoskodik mindenről, ami kell!” „Hát ha nem, akkor nem ...” — mondta Kozsik és továbbment. Másnap újra találkoztak. „Hát sakkozni még mindig nem tanult meg?” — kérdezte Kozsik köszönés helyett. „Ügy, ahogy maga játszik, már inas koromban is játszottam a sakkot!” — felelte Barta. De erre már Kozsik »S paprikás lett. „Akkor mondja meg, mit lép az én kedvenc világos megnyitásomra!”
