Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-30 / 101. szám
6 NÉPÚJSÁG, 1984. április 30., hétfő A televíziós Képújság és a helyesírás A múltkor megnéztem a televízióban egy labdarúgómérkőzést. Utána még bekapcsolva hagytam a készüléket, várva, hogy mi következik. A Képújság következett, s én döbbenten olvastam benne, illetőleg a képernyőn ezt a nagyon primitiv helyes- írású sort: Tudósítás a Fel- szabadulási ünnepségekről. Egyetlen sorban négy helyesírási hiba! Ugyanis a tudósítás szóban nem rövid, hanem hosszú ó-t és í-t kellett volna írni, a felszabadulási szóban nem nagy, hanem kis kezdőbetűt, az ünnepségekről utolsó szótagjában nem rövid, hanem hosszú ő-t, ahogy ezt már az iskolás gyerekek is igencsak tudják. Egy-két perc alatt még a következő hibás szavakat jegyeztem ki a Képújságból: űrhajó, színművész, óránként, híradóból. Helyesen így lett volna az első három szó: űrhajó, színművész, óránként. Hát a negyedik, a híradóból szónak ugyan mi az értelme, ki dobol benne? Engedje meg a kedves olvasó, aki eddig figyelmére méltatta ezt a méltatlankodásomat, hogy megfejtsem számára a betűrejtvénynek ható talányt: nem dobolásról van itt szó, hanem előzetest adtak a híradóból, csak három helyesírási hibával ebben az egy szóban. A Képújság hibáinak többsége. úgy tudom, abból származik, hogy a Magyar Televízió olyan gépet vásárolt külföldön a fényújság számára, amely gép a magyar ábécé negyven betűje közül ötöt nem tud leírni: a hosz- szú í, ó, ő, ú, ű, betűket. Így állt elő az az elképesztő helyzet, hogy míg az iskolák hosszú évek gondos munkájával fejlesztgetik a felnövő nemzedékek anyanyelvi (és benne helyesírási) műveltségét, a televíziós Képújság — naponta több alkalommal — a nyelvi primitívséget sugallja száz- meg százezer néző számára. S ugyan meddig még? Április közepén itt volt a magyar nyelv hete, de a Képújság írásmódjában akkor sem történt változás. Nem tudom, Európa hány országában van televíziós képújság, de ahol van, ott aligha működhetne olyan formában, hogy a nemzeti ábécé öt betűjét — nálunk a nemzeti betűállomány egy- nyolcadát! — semmibe venné. Ügy gondolom, a magyar Képújságnak ez a nyelvi primitívsége nemcsak nekem okoz bosszúságot, hanem más tévénézőnek is. Épp ezért nagyon remélem, hogy a televízió műszaki illetékesei hamarosan kiküszöbölik ezt az állandó „adáshibát”. Miközben ezt a cikket írom, tekintetem az asztalomon fekvő, nemrég vásárolt emlékbélyegen áll meg, s annak ezen a mondatán: A NEMZET SZÍNHÁZÁÉRT’ Sajnos, ide is befurakodott — az illetékesek vigyázatlansága miatt — egy hiba. Helyesen nem rövid i-vel, hanem hosszú í-vel írjuk: színház vagy SZÍNHÁZ. — Nemzeti Színház. Mint ahogy hosszú í betű van a következő szavakban is: játékszín, színjáték, színpad, színmű, színész stb. Lehet, hogy a bélyeg készítőire már a Képújság sajátos helyesírása hatott, de azért megnézhették volna valamelyik magyar nyelvi szótárunkat, hiszen nemcsak a Nemzeti Színház nemzeti ügyünk, hanem a magyar helyesírás is. Legalábbis szeretnénk, hogy ez is, az is igazán közügy — nemzeti ügy legyen hazánkban. Dr. Pásztor Emil főiskolai docens Helytörténet és patriotizmus A kutató tanár Ha jön a mentő • • Ügyelet az l-es bélén Dr. János Erzsébet betegei körében (Fotó: Kőhidi Imre) Ott kezdi, ahol abba sem hagyta és ott folytatja, ahol nem hagyta abba. Ez a kórházi ügyelet. — Reggel hétre jöttem be, délután átvettem az ügyeletet és reggel hétkor megint folytatom a munkám ugyanitt. ugyanúgy, mintha akkor érkeztem volna meg a kórházba. Dióhéjban ennyi az egész. Aki pedig mindezt végigcsinálja, dr. JÁNOS Erzsébet a gyöngyösi Bugát Pál Kórház I-es belosztályának má- másodfőorvosa. Persze, hogy nemcsak ennyi az egész. Teljesen kiszámíthatatlan Az osztályt a kertben, a különálló épületben lehet megtalálni. A vezetője dr. Bakos Balázs. A több emeletes pavilonban csak egy orvos vigyáz a betegekre délután négytől másnap reggelig. Segítői az ápolónők, és ha valami nagyon fontos történik, akkor a főorvos is elérhető telefonon. Az egész intézetnek van még egy „pótigazgatója” ilyenkor, ö az, aki vezeti az ügyeletet. Mindenért ő felel, mindenben neki van joga intézkedni, de ez a kötelessége is. Az I-es bélén a másod-fő- orvosnő a vacsora befejeztével végigjárta az egész épületet. Hat óra előtt két percei érkezett vissza az ügyeletesi szobába, a földszintre. Törékeny alkatú, halk szavú, középmagas termetű nő. Leül az asztal elé az egyik műbőr bevonatú fotelba. Cigarettáért nyúl. Dohányzik? — kérdi. — Nálam ez már amofyan pavlovi reflex: ha nincs mit csinálnom, rágyújtok. Nyugalom van most az épületben. Semmi említésre méltó esemény nem történt eddig. De hogy mi lesz, az teljesen kiszámíthatatlan. Még csak nem is sóhajt hozzá. Mintha azt mondaná: ilyen az orvosi munka. Életet is ment Ülünk, beszélgetünk. Telnek az órák. Megszólal a telefon. Az egyik nővér jelentkezik. A főorvosnő fimmm pP gyei. Majd rövid utasítást ad. — A nővérnek még egy szem Kalmopirint sem szabad adnia a betegnek önmagától. Csak orvosi utasításra kaphat a beteg gyógyszert — magyarázza a telefontörténetet. Közli még, hogy meg kell néznie a beteget. Kimegy, néhány perc múlva visszajön. Három óra alatt összesen háromszor szólalt meg a telefon. Az ügyeletes minden esetben ment és intézkedett. Fejfájás, hányinger, emelkedő láz: ezek okoztak gondot betegnek és orvosnak egyaránt. A kívülálló hajlamos arra, hogy bagatellizálja a tüneteket. — Egyik sem keltett meglepetést, ha mondhatom így. Az egyik esetben csillapító, a másikban priznic kellett ahhoz, hogy a beteg panasza megszűnjék. — A trombózisos bácsinál sokat számít az, mennyire akarja ő is, hogy javuljon az állapota. A beteg közreműködése nélkül az orvosnak nagyon nehéz a dolga. Megkérdeztem, nem túlságosan nagy a csend ezekben az órákban? A főorvosnő bólint. — Máskor a mentő már ennyi idő alatt hozni szokott egy-két beteget. Előfordult, hogy életet kell menteni: ritmus-szabályozót kell bevezetni a szívbe. Végigfut a hátamon a hideg. Nem remeghet Tudok olyan orvosról, aki „kiszaladna a világból”, ha a kollégája injekcióstűvel közeledik hozzá. De ha a beteg érdeke úgy kívánja, akkor szemrebbenés nélkül fogja a ritmus-szabályozót és „vakon” bevezeti a szívbe. Még végiggondolni is...! — Igaza van, nincs mód arra, hogy egy ilyen beavatkozást begyakoroljunk. Gedeon főorvostól láttam annak idején és ő mondta nekem egyszer: Gyere, most pedig te csinálod. Az a szerencsém, ha kell, teljesen ki tudok kapcsolni minden zavaró jelenséget. Csak arra összpontosítok, amit tennem kell. Nem remegett a kezem. Senki se gondolja, hogy minden orvos vállalkozik egy ilyen beavatkozásra. Kapkodni ugyan nem kell, de sok idő sincs: fél óra alatt meg kell történnie. Itt, a belosztályon. Nem kell azonban magányos őrként minden terhet magára vállalnia az ügyeletes orvosnak. — Segítünk egymásnak. Egy telefon és jön a kolléga, vagy ő hív engem, ha olyan az eset. Igen, konzíliumot tartunk. Nagyon természetes dolog ez, senkinek sem csökken emiatt a tekintélye a többiek előtt. Miért is csökkenne? Már nem alamizsna Az ügyeletvezető orvos minden eseményt bejegyez a naplóba. Ha semmi érdemleges dolog nem történt, azt .is beírja. A naplót reggel a kórház igazgatója veszi kézbe. — Én is tudni akarom, hogy mi történt. Azt is, milyen intézkedést hoztak az adott esetben. Magam is aláírom a naplót. Több okból szükség van erre. Mint ahogy arra is, hogy a beteg lapjára rávezessék az összes orvosi intézkedést. Ha úgy tetszik, egy kortörténet lefolyása sokat segíthet egy későbbi esetben is. Ezért kell a dokumentum. Dr. Mátyus László igazgató-főorvos azt is mondja, hogy ma már az ügyeleti díj megnyugtató összeg a havi fizetéshez viszonyítva. Hogy a fizetés...? — Minden orvosi munkahelyet betöltöttünk a belgyógyászaton is, de ennek ellenére is elég gyakran kerül sor az ügyeletre. Mindig van hiányzó az orvosok között. Betegség, szabadság, szülés, katonáskodás: itt is, mint máshol. Az ügyelet az orvosnak tehát plusz megterhelés, időben is, idegileg is, felelősségben is. Az egyikük így, a másikuk úgy látja el a feladatát. Van, aki le-ledől a heverőre, ha teheti, van, aki egész éjjel az egyik szobából a másikba megy. A betegnek sokszor már az is megkönnyebbülés, ha meglátja a félhomályban a fehér köpenyt. G. Molnár Ferenc — Hogyan választottam ezt a hivatást...? Messzire nyúlik az előzménye. Jászapátiban végeztem a gimnáziumot, az ottani tanáraim személyisége, emberi magatartása indíttatott a pályára. Ma is szeretettel emlékszem vissza Imre Lajosra, aki nemcsak kiváló pedagógus, de neves Petőfi- kutató is volt. Debrecenben végeztem, a Kossuth Lajos Tudományegyetem ' földrajz—történelem szakán. A több mint két évtized során, amióta dolgozom, a két legfontosabb dolog életemben: a tanítás és a kutatás. Kiss Gábor tanár úrral Hevesen találkoztunk, a gimnáziumban. Tulajdonképpen az keltette föl érdeklődésünket, hogy számos eddig megjelent tanulmánya után most ismét érdekes témán dolgozik: a hevesi körzet iskola- és oktatástörténetét kutatja, s gyűjti egy kötetbe. Ám ha egy vérbeli pedagógussal ül le az ember beszélgetni, elsőként óhatatlanul a tanári ténykedés kerül szóba, a nevelői módszer, az oktatói elképzelés. — Mint ahogyan játszani is csak komolyan lehet, a gyerekeket is nagyon komolyan kell venni. Ezért nagyon fontos a tanár számára, hogy emberközelbe kerüljön a tanítványaival, s megteremtse a kölcsönös tiszteletet. Minden gyerek egy új világ, s a mai pedagógia ellentmondása, hogy nehéz megtalálni az utat e világ kitágításához. A változó társadalmi-gazdasági történések természetes, hogy hatnak a fiatalokra. A tanulók otthonról hozzák magukkal a társadalmi tudatot, ingert, szokásokat — s olykor nem egészen pozitívak ezek az indíttatások. Sok helyütt találkozni a kispolgáriassággal, a kapzsisággal; nem egy pedagógustól hallom, nehezebb a szülőkkel, mint a gyerekekkel. — Van-e hát a nevelőnek sikerélménye? — Azt hiszem, túlzás nélkül mondhatom, amit akartam, mindig elértem. Bár ezen a pályán nem nehéz közömbössé válni. Itt örökifjúnak kell maradni, s aki érzi. hogy egyszerűen nem tudja abbahagyni, nyert ügye van. Ehhez persze, az is szükséges, hogy önkritikus legyen a pedagógus: fölmérje: valóban megtalálta-e az utat minden tanulóhoz. — Alig van szabad ideje, hiszen délelőtt a gimnáziumben ad órákat, délután a körzeti iskola diákotthonában nevelő. Mégis jut erő a kutatásokra... — Hogyne, hiszen mindig olyan témát választottam, ami nem öncélú, ami előbbre viszi az oktatás ügyét, Számomra mindig az volt a fontos, hogy hasznosítani lehessen mindazokat az adalékokat, amiket föltártam. A honismereti, a helytörténeti mozgalom — nem túlzás — sokat gyarapodott Kiss Gábor eddigi munkájáFotó: Perl Márton val. Csaknem húsz éve annak, hogy megírta Tiszasző- lős történetét, aztán elkészítette a kunmadarasi Kossuth Tsz monográfiáját. Izgatta a Tisza-táj agrármozgalma, csakúgy, mint a tiszafüredi járás úttörőmozgalmának története. — 1977-ben telepedtem le Hevesen. Évekkel ezelőtt megismertem hát a körzet oktatási rendszerét, elkezdtem a kutatást a kültelki és tanyasi iskolák történetéről. Nemcsak a hevesi levéltár anyaga, de a községi, isko- kolai irattárok dokumentumai is segítettek munkámban. A helytörténet feltárásában általában ott akadnak meg a kutatók, ha nem találják meg a választ kérdéseikre a levéltárban. Pedig valamennyi iskolai irattár valóságos kincsesbánya. — Tudományos munkájának eredményeit minden bizonnyal a tanításban is hasznosítani tudja... — Épp ez az izgalmas benne. Hiszen tudták- e vajon a gyerekek, hogy Kazinczy Heves megye királyi tanfelügyelője volt, vagy Ady mikor járt Hevesen? Széchenyit mi fűzte Tarna- őrshöz, Vak Bottyán milyen szerepet játszott városunkban? A tiszanánai iskolásoknak ma már tudomásuk van róla, hogy a Délvidéken van egy Piros nevű község, amelyet az 1700-as években a földijeik telepítettek. A tanítványaimban él az érdeklődő-kutató szellem, s ha minél többet tudnak helytörténetünkről, kialakul bennük az egészséges patriotizmus is. A történelem kitágítja világszemléletünket, a helyismeret valós közeibe hozza egykori és mai társadalmi viszonyainkat. Mikes Márta Arnold Bennet: Okos tanács A londoni 0ld Bond utcában lévő papírboltba bemegy egy elegánsan felöltözött férfi. — Szeretnék egy levélpapír-készletet vásárolni, a legjobb minőségűből — lép oda egy eladóhoz. — És milyen színűt parancsol? — Rózsaszínűt. — Milyen illatút? — Ö, önöknek illatosított papírjuk is van? — Lépést tartunk a korral, uram. — Nagyszerű. Legyen ibolyaillatú. — Nos, akkor tessék parancsolni ebből a japán készletből. — Mutassa csak, kérem. Igen, szép, de túlságosan nagy, a papír pedig vastag. — Akkor azt tanácsolom, vegyen selyempapírt. — Az nem jó, összefolyik rajta a tinta. — írjon írógépen. — Nem tehetem. Személyes jellegű levelet kézírással illik írni. A beszélgetésre ekkor bekapcsolódik egy idősebb eladó is: — Valami panasza van, uram? Miben segíthetek? — Nézze, uram, galambpostával szoktam küldeni a leveleimet. Éppen ezért fontos, hogy a papír vékony legyen, a boríték pedig kisméretű. • — Ő, istenem! — kiált fel az idősebb eladó. — Adhatok önnek egy okos tanácsot, hogyan oldja meg ezt a problémát. Keresztezze a postagalambját egy papagájjal. — És miért? — Az ivadékuk örökli majd a galambtól a tájékozódóképességet és a gyorsaságot, a papagájtól pedig azt a képességet, hogy élőszóban mondja el a leveleinek a tartalmát. Juhász László fordítása
