Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-04 / 80. szám
NÉPÚJSÁG, 1984. április 4., szerda Az elmúlt vasárnap néhány órára európai rangú dzsesszfórummá változott az egri Ifjúsági Ház színpada. Milyen szokatlan ezt leírni! Mióta a tárgyi feltételek adottak, csupán jó muzsikusok és egy kis szerencse kell ahhoz, hogy ne csak egyszeri legyen ez az alkalom. Ezúttal az Egri Dixieland vezetője — Katona János — időben hívta fel egy rádiószerkesztő figyelmét az ifiház adottságaira, és egy népművelő, Kakukné Molnár Klára — azonnal megragadta a szervezés lehetőségét. ★ A szípadon fekete kalapban a nyughatatlan, gyors- kezű „ötletgyáros” Thomas Stanko, mellette honfitársa, Thomas Sukalski. A lengyel dzsessz királyainak nevezik őket. Kétségtelen, hogy úgy mint ők, senki más nem műveli ezt a zenét. Jól kiegészítik egymást, hiszen játékukban egymás ellentétei. A szaxofon mély, monoton dörmögését a trombita vibrálása kíséri. Minden hang váratlan és mindegyik egy ötlet. Mintha szomorú, lomha medvével, vidám ug- rifüles incselkedne. Aki vissza-visszatérő motívumokat vár, csalatkozik. Itt a pillanatnyi hangzás a lényeg. Zenéjük a free- dzsessznek is talán legszabadabb változata. ★ Thomas Stanko az öltözőben is különc ember benyomását kelti. — Lengyelországban van kiktől megtanulni a dzsessz nyelvét. Milyen a magyar közönség? — kérdezem tőle. — Nem érzem, hogy kevésbé lenne „vájtfülű”, mint a lengyelek. Nálunk csak a fiatalok egészen szűk rétege szereti ezt a muzsikát. < Magyarországon másodszor járunk. Meglepő, hogy itt középkorúakat, idősebbeket is lehet a közönna. Zenéjük dinamizmusa megerősödött, tomlboló sikert arattak. Külön erényük, hogy mindnyájan egységesen magas színvonalon játszottak. Csanyi Zoltán és Csepregi Gyula karmesterként gondoskodtak a lendületről. Vasvári Pál bőgője finoman szólt, mintha valami érzékeny keleti- hangszert bűvölt volna. Lakatos Pecek Géza, aki más zenekarokból már sokak ismerőse, Egerben háttérmuzsikus maradt, csak a ráadásban mutatta be szellemes ötleteit. ★ A közönség ismét bizonyította, hogy szükség van Egerben rendszeres, jól szervezett dzsessz-programok- ra. Hogy a főiskolán ennék hagyománya van, az kevés. Klubjuk évenként csak hat hónapig, megszakításokkal működik. Szerencsére egyre többen szeretnék, ha beindulna az egri dzsesszélet „motorja”. Reméljük, ők is legalább olyan összehangoltan dolgoznak, mint vasárnap a muzsikusok. Szabó Péter Thomas Stanko szellemes ötletei, fotóról sajnos nem hallatsznak A koncert első felében a Vasvári-kvartett lépett színre. Lendületes, jó ízű muzsikát játszottak. Fiatal, de nem kezdő zenészek. Első közös rádiófelvételük volt ez. „Main-stean”, dzsessz-rock elemekkel. Stílusuk eleinte annyira szerteágazónak tűnt, hogy az már-már stílustalanság. Manien Kyotojában fantasztikus szaxofonos teljesítményt hallhattunk. Ettől a perctől, mintha új életre keltek volA szaxofonról Thomas Sukalski (Fotó: Laczkó István) ség soraiban találni. Olyan, mintha itt azoknak muzsikálnánk, akik általában járnak koncertekre, vagyis nem kizárólag dzsesszrajongóknak. Szicíliában éreztünk legutóbb ilyent. — Ismeri a magyar dzsessz-muzsikusokat 7 — Hogyne. Pege, Szakcsi, Lakatos Béla... Jók. Ha arra kíváncsi, melyikükkel játszanék szívesen együtt.. egyikkel sem. Már csak azért sem, mert zenekarral mi csak nagyon ritkán szerepelünk. Többnyire kettesben lépünk fel. — Tervek? — Többek között nagyon várom a debreceni dzsessz- napokat. Újra dzsessz az Ifjúsági Házban Kergetőzés szaxofonra és trombitára Körösi Csorna Sándor születésének 200. évfordulójára Szkander bég — a messzeségek vándora Budapesttől Tokióig a napokban emlékezik az egész tudományos világ legendás orientalistánk, Körösi Csorna Sándor életére és munkásságára. 1784. április 4-én, aligha hitte az Erdély-országbeli régi székely határőr Csorna család, hogy legkisebb fiúk, Sándor egy távoli ázsiai nyelv kutatója lesz. Egykori tanítómesterének, Hegedűs Sámuelnek a feljegyzéséből tudjuk, hogy Sándri (sic!) diák, (mert így nevezték) gyermekkorától kezdve szenvedélyes mohósággal szinte falta a történelmi, néprajzi, valamint a magyarság ősi eredetével foglalkozó műveket. Ekkor fogalmazódott meg az ifjúban az életre szóló elhatározás: elmegy és felkutatja a messzi Ázsia sztyeppéin őseink egykori otthonát. A nagyenyedi kollégium tudós magisztereinek is hamar feltűnt az értelmes, fogékony fiú, aki esténként mécs világánál magolta a könyvtárban föllelhető szótárakból és nyelvtanokból a török-tatár, az arab, valamint a perzsa nyelv szavait, ö maga nem egyszer napokig böjtölt és esténként a puszta földön hált. Mikor furcsa szokása felől faggatták így válaszolt: — A világban annyi mindenki parancsol az embernek, ez egyszer most én veszek erőt gyomromon, s testemen. A híres erdélyi alma mater tudós tanára, Herpey Ádám támogatásával Göt- tingába ment, ahol abban a korban a legmagasabb színvonalon állt a keleti nyelvek oktatása. Einchornál, a képzett arabistánál fejlesztette tovább tudását, hisz arról a területről, ahol a magyarság bölcsője ringott, egy sor fontos dokumentumot az arab utazók jegyeztek fel. Német-földről visszatérve, immár 35 évesen egyszál gyalogöltözetben nekivágott az életreszóló útnak. Az arab sivatagokon, az afgán bérceken át eljutott az akkoriban forrongó közép-ázsiai Tur- kesztánba. Már-már elérkezett az ősi földre, amikor a forrongó Közép-Ázsiából — ahol már a helybeliek Szkander bégként ismerték tovább kellett mennie a „halhatatlanság földjére”: Tibetbe. Ott egy tudós lámától — perzsa nyelvismeretére támaszkodva — tanulta meg az akkor még ismeretlen tibeti nyelvet. A lámák által összegyűjtött tekercsekből, fóliánsokból sok hasznos adatot, ismeretet gyűjtött össze. Ekkor készíti el világhírű tibeti—angol szótárát, amelyet 19?3-ban Üj-Delhiben ismét kiadtak. Körösi Csorna Sándor élete és vándorlásai során sokszor cserélt ruhát és nevet, de lelket és szívet soha! Toldy Ferenc, a Magyar Tudományos Társaság titkára így emlékezik meg arról a hazánkfiáról, aki hírnév és taps nélkül szerzett örök érdemet a tudományos világban. „ö a tudományok országában világpolgár volt, de soha nem feledte, hogy magyar. S a dicsőséget, amelyet méltán megérdemelt, velünk kívánta megosztani. Néhány héttel ezelőtt megnyílt a francia egyetemen a világon először a tibeti irodalom és nyelv tanszéke, s ennek első tanítója. Európában e szókkal lépett hallgatói elé: Urak, amit tanultam, magyartól tanultam, s amit tanítók azt magyartól tudjuk mindnyájan". So ős Tamás Mindennapi munkám A z első nap rögtön baj történt. Ügy vittem ki az asztalhoz a poharakat, a vizet, hogy a számban cigaretta volt. Igaz, Balekek ültek ott, négyük közül csak az egyik tagot nem ismertem. Még kérdezték is, hogy kerültem id<e, az önkiszolgálóba. Tudtok jobbat? — vigyorogtam rájuk. -Na, Ilus néni nagyon leszúrt, ű a ikonyhásök csoportvezetője. Nem a szakácsoké, a miénk. Jól megmondta a magáét, hogy miféle dolog ez a cigarettával, meg hogy munka közben nem ismerkedünk. Hallgatttam, mint a kuka. A cigit aláírom, déhát a fiúkat már ismertem, miért ne szólhattam volna hozzájuk? Azért csak eltelt az első nap. Eleinte új volt nekem minden, még a mosogatás is tetszett — pedig otthon mindig utáltam mosogatni. Itt meg olyan jópofa forgó szárító van, ráteszi az ember a tányért, fordul egyet, a következő fakkba a másikat és így tovább. Hát tányér, az itt van bőven. Porcelánhegy mindenfelé. Ha benn állok a mosogatóban, csak épp, hogy sarkonfordulhatok. Az üstök feléi, ahol főznek, száll, nem is száll, gomolyog a gőz, itt aztán lecsapódik a pára. Nyirkos minden, tocsog a lábam. A konyhában meleg van, a szakácsok egy szál köpenyben, kötényben, a fejükön fehér kendő, a csuda tudja, én meg miért fázom mindig, ha a mosogatóiban vagyok. Pedig a kezem is a meleg vízben. A nedves pára tenné? — Azt szeretem, amikor a vendégek közt lehetek. Műszakonként váltjuk egymást. Egyszer a mosogató, egyszer az „utastér”. így hívjuk magunk közt az ön- kiszolgáló éttermét. Meg kell hagyni, nem túl jó hely. Fémasztalok, össze-vissza karcolva. Ultrós vízzel mossa az ember, mégis ragad. Csikorog rajta az alumíniumtálca, pedig az is zsíros. Akárhogy lemosod, mégis az marad. Ez a terem egy ho- dály. No és hányán jönnek ide? A reggeli még csak hagyján. A turistaszállóból ha betéved egy-egy csoport, általában sportolók. Harmadosztályú csapatok harmadosztályú sportolói. Mit mondjak, nagy a választék. Tea, tej, kakaó. Sült kolbász teával, de csak egy macinka. Hogy elég nekik? A délelőtt üres. Akkor még csak a leves kész, Gulyás meg bab. Na de a dél! Van kapkodni való. Jönnek a boltokból, az IBUSZ-ból, az OTP-bői. A sor az ajtónál, van vagy húszméteres. Először azt mondtam, ez kész cirkusz. De belejön az ember. Rátalál a módszerre, és megy minden, mint a karikacsapás. Tiszta kancsóban tiszta vizet vigyek, és persze ragyogjon a pohár. Igen ám, de közben a szennyest is le kell szedni az asztalról. letörölni a placcot. Kedve legyen odaülni a vendégnek. Ha kívül vagyok az „utastérben”, hogy mossak kezet a benti csap alatt? Na, kértem Ilus nénitől egy nagy műanyag dézsát, meg egy hosszú gumicsövet. Odabenn rá az egyik csapra, az ablakon át a dézsa szélére. Csak beszólok: Cicc, — és a soros mosogató megereszti a csapot. Kész, tudok kezet mosni. Nem nagy ügy, de már a többiek is így csinálják. Ha tele a dézsa, ketten bevisszük, kiöntjük, annyi idő mindig van. Meg aztán itt Van a ruha. Jó, nem vagyunk pincérek egy szuperétteremben. Azért mi is lehetünk csinosak. Mondom Ilus néninek: Tetszik tudni, mit? Amikor kinn vagyunk, vegyünk fel sötétkék szoknyát, fehér hímzett blúzt. Nem drága, ránk jó a bakfisméret. Azóta mindig ezt vesszük fel, rendesebben is nézünk ki. — Mondjam-e vagy sem, magam sem tudom. Az apám többször volt részeg, mint sem. Az otthon nekem inkább volt téboly, mint otthon. Örökös veszekedés, verekedés. Igen, verekedés. Anyám jól elverte apómat, amikor az merev részeg volt. Nem véletlen. A dühét fokozta a kevert, amit délután „becsókolt”. Töltöttek volna belém is, meg a bátyámba is, de nekünk nem kellett. A szagát se bírom. Egyszer ittam le magam, na azt mondtam, nekem egy életre elég volt. A bratyó se iszik, még jó, hogy neki sikerült szakmát szerezni. Hajt rendesen a műhelyben, mondhatni ágyrajáró, annyit látni csak otthon. Maradtam én a nyolc általánossal. Kettő egész hét. Ennyi volt a bizonyítványom. Voltam segédmunkás a hűtőházban, szemeltem a meggyet, pucoltam a paprikát, a paradicsomot, a krumplit, nyakig piszkosan. Három műszakban. a végére kész voltam. Hazavánszorogni alig tudtam. Otthon meg mindig az várt, ami még nem volt. A végén kitettem a spájzha a sezlonomat, az ágyneműmet. Onnan nyílt a padlásfeljáró. Mit mondjak, gyönyörű volt. Szellőztetni a konyhán át az ajtón lehetett, kínlódtam eleget. Aztán apámat gondnokság alá helyezték. Kerületi tanács, bíróság meg a többi. Elkerült szociális otthonba. Most már csendesség van otthon. Az anyám is nyűgödtabb, csak ritkán találok üres üveget a krederleben. — Ildinek sokáig csak a kezét láttam. Akkoriban még úgy volt, hogy nem váltottak a mosogatók meg a felszolgálók. Az egyik csinálta ezt, a másik azt. Vég nélkül. Számoltam a tányérokat, húsz, negyven, hatvan száz, kétszáz, ezer villa, kés, kanál, egyszerűen nem akart vége szakadni. Ha kész volt, megint élőiről. Kimerültségig. Mindezt egy akkora helyen, hogy csak sarkon- fordulni tudsz, csapódik a pára, és a pokolba kívánod az egészet. Zümmögni azt lehet, csak úgy dudorászni magadban, magadnak. A kéz — egy idő után tudtam meg csak, hogy az Ildi keze — leteszi az ablaknyílásra a tányérhegyet, az ember behúzza, teszi a mosogatócsap- , ba. A nyíláson át csak egy derekat láttam, a szoknya biztosító tűvel összetűzve. Na, ez se lehet valami rendes, gondoltam magamban. Különben se voltam valami jókedvemben, amíg csak a mosogatóban lehettem. A lyuk — így neveztem el az ablaknyílást — mindig csak ugyanazt a képet vágja ki. Félig a szembeniévé üvegajtót, a kilincset, meg ferdén a tábla sarkát. Annak sínjébe szokták becsúsztatni az üveglapokat hogy aznap éppen mi a burkolni való. Bocsánat. Hogy milyen ételek vannak. A lyukon át csak tésztákat meg a salátákat látni. Másnap már tudtam kívülről. Azóta se változott. Délután kettőre legtöbbször elfogy majdnem mindegyik étel, egy-kettő marad, mert a vacsora megint más. De azért az üveglapokat ki nem húzták volna a sínből. Megegyeztünk Ildivel, majd mi figyelünk rá. Nem nagy ügy, vagy húsz vendég nem bosszankodik akkor. Azért mégis jobb így. Mi legalábbis örülünk neki. Ildit most már szeretem. Értelmes lány. Amikor én vagyok a soros, hogy a mosogatóban legyek, a lányok közül egyedül ő az, aki lehajol a tányérokhoz, bekukkant, úgy teszi a lyuk párkányára. Ha jókedvünk van, lötyögünk, vagy befütyüli a Csókkirályt. — Olyan szép neve van. István. Nem is tudom, miért hívja mindenki Sityu- nak? De ha minden barátja úgy hívja, miért merném én másképp? Az is egy jó volt, ahogy megismertem. Balekék többször bejöttek, velük volt az ismeretlen srác is. Na, de én tanultam az első napból. Csitt, mondtam nekik, ha a vizet vittem az asztalra, nekem itt nincs haverkodás. Majd akkor szövegelünk, ha letelt a meló, vagy ha elmegyünk mába. Moziba. Vigyorogtak, hülyéskedtek. lakatot tettek a szájukra, ették, amit vettek. Sityu csak pislogott, egy mukkot se szólt. Látom egyszer, hogy kedden bejön egyedül, pedig csütörtök a napjuk. Mit csináljak, tényleg le kellett törüilni azt az asztalt. Leteszi a tálcát, esküszöm, nem tudom mi volt rajta, mennék, megfogja a kezem. Kész, elkezdtem remegni. Hozok vizet, mondom, de ő csak nem engedi el a csuklóm. Hol találkozunk? Nem. ne a mozi előtt, a megállóban. Még én vártam rá. Ahányszor csak együtt voltunk, mindig rettenetesen jó volt. Akkor mindig azt éreztem, szép vagyok. Nem, ez nem csak valami. Nekem ez minden. Egyszer beállított hozzánk. A fene vigye eL hát nem akkor is hagymát vágtam? Azt mondja a bratyómnak, a Baleknak születésnapja van, engem is várnak. Felöltöztem szépen, elmentem vele. Az úton sokat nevettünk, belekaroltam. Odaérünk, hát a felét nem ismerem, akik ott vannak, Táncol, hetyeg mind, Sityu meg odacsapódik egy lányhoz. Szőke is, magas, azt hiszem gyönyörű. Heheré- szek, táncolok én is egész este, de a fél szemem csak rajtuk. Végül is tízkor egyedül léptem le. Végig a buszon átkozódtam magamban hazáig Ilyen hülye is csak én lehetek. Másnap reggeles voltam. Azt hittem, eltörnek a kancsók, olyan tisztára mostam mindegyiket. Egy percig nem maradhatott piszkos pohár az asztalokon, úgy csaptam le értük. Dél is alig múlik el. ott van Sityu a lányai. Szőke kólát visznek a tálcán, rakottkáposztát. Miért pont erre emlékszem? Elköltik, nem mozdulnak, azért se megyek oda. nem viszem el a tálcájukat. Ildit hívtam ki, törülje ő le az asztalokat. Inkább bemegyek a lyuk mögé. — Igaz, néha még álmodom. Balektől tudtam meg, hogy István szerelmes. Bejött aztán egyedül, hívott, félvállról beszélt a lányról. Egyszer se mentem el. Elveszi' a másikat. Most elfogynak a napok. Egyszer hímzett blúzban, kék szoknyában, egyszer a gumikötényben. Elfogynak a tányérhegyek, a kanáldombok is. Tegnap Ildivel megnéztük a Bulldózert. Ja, és a termelésin mondta a szakszervezetis, hogy lehet jelentkezni a vendéglátóra. Esti tagozatra. Mikes Márta
