Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)

1984-04-22 / 95. szám

NÉPÚJSÁG, 1984. április 22,, vasárnap 4. Utánzat, történelemhamisítás, elszalasztott lehetőség? Vagy... ja közötti lényeges különb­MINDENNAPI NYELVÜNK Lerendez: lebonyolít...?! Jegyzettfüzetem tanúsága szerint mindkét címbeli szó­alak gyakran jut nyelvi sze­rephez szóban és írásban egyaránt. Hogy milyen be­szédhelyzetekben és szöveg- összefüggésekben, arról ez a példatár bizonykodik: Adós­ságainkat lerendeztük. Szám­láink lerendeződtek. Kelle­metlen ügyeinket is leren­dezték. — „Az ügyet az ér­dekeltek nem értek rá le- rendezni.” (Magyar Nemzet, 1984. febr. 25.) stb. A mindennapi nyelvhasz­nálat e jellemző hibáját sze­di csokorba a költő is eb­ben a versrészletben: „Aki eddig .kifizetett”, „elinté­zett”, („végrehajtott”,) „szám­lát egyenlített” — nem tesz (manapság már semmi ilyet,) mindegyik helyet lerendez") (Radó György: Árulkodó szavak). Éppen a lerendez ige le igekötőjének gyakori felesleges használata okán veti papírra a költő az ige- kötő-anarchia nyelvi for­mát. Ezzel is utal arra a nyelvhasználati hibára, hogy akkor is használják egye­sek az igekötőt, amikor a mondanivaló kifejezésére a puszta, az igekötő nélküli igealak is elegendő lenne. Különösen a le igekötő na­gyon mozgékony ebből a szempontból. Erről tanúsko­dik ez a példasor is: leiga­zol, leláttamoz. lesokszorosít, ledegradál, leredukál, lebün­tet, letárgyal, leépít, lejelent­kezik, lezajlik, leszögez stb. A le igekötök használati ér­téke benne van az igék je­lentésében. Ezért a hivata­los jellegű megfogalmazások­ban sem örülünk a ledegra­dál (lefokoz, lealacsonyít) és a leredukál (csökkent, vissza­fejleszt) igék gyakori jelent­kezésének. A lerendez nemcsak a fe­lesleges elhivataloskodást példázza, hanem több jó ma­gyar megfelelő felhasználásá­nak is gátjává válik. Miatta ritkábban halljuk és olvas­suk ezeket a nyelvi formá­kat: elrendez, megszervez, megold, elintéz, tisztáz, ér­vényre juttat, előkészít, meg­valósít. szabályoz, tartozást kifizet, valaminek a lebonyo­lítását megszervezi stb. Éppen a példasor végi le­bonyolít igealak használati értéke miatt került párba a címbeli lerendez szóval. Míg a lerendez igekötőjét felesle­gesnek ítéljük, a lebonyolít igével kapcsolatban a meg­tartását tartjuk helyesnek, elhagyását pedig nyelvi hi­bának. Persze, az is igaz, hogy a le igekötők felesle­ges használatát rostára te­vő nyelvművelő buzgalom hatására a lebonyolít igében is .hivatalos igekötönek” ér­zik egyesek az igekötőt, s így formálódnak ezek a hi­bás nyelvi formák, megnyi­latkozások: Esküvői lakomák bonyolítását vállaljuk. „A beruházók, valamint a beru­házás bonyolítói többször is kérték, gyakrabban foglal­kozzunk az új gyár termé­keivel” (Népújság. 1984. febr. 25.). Miért hiba a le igekö­tő elhagyása? Azért, mert a bonyolít ige ebbe a rokon­értelmű szósorba illik bele: ikúszál, gabalyít, bonyolulttá tesz stb. A lebonyolít ige pedig ebbe a sorba: elintéz, rendez, megrendez, véghez »isz, megszervez, megold, megvalósít stb. Dr. Bakos József Csokonai-napok Az idén április 28—30 kö­zött rendezi meg a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gim­názium és Óvónői Szakközép- iskola a hagyományos Cso­konai diákszínjátszó napo­kat. A kétévenként sorra ke­rülő eseményen tizenhat gimnázium és szakközépis­kola diákszínjátszói vesznek részt. A találkozó alkalmá­ból rendezendő tudományos ülésszakon a Csokonai-kuta- tás újabb ereményeit vitat­ják meg. (MTI) Szociológiai kutatás kel­lene hozzá, hogy megértsük miért tódult a közönség a múlt év augusztusában a magyar rockopera nyilvános felvételeinek helyszínére; a borsos jegyárak ellenére mi­ért kellett terven felüli elő­adásokat rendezni; miért vi­szik a zenei anyagot tartal­mazó dupla albumot, mint a cukrot, s bármelyik mozi miért tűzheti biztonsággal műsorára, akár hosszabb távra is — emelt helyárral — az István, a király című új magyar filmet. Miben rejlik a sok kér­désre a magyarázat? Talán a történelmi múlt iránti ér­deklődés fakasztja a kíván­csiságot, hogy kortól függet­lenül ostromolják a nézők a mozik pénztárait? S mi le­het az oka, hogy a kritika mégis elutasítóan, ridegen, vádakkal fogadta a filmet? Felvonultatják az alkotók ellen, hogy „egy lóról” any- nyi bőrt nyúznak le, ahá­nyat csak lehet. Mondják: pusztán késői utánérzése a mű a Jézus Krisztus szuper­sztárnak. Mondják történe­lemhamisításnak, s egy vi­lágsikert felkínáló lehetőség gyermeteg elszalasztásának is. Ezt a filmet mégis aligha kell védelmünkbe venni. Hadakozik önmagáért, saját eszközeivel, s utat talál a közönséghez. Az utóérzésről talán any- nyit: színhelyével sokkal szervesebben él együtt ez a rockopera, mint világsikert aratott elődje. Az összeha­sonlítás egyébként már ott sem állja a próbát, hogy a két film anyagi hátterének különbsége teljesen eltérő kategóriába tartozik. Drá­mai konfliktusait, látvány- világát, jellegzetes európai és nemzeti jegyek jellemzik. Zenéje eredeti, sodró, iz­galmas, mai és mégis ősi­népi, illetve vallási gyöke­rekből táplálkozik. S Bródy János szövegei is állják a megméretést. A zt mondják, hogy Paul Gettyről, a híres pénzmágnástól megkérdezték, marad-e egymilliárd dollár­ja az apró költségekre, ha üzleti tevékenységét teljesen megszünteti, így válaszolt: — Ügy vélem, igen, bár manapság egymilliárdért a felét sem lehet vásárolni an­nak, amennyit azelőtt lehe­tett. Engem bizony sohasem ag­gasztottak különösen az az­zal összefüggő gondok, hogy mit lehet venni egymilliárd­ért. Nemrég azonban eléggé tisztességes honoráiumot kap­tam a könyvemért. Reggel felhívott telefonon a jó ba­rátom: — Mit szándékozol tenni a pénzzel? — Egyet-mást vennem kell, a többit pedig bankba te­szem. — Bankba? Megőrültél? A pénzt be kell fektetni. — De mibe? — Hát például, United Necty-részvényeket kell vá­sárolni. Én magam részéről ezt az ésszerű kérdést tettem fel: — De miért legyek biztos abban, hogy éppen a Necty árfolyama emelkedik majd? — Ezt a legutolsó tökfil- kó is tudja. Kérdezd meg bárkitől. Efszegyelltem magam, és barátom elkísért tőzsdeügy­nökének az irodájába. Ami­kor megpillantottam a kép­ernyőt a gyorsan ugráló szá­mokkal, meghallottam a te­A történelemhamisítás vád­ja bizonyára onnan eredez­tethető, hogy Koppány tál­tosa, Torda, egy már meg­élt történelem vesztes sors­fordulóinak ellenképével csalja vezérének táborába a híveket. A táltos egyoldalú pártossága, hovatartozása azonban egyetlen pillanatig sem kétséges. Ez a látomás — hangsúlyozzuk: kifejezet­ten érdekhez kötődő láto­más — nem akar annak iga­zolása lenni, hogy Koppány győzelmével a magyarság történelme valóban így is alakult volna. Naiv félreér­tés az alkotók nyakába varr­ni, hogy egy „nyálas, hatá­rozatlan” ifjoncot állítanak szembe az érett, de megfon­tolatlanul önálló uralomra törő, férfi erényeit csillog­tató Koppánnyal. Vikidál Gyula valóban erőteljes, meggyőző, s a jó alakítások közül is kiemelkedő szerep­formálása, éneke sem iga­zolja a filmben, hogy több­re vitte volna népét, mint István. Sőt: István érdemeit már a bevezető, történelmi hitel­lel fogalmazott sorokban is kifejti a film, s ezt később sem kérdőjelezi meg. De nem hozsannázásnak készült sem a dráma, sem az ope­ra. Abból ugyanis legfeljebb emelkedett misztériumjáték kerekedett volna, míg e mű­ből valóságos konfliktusok drámaisága sugárzik. István még csak készül a hatalom gyakorlására. Tu­datosan. Felismerve, hogy a keresztény Európa harapó­fogójában népe fennmaradá­sát csak Róma, illetve an­nak szövetségesei támogatá­sával érheti el. István ön­magával, keresztény ismere­teivel kerül szembe, amikor Koppány makacsul — a ré­gi jogrend alapján — a ha­talmat követeli. Mert test­vérháborúhoz vezet az el­lentét, saját véreiből kell kardélre hányni sokakat, lexgép sebes kopogását, vá­ratlanul felébredt az egész életemben lelkem mélyén szunnyadó játékos. Négyszáz Necty-részvényt vettem, da­rabonként 35 dollárért. Né­hány nap múlva felhívottá barátam, és ordított a kagy­lóba, hogy úgy rémlett, te­lefon nélkül is hallanám: — Nyisd ki az újságot! A Necty 10 ponttal emekedett, és most 45 dollár az árfo­lyama! — Remek, azonnal telefo­nálok, hogy adják el a rész­vényeimet. — örült! Hülye! Könyör- gök, ne csinálj ostobaságot! Hiszen, legalább százig emel­kedik az árfolyamuk! Űjabb részvényeket vet­tem. Feleségem összes meg­takarított pénzét ráköltöt- tem. Valamiért elterjedt az a vélemény, hogy a tőzsdén játszani gyerekjáték. Bizto­síthatom, hogy nincs így. Majdnem minden teendő­met abbahagytam: dolgozni hogy a Géza által megalapo­zott királyság megszülethes- sék. Istvánnak, aki helyesen látja a jövőt — ellentétben Koppánnyal, s ezt a film érthetően tárja elénk — rá kell döbbennie, hogy elméle­tekkel nem juthat messzire. S ez a rádöbbenés nem megy könnyen. A hittérítés, az új életforma elfogadtatása cse­lekvést, keserves tetteket, ál­dozatokat követel. Gyenge­ség-e ha vívódik mikor test­vért kell ölnie, és siratja is a holtakat? Legfeljebb lát­szólag. Előbb eszményein kell úrrá lennie, hogy a helyzetnek, s keserűen meg­ritkított népének is ura le­gyen. S miközben ezt el tudja mondani Koltay Gábor film­je, egyéb finom árnyalatok­kal alig feltűnő jelekkel is beszédesen szól hozzánk. Ilyen, amikor a keleti egy­házhoz hű Réka és a nép fohászát „Adj békét uram” egy mesterien elkapott pil­lanatban Róma szertartás­mestere, Asztrik főpap la­tin szöveggel fejeli meg: „Da Tpacem Domine". A két­féle vallásirányzat liturgiá­gyakorlatilag nem volt időm — hiszen, egész nap leve­leket írtam, és telefonálgat­tam, hogy megtudjam, mi a helyzet a Necty-vél. A köz­benső időben pedig lefeküd­tem a díványra, és belemé-, lyedtem a Wall Street Jour­nalban lévő tőzsdei árfolya­mok és prognózisok tanul­mányozásába. Barátomnak igaza volt. A Necty úgy emelkedett, mint a kelesztett tészta, s örö­möt szerzett a szívemnek. Amikor a részvények elér­ték a 65 dolláros szintet, pénzt vettem kölcsön, drá­ga brosst ajándékoztam tőzsdeügynököm fiatal fele­ségének, és életemben elő­ször divatos szabónál var­rattam öltönyt. Olcsó bor helyett a skót whiskyre tér­tem át. — A Necty 89-ig emelke­dett, azután pedig egyetlen nap alatt 67-re zuhant visz- sza. — Mi történt? — kérdez­tem a ügynöktől, s igyekez­seget érzékelteti ez a jele­net. Említhetjük István da­lát is, amikor már kezében a majd népére lesújtó kard, s mögötte néhány pár egyet­len néptánc motívummal a hadba induló férfi, s az őt féltő nő búcsúját varázsolja a vászonra. Sorolhatjuk a Sámán-extázis meggyőző pil­lanatait, a máig gyökeres dá- ridó szertelenségeit, a felné- gyelés szimbolikus megjele­nítésének sokkoló hatását. S még nem beszéltünk Szörényi Levente zenéjéről — az egyetlen, ami mara­déktalan dicséretet kapott —, ami valóban a legnagyobb erejű érzelmileg, szívig, lé­lekig hatoló eleme ennek az alkotásnak. Lehet, hogy határainkon túl az említett erényekből kevesebb jut el a nézőkhöz, hallgatókhoz. Lehet, hogy a hazai rajongók tudatára sem hat a film minden rétege, de az aligha vitatható, hogy ez az István király is több ré­tegű mű, mint általában a jó alkotások. tem nem figyelni arra, hogy a szívem furcsán ki-kihagy. — Apró technikai manő­ver. Konszolidálás. Csak tartson ki, bármi történjék is. A konszolidálás szó kissé megnyugtatott, bár a Necty úgy ingadozott, mint a ré­szeg, és mindenáron igye­kezett lezuhanni. A napokban kávéházban ebédeltem. Salátát, borjúbél­színt, fagylaltot és kávét rendeltem. A vendégek ké­nyelmére nagy televízió is volt a helyiségben, és a kép­ernyőn éppen a tőzsdei ár­folyamok számai jelentek meg. Kiderült, hogy a Necty árfolyama 12 dollárral csök­kent — és én lemondtam a salátáról. További néhány perc múlva új ár jelent meg: még 9 dollárral kisebb. Megkérdeztem a pincértől: — Ha önöknél ennyibe kerül a borjúbélszín, akkor a borjúnak számításaim szerint, többe kellene kerül­nie egy szuperszonikus Con­Egy előadóestről.. . Ahogy csodálkozik Gáti Oszkárról néhány éve még azt sem tudtuk, hogy létezik. Most jobbnál-jobb szerepekben látjuk. Nem sztár. Kimaradt életéből a látványos „berobbanás”, fo­tóival nem teltek meg a ké­pes újságok címoldalai. Vi­szont elért valamit, ami több ennél: jó színésznek tartják. Ha valakinek kételyei vol­tak erről, azok bizonyára el­oszlottak elmúlt csütörtö­kön az egri Ifjúsági Házban megrendezett előadóestje hallatán. „Ha megérintené­lek” volt előadásának címe. Mindnyájunkat megérintett! Szerényen, tisztán és őszin­tén. Néhány nagy vers kivéte­lével csupa ismeretlen mű­vet hallottunk. Eleinte még fontosnak éreztük megfejte­ni, kik rejtőznek a sorok mögött: Szabó Lőrinc, Nagy László, vagy József Attila? Aztán kiderült, hogy nem ez a fontos. Gáti Oszkár magá­ról beszélt. Érett színészként, de nem felnőttként. „Zsebé­ben már kavics helyett pénz van”, de nem szokta meg ezt az állapotot. Rácsodál­kozik a világra. Már látja a felnőttkor ellentmondásait, de gyermeki naivsággal há- borog ellene, mintha nem találná helyét. A csodálko- zót nem eljátssza — csodál­kozik. Mintha műsorának minden sorát ő maga írta volna. Mintha levetkőzött volna előttünk, mondván: nézzétek, ilyen vagyok. Szép és csúnya, rossz és jó, sze­relmes és bosszúálló, erős felnőtt, pityergő gyerek. József Attila Mamáját ilyen nagyszerűen kevesen mondták még, de az Altató sem szólt még ilyen dühö­sen. Szép az orgánuma és csi­szolt a beszéde. Egy pilla­natra sem zökkent át teát- ralitásba, visszafogottságával győzött. Két dolog zavart. A „szü­netekben” playbeckről hall­ható zongorafutamok idegen csillogása, melyek megtörték a bensőséges hangulatot, és az, hogy hosszú volt a mű­sor. Egyszereplős színházból legtöbbször hatvan perc elég. Szabó Péter corde-repülőgépmél. Legyen szíves, ne hozza ki nekem ezt az aranyborjút. Fagylalt és kávé helyett egy pohár közönséges vizet és aszpirint rendeltem, mi­vel a pincérrel való vitat­kozás közben a Necty megint 7 dollárral esett. A tőzsdeügynök irodája zsúfolásig tele volt. Sok tu­cat ismeretlen ember ordí- tot egymásra. Egy hölgy a szemére szorította a zseb­kendőjét és szipogva sirán­kozott: — Tudom, hogy a Necty- vel minden rendben lesz, de nekem egyetlen árva cen­tem sincs, tönkrementem... A Necty-részvény árfolya­ma 10 dollár volt. — Semmi pánik, a napok­ban minden rendbe jön — vígasztalt bennünket a tőzs­deügynök, én azonban az összes részvényemet odaad­tam, egyenként 10 dollárért, és az orvoshoz ballagtam. — Minden rendben, ön úgy néz ki, mint egy ezer- dolláros — igyekezett meg­vigasztalni az öreg orvos. Eszembe jutott, hogy ugyan­ezt mondta, amikor, tizenöt évvel ezelőtt, súlyos tüdő- gyulladás után kerestem fel. Azóta azonban ezer dollárért ötször kevesebbet lehet vá­sárolni. Tehát — számítot­tam ki gondolatban — én csak úgy nézek ki, mint két­száz dollár. És eszméletle­nül rogytam össze. Fordította: Gellért György Virágh Tibor FRED SPARKS: Amikor a tőzsdén játszottam

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents