Népújság, 1984. április (35. évfolyam, 78-101. szám)
1984-04-14 / 88. szám
8. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET H NÉPÚJSÁG, 1984. április 14., szombat «* .................. msm • I llyés Gyula c4t'S poetiea Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos, mihelyt elkészül, az élethez áll. Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, ne fogja a halál! * Román Sándor versei: Takáts Gyula Idézve messzit és forgó közeit A máringó, ha elszáll délután a fán helye zölddel teliiik, de röptéből egy villanás bevág, aranyról kék a verseskőnyvekig s ez épp elég, hogy megszólaljanak, idézve messzit és forgó közeit. A rácson túl egy széteső halat sűrű betűin zöld legyeivel Ó nehéz vagyok ó nehéz vagyak, nehéz! — napjaim Szemétdombján őrködik az este. Csillagom nincs se közel, se messze! Remeg szívem a bánat láncain. a partom, amely fehérre apad. Harsog, suhog a fénylő kvarc-föveny, mint szárnyak tollhegyétől e falak és márimgómmal az a menny, ahol villámló felhő hagy jelet, s kagylók viharjai fölzengenek... Körös-körűi e roppant karmú éj! Sodor a kín bűzös szennyes árja... Életem nagy szenvedések tára, S lelkem bölcsőjében ring a szépség. A város főterén Ó szegény fiú! — nyomorék béna test Tolókocsiban a város főterén. Mellette hölgyek s urak rohannak el, Csak mereszti rájuk szép éhes szemét. Kalász László ^öa lenne. menny, s Krisztus leszállna békifeni e vad vitát hét golyót kapna oldalába mielőtt a mennyből kivált idegen test a légkörűnkben! jő az ellenség! cél! tüzelj! rakéta nyílna mindenünnen sziréna- s rádiózőrej szaggatnák sebes testét ronda Ó szegény fiú, nyomorék béna test, Megálltál bennem a város főterén Ragyogna, szállna e nyári délután, Ha nem forognál a szívem kerekén. fellőtt cápák s rágnák keményen s köpnék az űrbe darabokba Krisztus nevében Gyurkovics Tibor. Boszorkányok pedig vannak Gyurkovics Tibor rászól a körülötte lévő, bolyongó világra, az emberekre, mint egy mérges iskolamester. Olyan, aki inkább magára haragszik, magáról vall, saját magát szidja, mivel ez a világ olyan, amilyen, s benne ő is olyan, amilyen. Drámái, tragikomédiái, novella-gyűjteményei között rendszeresen évtizedek óta megjelenik egy-egy verseskötete. Ha jól számolom, ez a nyolcadik, ha a válogatást és a gyerekverseket nem veszem figyelembe. Termékeny, befutott író. Alkotói gazdálkodását megfontoltan, makacs" tervszerűséggel folytatja. Mint aki nagyon bízik abban, hogy mindazt amit leír, nemcsak az idő múlása elleni szélmalomharc, hanem olyan üzenet is, amely ebben a népben a szellemi gyökérzetet erősíti majd. A kiadó által kinyomtatott fülszöveg némely sora, megállapítása is ezt a hitet fokozza. Innen egy mondat: „Páratlan készsége, hogy végletes érzelmeit valami üdíti), vagy keserű grotészk- ba rántsa”. Majd így folytatódik: „Ebben a kötetben különösen előtérbe nyomul a haza, a magyarság iránti fájdalmas aggódása, plebejus harciassága. Ha lehet, még jobban kiéleződnek a kardok, melyek hivatva vannak védeni a népet, a szerelmet, a hitet, a mindenkori nők mindenkori „boszorkányos” halhatatlanságát”. Ez a fülszöveg elémbe jön, megállít; megállapításaival befolyásol, lefegyverez. Pedig azért olvasom el a kötetet, hogy a szerzett élmény alapján véleményemmel együtt emlékeim közé raktározzam a költő gondolatait. De a fülszöveg fogalmai rám tapadnak, végigkísérnek az egész kötet olvasásánál. A tartalomról: a kétszáz oldalas kötet külső megjelenésében is elárulja, hogy határozott egyéniséget hordozó íróé. Nyolc fejezetre osztva követik egymást a gondolatkörök, az élmények. Sokszor csak az emlék által idézett kép rögzül elé- bünk kitartott hangsúllyal. Nemegyszer arra kényszerít minket egy-egy írás, hogy többször is végigolvassuk. Az anyaga három rétegből tevődik össze. Az egyes fejezetek élére, az ún.' ciklusidézetek Monori Lili naplójából valók. Ezekről csak olyan vonatkozásban kellene szólnunk, amennyiben az összeállítást hangulati elemként gazdagítják. A versek között a költő prózai szövegei sorjáznak, mintegy előkészítve a rákövetkező vers indulatát, szenvedélyét, gondolatsorát: esetleg indokolva azt az alkotói kifakadást, amely a versben ölt majd testet. Felfoghatom ezeket prózaverseknek is, bár Gyurkovics versformáit ismerve ez a feltevés nem áll jól a lábán. Ezektől nem szabad észrevétlenül elbúcsúznunk, mert néha több bennük az az érzékletes, indulati töltés, mint a rájuk következő versekben. Vallomáserejük hat ránk. A kötet nemcsak a Leveleskönyv utáni termést adja közre valószínűleg, hanem korábbi zsengéket is, melyeket esetleg ..kicsinység” formálta, netán megfésülte az író. Gyurkovicsnál a „privát hivatása” igencsak bejátszhat az alkotásba, olyan mértékben, hogy maga a szerep néhol veszélyezteti a mondanivaló hitelességét. Manapság divat ebben a hazában a vátesz szerepének a felvállalása. Gyurkovics ugyan a mai ember, a mai írástudó terepismeretével mozog a világban, a szavak között. De az a „vá- teszi kotumus” nála is inkább nehezék, minit párcentis emelvény a messzebbre tekintéshez. Sok-sok külső körülmény zavarja a költőt, egy-egy verse így nem áraszt maradéktalan harmóniát, érzelmileg és gondolatilag nem telik be az a ritmus, amit az első szavakban megüt. Irónia, szatíra, szarkazmus, szenvedély, méreg és kifa- kadás nem mindig áll ösz- sze elfogadható ötvözetté nála. A vers, mint forma Gyurkovicsnál követné a régibb iskolák által is tisztelt szabályokat. Főleg az anakreo- ni verssor illik testhezálló- an az elbeszélő részletekhez. Azt azonban lépten-nyomon észre kell vennünk, hogy a vers zeneiségét megbontják a sokszor prózává váló sorok. Hiába a szótagszám kimért egyezése, a szavak dallamos feszültsége, az a bizonyos belső lejtés hiányzik. Így még a legnagyobb méretű versek hangulata is megtörik nemegyszer. Árt az is, hogy a mai zsargon tömörít, inkább lankasztja azt a feszültséget, amely sodorná, vinné az olvasó képzeletét, messzebbre a lompos mai percnél. A hang- meg betűcserék untatnak, zsákutcába visznek. Ez a kötet így is messze kiemelkedik abból az árvízként ránk törő lírai termésből, amely az olvasóközönség érdeklődését sorvasztja. (Szépirodalmi Kiadó) Farkas András Gyurkovics Tibor Temetések A temetés elég nagy hülyeség. Mégis elment rájuk, hogy jól letapodja a föld alá a halottakat. Legszívesebben csizmával ugrott volna a sírokra, hogy behorpadjanak. Aztán H. Z. filmköltő temetésén csak nézte a rokonokat. Csupa parasztfeketébe burkolt ember- Mint a föld. Ezekre persze nem mert rátapodni, meg hát éltek is. Az anya őrült sírással sikoltozott, mindenki menekült a temetőből. Mélyen kell eltemetni a halottakat Nagy Lászlót Kondor Bélát Latinovitsokat Föld alá rejteni földdel befödni szájukat a temetetlen csöndben nehogy kiáltsanak! Csak rendben haljanak meg Magyarország alatt ne halljuk egetverő huhogó hangjukat. Portré Kaszafenő paraszt (MTI fotók Dér Endre: MUSKÁTLI — Megcsinálhatja — mondta Kocsi mama, aki maga volt a megtéstesült öregség. — Megcsinálhatja — ismételte meg Kocsi mama. — Nem hisz nekem, mivel magában sem hisz? Én biztos vagyok benne, ha bemegy az elöljáróságra, magának ítélik oda ezt a lakást, itt a szomszédban. Azelőtt egy ősz hajú özvegyasszony lakott itt. Nem is tudom, mi lett szegénykével. Ügy gondolom, elköltözött a ’ fiához vidékre, gazdálkodni. De maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Maga meg tudja csinálni ezt! — De Kocsi mama. én.- vagyok Lippainé, akinek a férje meghalt, én vagyok az az ősz hajú özvegyasszony. — Á, nem maga az, kedvesem. Lippainé szép volt és fiatal. Látja, itt vannak a virágaim, ezeket is én ültettem. Mind-mind. egymagám. Az özvegy elé is ültettem, ide, a folyosóra, mindenhová. Ezeket én gondozom, látja... — De Kocsi mama, drága, isten bizony én vagyok Lippainé. és ezeket a virágokat én ültettem. A maga lakása elé is én tettem a muskátlikat a cserepekbe. — Méghogy maga, kedveském? Ebből is látózik, hogy nem maga a Lippainé, mert Lippainé ilyeneket soha nem mondana! — Igaza van, Kocsi mama ... — Én szereretem a virágokat, és Lippainé is szerette, de ő elköltözött vidékre a fiához, és maga nem Lippainé. Lippainé ősz volt, és nagyon szép. — Kocsi mama, én már visszajöttem a fiamtól, és ezután már nem ott fogok élni, hanem itthon. Ez az én otthonom. — Nem, kedvesem, nem hiszek el én ilyen bolondságokat. de maga kiutaltathatja magának ezt a lakást. Az ötemeletes bérház harmadik emeletén két mentős ruhába öltözött fiatalember karolva támogatott egy lehajtott fejű üregembert. — A Kocsi papa! Kocsi néni, megjött a férje! — örvendezett Lippainé, a szomszédból. Kocsi néni megmeredve állt, két ökle kötényének két zsebében; dacosan várt. A két fiatal mentős bekísérte az öregembert a lakásába. A lakásban rend volt, tisztaság. Az öregember ruhástól feküdt le az ágyra. — Nem, nem kell szólni semmit a feleségemnek, majd én elintézem. Köszönöm. köszönöm a segítségüket. A két fiatal mentősben felmerült ugyan, hogy mégis szólni kellene az öregasz-
